- The Explorer World - http://explorerworld.hu -

A vendégszeretet földjén

Posted By The Explorer On 2012-01-04 @ 13:01 In Éld át! | No Comments

Tárgyak gyűjtése helyett inkább látni és tapasztalni szerettünk volna, ezért elhatároztuk, hogy „egy zarándok köpenyébe bújva” igazán nyitott szívvel fogunk járni Iránban, és igyekszünk figyelni saját belső hangunkra. Hogy képesek legyünk észrevenni a számunkra kijelölt ösvényt, azt is megfogadtuk, hogy előre nem tervezünk semmit. Így hát „elengedtük a gyeplőt”, és hagytuk maguktól folyni az eseményeket…

Írta és fényképezte: Balogh Ádám és Tóth Szilárd

Repülőgéppel érkeztünk Teheránba, ahonnan rögtön továbbindultunk Siráz felé. A 850 ezer lakosú városba késő éjszaka érkeztünk meg, így első iráni felfedezőutunk másnapra maradt. Különös érzés volt, ahogyan a szállodából az utcára lépve megérintett bennünket a 2700 éves város hangulata, történelme. Az élményt a járókelők tették igazán teljessé: a szembejövők sorra köszöntek nekünk, épp oly természetességgel, mintha jól ismernének bennünket. Látszott rajtuk, örülnek, hogy ott vagyunk, hogy kíváncsiak vagyunk az országukra, az életükre, a kultúrájukra.

[1]

Első utunk Siráz zsúfolt bazárjába vezetett, mely Irán legtradicionálisabb, a múlt hangulatát leginkább megidéző piaca. A Vakil bazárt (Bazaar-e Vakil) a XIX. században Mohamed Kharim khán vakil – az akkori alkirály – építtette azért, hogy Sirázt jelentős kereskedelmi központtá fejlessze. A bazár boltíves téglamennyezete szemet gyönyörködtető, szinte mesebeli hangulatot áraszt, ugyanakkor igen praktikus építészeti megoldás is egyben: biztosítja a belső tér állandó, kellemes hőmérsékletét.

[2]

Megérzéseinkre hallgatva, különösebb cél és koncepció nélkül indultunk el, hogy bejárjuk ezt a zegzugos labirintust, hogy szándékosan eltévedjünk és elmerüljünk a keleti fűszerek illatában, a perzsaszőnyegek soha nem látott sokaságában és a szőttesek tarkaságában. Az ember itt szinte észre sem veszi az idő múlását, még az árusok invitálása sem fárasztó. A legtöbb helyen teára hívnak, amit olykor szívesen el is fogadtunk. Éreztük, a meghívás szívből jön, ráadásul lehetőséget ad egy kis pihenésre, a látvány befogadására, elmélyítésére. A „kockacukrot” a helyiek a teába mártogatva fogyasztják. Erre a szokásra mi csak akkor jöttünk rá, miután a cukrot – ami itt eléggé szabálytalan alakot ölt – már a teáspoharunkba dobtuk, majd a nem lévő kanalat keresve, végül jobb híján az ujjunkat használtuk ezen új funkcióban. A kis pohárnyi, de igen erős fekete tea azonban így is kellemesen felélénkített bennünket.

[3]

A bazár építői gondoskodtak arról is, hogy a muszlim vallásban kötelező napi öt imádsághoz a mecsetek elérhető távolságban legyenek. Az egyik leggyönyörűbb, a XVIII. század végén épült Regent mecset, a főbejáratnál helyezkedik el. Impozáns belső udvarának virágmotívumos csempéi csak több évtizeddel az építését követően, már a Kádzsár dinasztia uralma alatt kerültek a helyükre. Nagy tévedésben van, aki úgy gondolja, hogy egy mecsetbe csak iszlám hívők léphetnek be és kizárólag imádkozni lehet bennük. Nekünk is minden mecsetnél szíves invitálásban volt részünk, s bár nem vagyunk muszlimok, nagyszerű érzés volt egy nyugalmas sarokba húzódva leülni a perzsaszőnyegre, hogy gondolatainkat elrendezzük.

[4]

Tiszteletben tartva az előírásokat csendben levettük a cipőnket, s talpával felfelé fordítva magunk mellé fektettük. Odabent nem hallani a világ zaját, nincs rohanás, kapkodás. Nagyszerű alkalom nyílik arra, hogy végiggondoljuk életünk folyását, miközben figyelmünket megragadja a pillanat csendje és a mecset szépsége. A Korán szerint Isten csodás teremtett világa és benne minden dolog szent, és a körülöttünk lévő világ telis-tele van „útjelzőkkel”, melyeket csak észre kell vennünk. Ha képesek vagyunk felfedezni a jelzéseket, mélyükre nézve lehetőséget kapunk, hogy meglássuk a pillanatban rejlő csodát, s eljussunk a felismerésig. Ezáltal képességet szerezhetünk az alkotáshoz, s mi magunk is hozzájárulhatunk a teremtéshez.

A mecsetből egy parkon keresztül tértünk vissza, már lassan besötétedett. A forróság enyhültével a város is új életre kelt. Szinte hihetetlen, de Siráz apraja-nagyja a lemenő nap utolsó sugaraitól kísérve ilyenkor indul piknikezni a szabadba. Férfiak és nők, gyerekek és öregek pokrócot terítve a zöld gyepre gázégőn teát főznek, beszélgetnek és kedélyesen vacsoráznak. Lenyűgöző ez a családi összetartás. A gyerekek önfeledten, de mégis egyfajta visszafogottsággal, a szülői utasításoknak teljes mértékben eleget téve játszanak. A nők ilyenkor is viselik a számukra kötelező viseletül előírt csadort, bár a fiatalok egy része már nem jár feketében. A kendő is kötelező, de a lányok az arcukat már ritkábban takarják el, s a csador alatt gyakran farmert hordanak.

[5]

Iránban járva egyértelműen része a „kötelező programnak” a Siráztól 65 kilométerre, északkeletre fekvő Perszepolisz ősi város romjainak meglátogatása. Az út Naqsh-e Rostam-on keresztül vezet, ott, ahol I. és II. Dareiosz, Xerxész és I. Artaxerxész kősziklába vájt óriási kereszt alakú sírkamrái magasodnak. A szikla aljáról feltekintve – valószínűleg az egykori építők szándéka szerint – szinte érezzük hajdani nagyságukat, robosztus erejüket, s meglátjuk saját magunk kicsinységét. Hasonló érzések fognak el bennünket Perszepolisz, a „perzsák városának” kapujánál is. A „minden népnek” állíttatott kapu emberarcú szárnyas bikái a termékenység és az erő szimbólumai. Egy széles, de kimondottan alacsony lépcsőfokokból álló lépcsősoron keresztül vezet fel ide az út, mely szavak nélkül üzen az érkezőnek: „Ne siess! Érezd a tovatűnő idő múlását, és nyisd meg elméd, hogy felfedezhesd bensőd rejtett titkait.” Mit több nemzedéknyi idő alatt építettek fel, Nagy Sándor egyetlen éjszaka alatt felgyújtotta és lerombolta. A hatalmas léptékű kő oszlopcsarnokok, paloták, faragott domborművek viszont még több ezer év múltán is megidézik a szakrális főváros életét; szinte látjuk, amint a tavaszi napéjegyenlőség idején az alattvalók épp ajándékokkal hódolnak a királynak a perzsa újév, a Nouruz ünnepségein…

[6]

A múltidézés egy kis időutazásra sarkallt bennünket, így elhatároztuk, hogy meglátogatjuk az egykor őseink számára is természetes, vándorló életmódot folytató nomádokat. Bár bizonytalan volt, pontosan hol is találhatjuk meg őket, mégis nekivágtunk az ismeretlennek – és mint kiderült, jó irányba. Fertályórán belül már fel is tűntek előttünk drapp vászonból készült sátraik. A gyerekek huncut zsivalyát már messziről hallottuk, a sátraknál pedig szorgos, mosolygó kilimszövő (kilim= nomád szőnyeg) asszonyokra és pihenő férfiakra leltünk. Kedvesen meghívtak bennünket a sátrukba, ahol a fáradt vándornak járó fő helyre ültettek minket. Bár sem hűtő, sem a mai modern konyhát jellemző eszközök nem álltak rendelkezésükre, néhány percen belül háromfogásos étket varázsoltak elénk. Elsőként kedvenc italukat, az ásványvízzel felhígított, sóval, mentafűvel ízesített joghurtot, a „dugh”-ot kínálták, majd nyársonsült májat szolgáltak fel frissen főtt rizzsel és búzalisztből sütött lapos lepénykenyérrel, végül desszertként joghurt puddingot.

Befejezésül nem maradhatott el a nyugalmat adó, az étkezést lezáró teázás sem. Figyelmességükön csak a mai ember csodálkozik, hiszen a nomádoknál a vendégszeretet egy igen ősi szokás, mely a kölcsönösségen alapul. A vándorlás mellett a szívélyes vendéglátás számukra egy megszentelt, áldott tevékenység, házigazdának lenni szerintük nagyon tiszteletre méltó dolog. A betévedt vándort mindenkor étellel, itallal kínálják, a vendégnek pedig csak annyi dolga van, hogy örvendjen a megbecsülésnek. Az ételért így természetesen nem fogadnak el pénzt, így viszonzásul a bazárban vásárolt hadgi fejfedőt adtuk nekik ajándékba.

[7]

Másnap nehéz szívvel hagytuk el a Sirázi tartományt. Iszfahánba tartottunk, mely Teherán és Meshed után Irán harmadik legnagyobb városa. Szavakkal nehéz leírni, milyen lenyűgöző is ez a hely. Az iszfaháni piac hangulata teljesen magával ragadja az embert. A zöldségek és gyümölcsök a legkülönlegesebb alakzatokban felpakolva, művészi színkavalkáddal csábítanak a vásárlásra. Iszfahánt bazárja, híres mecsetei és teaházai mellett a várost átszelő Zayandeh folyó 11 hídja is egyedivé teszi. A 33 boltíves Sio-Seh híd alatt kiváló teázási lehetőség kínálkozik, a Khadju híd hűst adó kőboltozata pedig ideális találkahelyet biztosít a forró napokon.

[8]

Este együtt gyönyörködtünk a kivilágított város látványban a nap végén az utcákra tóduló emberekkel, akik a varázslatos hangulatba burkolózva csendben elmélkedtek, vagy éppen jóízűen beszélgettek egymással. Másnap reggel az épületekkel és árkádos üzletekkel körülvett Imám Khomeini téren – mely a pekingi Tienanmen tér után a világon a második legnagyobb – az az érzés fogott el bennünket, hogy megtaláltuk a békesség szigetét. Roppant méreti ellenére a tér barátságot, nyugalmat és egyfajta melegséget árasztott. A hajnal első fényei kirajzolták az Imám mecset nyitott boltozatú csarnokának tükörképét az udvari medence vizében, mintha csak jelezni akarták volna az első ima kezdetének eljövetelét. Mint mindig, most is bebocsátást nyertünk a mecsetbe. Péntek volt, ráadásul Ramadán első napja, ezért kissé elbizonytalanodtunk, hogy nem zavarjuk-e majd a fő ima ceremóniáját. Megnyugtattak bennünket, hogy felesleges ezen aggódnunk. Nemsokára tízezer ember ereszkedett imára, s végezte egyszerre a rituális mozdulatsort, miközben mi a szőnyegen álltunk. „Szőnyegszomszédaink” azonban készséggel tolmácsolták a történéseket. Újdonsült tanítóinkon érződött, mennyire büszkék, hogy beszélhetnek vallásukról, de egyszersmind őszinte érdeklődést is mutattak a messziről jött látogatók iránt.

Irán vagy Perzsia – sokan megfogalmazták már a két elnevezés közötti különbséget. Iránra manapság sokan félelemmel gondolnak, míg ha Perzsiáról hallunk, akkor már a mesés Kelet, a fényűző pompás paloták, a csodálatos, kézzel csomózott szőnyegek jelennek meg lelki szemeink előtt. Utunk végén nekünk bármely elnevezés kapcsán az első, ami eszünkbe jut majd, az kétségkívül az ősidőktől fogva fennálló vendégszeretet lesz. És talán „napjaink embere” számára is elérkezett az idő, hogy megtanuljon „e térkép nélküli világban” utazni: a szívével látni és önzetlenül adni.


Article printed from The Explorer World: http://explorerworld.hu

URL to article: http://explorerworld.hu/2012/01/04/a-vendegszeretet-foldjen/

URLs in this post:

[1] Image: http://explorerworld.hu/wp-content/uploads/2012/01/Shiraz-Vakil-bazár3.jpg

[2] Image: http://explorerworld.hu/wp-content/uploads/2012/01/Isfahan-fűszerpiac2.jpg

[3] Image: http://explorerworld.hu/wp-content/uploads/2012/01/shirazi-mecset.jpg

[4] Image: http://explorerworld.hu/wp-content/uploads/2012/01/Shiraz-Regent-mecset3.jpg

[5] Image: http://explorerworld.hu/wp-content/uploads/2012/01/Naqsh-é-Rostam-sírok-és-tűzoltár.jpg

[6] Image: http://explorerworld.hu/wp-content/uploads/2012/01/nomád-sátorban2.jpg

[7] Image: http://explorerworld.hu/wp-content/uploads/2012/01/Isfahan-bazár.jpg

[8] Image: http://explorerworld.hu/wp-content/uploads/2012/01/Isfahan-a-Khadju-híd-alatt.jpg

Copyright © 2011 The Explorer World. All rights reserved.