Elfeledett ékszerdoboz – somogyi miniexpedíció

„Valahol zavaros tajtékzással zúgott egy patak és észak felé vándorló vadlibák kiáltottak valamit az ismerős vizeknek. A föld keménysége engedett már. A réten a vakondtúrások szétmállottak s az erdő nehéz párában lehelte ki magából az oldódó fagy hűvösségét. A fákról nehéz cseppek koppantak az avarra, s a vastag levéltakaró felett kesernyés erjedésszag úszott.” – írja Fekete István a Somogyfajsz közeli erdőről Hajnal Badányban című regényében. Hiába azonban a szép szavak, a környék igazi szépségét csak akkor fedezhetjük fel, ha ellátogatunk a falu melletti vadonba, az öreg tölgyekhez, a kanyargós patakhoz és a Fekete Malom romjaihoz. A The Explorer magazin szerkesztősége végigjárta ezt az utat.

Mintha csak egy régi nemesúr látott volna vendégül bennünket a Somogyfajsz határában álló ódon kastélyban. A képekkel teleaggatott nagyteremben hosszú, megterített asztal várt ránk, rajta díszes tányérok, elegáns poharak és egy bőrborítású kulacs a legjobb pálinkával töltve. A szakácsnő sietve tálalta fel a gőzölgő szürkemarha-vadast, amelyhez jó étvággyal azonnal hozzá is láttunk – az asztalfőn helyet foglaló házigazdánk, Tömösváry Tibor pedig mesélni kezdett a somogyfajszi ékszerdoboz történetéről.

Ab ovo – a kezdetektől

Minden 1980-ban kezdődött. Két helyi természetvédő, Tibor és barátja, Hivatal Nándor elhatározták természetvédelmi egyesületük megalapítását. Az volt a fő céljuk, hogy megőrizzék az utókornak a századforduló vidékének sajátos hangulatát, annak minden szépségével és természeti értékével együtt. Földeket vásároltak, pártfogásukba vették a veszélyeztetett őshonos állat- és növényfajokat, valamint támogatni kezdték a pásztorkultúra fennmaradását is. A szervezet közben átalakult, kibővült, így lett belőle a ma már jelentős területekkel rendelkező Somogy Természetvédelmi Szervezet.

„Az ember, a háziállat és a természet összhangjára törekszünk – mutatott rá vendéglátónk egy pásztort, kutyát, rackajuhokat és madarakat ábrázoló festményre. – Még a nemzeti parkok is hibát követnek el azzal, hogy villanypásztorok közé szorítják az állatokat. Nálunk nincsenek kerítések; valódi pásztorok vigyáznak a nyájaikra úgy, hogy közben nem tesznek kárt a természetben.”

Ez az együttélés szép hagyományokra vezethető vissza, mivel Somogy megye régen a pásztorok birodalma volt – ezért is „becézik” a Somogyfajsz körüli területeket Pásztorparknak. A hajdan hatalmas kiterjedésű, 6-7 ezer hektárnyi legelőből, erdőből és vizes élőhelyből azonban ma már alig láthatunk valamit, hiszen a legelőket felszántották, az erdők jó részét pedig kivágták. A természetvédelmi szervezetnek csak egy kis, 150 hektáros darab maradt belőlük mutatóban. A gyönyörű tájjal együtt pusztult a méltán híres pásztorkultúra is: amíg száz éve még 5-6 ezer pásztor vigyázott a nyájára a környéken, ma már szinte senki sincs, aki továbbvinné a tradíciókat. A városiasodás ide is bekopogtatott, jelentős károkat okozva a vidéki életben. A szervezetnek, bizonyítván, mennyire komolyan érdekli ez a kihalófélben lévő kultúra, a kastély kistermében egész gyűjteménye van kolompokból, tradicionális pásztorszerszámokból és pásztorbotokból – köztük a híres fokos botból is.

Kinyílik az ékszerdoboz

A helyi specialitásokból álló ebéd után útra keltünk, hogy – házigazdáink idegenvezetésével – saját szemünkkel győződhessünk meg arról, mekkora értéket képvisel a Pásztorpark a magyar természeti kultúrában. Ahogy Honda terepjárónkkal az elhagyatott, sáros erdei utakat jártuk, megelevenedett előttünk Fekete István regényének tája: a télből éppen csak kilábaló erdő. Meglátogattuk a Fekete Malom romjait, a kanyargó patakot és a legelőt, amelyen éppen egy rackajuhcsorda vonult lustán. Pásztoruk, Tibi bácsi, sarkában egy szeretetre éhes, kíváncsi kecskebakkal, elénk sietett, hogy üdvözöljön bennünket. Kutyái mindeközben fáradhatatlan szemmel figyelték a nyájat. „Éppen ma született egy bárány, ha gondolják, idehozom önöknek” – mondta, és már indult is a csöppnyi állatért, amely még alig állt a lábán. Mi persze, városi emberként rögtön megsimogattuk, hiszen az itt szinte mindennapos jelenség számunkra teljesen új élményt jelentett.

Somogy megye erdőit és tisztásait régen rengeteg természetes halastó és lápvidék szabdalta. Napjainkban a Somogy Természetvédelmi Szervezetnek kell újra létrehoznia ezeket az őshonos állatok számára nélkülözhetetlen területeket. Ezért kiemelt feladat a vizes élőhelyek rehabilitációja – köztük az országszerte híres vidrapark fenntartása és bővítése is. A vidrát, mivel egyedszámuk vészesen csökkenni kezdett, fokozottan védett fajjá nyilvánították. A vidrapark magára hagyott vagy sérült vidrákat fogad be, ahol meggyógyítják, illetve felnevelik őket. A vidrapark dolgozói és önkéntesei arra törekednek, hogy minél több egészséges, felnőtt vidrát adhassanak vissza a természetnek. Néhány állat azonban annyira megszokja az ember közelségét, hogy nem tudják visszaengedni őket az eredeti élőhelyükre. Bemutatás céljából számukra vidrakifutókat létesítenek. Ezek az állatok pedig annyira emberszeretővé válnak, hogy sokszor simogatni is engedik magukat. Azokat az állatokat, amelyek képesek visszaszokni a természetbe, a szervezet területein kialakított mesterséges vizes élőhelyekre viszik, és szabadon engedik őket. A vidrapark oktatást is szervez gyerekek számára: a természet ismeretére és szeretetére tanítja a diákokat.

Egy csepp történelem

Somogyfajsz egyébként a Pásztorparkon kívül más csodákat is „rejteget”: itt található például Európa legrégebbi vaskohója. A falutól néhány kilométerre, az erdőben húzza meg magát – a fölé épített kupolás épület magányosan áll a magas fák árnyékában. Az értéke felbecsülhetetlen: a honfoglalás után letelepedő magyarok használták, és a mai orosz vasnál is erősebb fémanyagot állítottak elő benne. A vasgyártás alapja a szivacsos jellegű vas-oxi-hidroxidból álló gyepvasérc volt. Tőzeges, mocsaras helyeken képződik – már az avar korban is ezt használták a fémgyártás alapanyagául Belső-Somogy környékén. Így válik érthetővé, hogy az egyik Somogyfajsszal szomszédos települést miért hívják Pusztakovácsinak.

A vidék másik érdekessége egy őshonos tölgyfa, amely már több mint 200 éves, és lombkoronája Nagy-Magyarország alakját formázza. Sajnos – lévén téli időszak – a túránkon nem láthattuk a zöldellő lombokat, de kis képzelőerővel a kopasz ágak alapján is sejthettük, hogy valóban a Trianon előtti országunkat formázza. Szilveszterkor állítólag a helyi sámánok veszik birtokukba, és szertartásokat végeznek a törzsénél. A fát egyébként több festményen és fotón is megörökítették a Somogy Természetvédelmi Szervezet által lebonyolított képzőművészeti táborozásokon. Sok híres festő és fotóművész fordult már meg a somogyfajszi legelőkön, köztük Bayer László, Stamler Imre és Máté Bence is.

A vidék újjászületik

„Hogy mennyire aktuális a munkánk? – tette fel a kérdést Tibor, miközben terepjárónkkal begördültünk a kastély elé. – A vidék kihalófélben van, és a következő 20-30 év legnagyobb problémája ennek megmentése. A területeinken felállítottunk egy modellt arra, hogyan lehetne ezt megoldani.” Persze ez korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik: költséges és időigényes, szervezést és szakértelmet igényel. Amíg a 80-as években egy hektár halastavat 50 ezer forintért tudtak megvásárolni, ma ennek az ára 1 millió forintra rúg. „Próbálunk helyi emberekkel dolgozni, ami nagyon fontos. A vidékieket itt kell foglalkoztatni, mert az, hogy munka hiányában a városba költözzenek, már régen nem megoldás.” Szerencsére az Európai Unió is segítséget ad az efféle törekvésekhez: a vidéken, saját telkükön természetvédelmi munkát végző emberek számára támogatást nyújt.

Ez viszont még mindig nem elég, a Somogy Természetvédelmi Szervezet a turisták, az adományozók és az önkéntesek nélkül képtelen lenne fennmaradni. „Partnerkapcsolataink vannak egy francia természetvédelmi szervezettel és egy salemi iskolával. A nagyobb multik is kezdenek rászokni, hogy a munkatársaiknak szervezett üdüléseket valamilyen közhasznú munkával töltsék el; legutóbb például az egyik mobiltelefon-gyártó cég hozta el ide az embereit. Ez mind nagy segítség. Ahhoz azonban, hogy az emberek, a turisták felfigyeljenek ránk, muszáj valamilyen értéket felmutatnunk.” Ezekben pedig nem szűkölködik a szervezet: területeiken fészkel a fokozottan védett fekete gólya és kanalas gém, a kevésbé szép, de ugyanilyen ritka patkányfejű pocok, a hungarikumok közé sorolt rackajuh és szürke marha, tisztásaik, halastavaik pedig olyan védett növényeknek adnak otthont, mint például az agárkosbor, a buglyos szegfű vagy a fekete kökörcsin.

Sőt, maga a kastély is, amelyben a szervezet működik, a magyar örökség része: a Kund család építtette 1872-ben. Sajnos, a második világháború után a magyar néphadsereg jelentős károkat tett benne: a kastélyt ruhaüzemként használva ugyanis itt gyártották a katonák zokniját. A szervezet igyekszik kihasználni az épület adta lehetőségeket, és lassan renoválni is szeretnék a műemléket.

Bár állami, pénzügyi segítségben szűkölködik a Somogy Természetvédelmi Szervezet, támogatásban korántsem. A Somogyfajsztól 80 kilométerre fekvő, Siófokon található háromcsillagos Hotel Yacht Club vezetői például jó barátságban vannak Tiborral és Nándorral, és erőteljesen támogatják vidékfejlesztési ötleteiket. Horváth Imre, a szálloda vezetőhelyettese elmondta magazinunknak, hogy kifejezetten a környék nevezetességeit ajánlják vendégeiknek, elsősorban a Somogyfajszi Pásztorparkot és az ehhez hasonló látnivalókat. Mi pedig őket ajánljuk mindenkinek: mi is itt, a közvetlenül a vitorláskikötő szomszédjában elhelyezkedő szállodában töltöttük az éjszakát, kipihentük az egész napos kaland fáradalmait, először a belső, majd a külső, meleg vizes pezsgőfürdőben, valamint a szaunában és a gőzfürdőben. A hotel tulajdonosai különösen büszkék arra, hogy mind a fél- mind pedig a teljes panziós ellátásnál a környékbeli ételeket helyezik előtérbe, a jófajta magyar borokkal együtt. Így a svédasztalos vacsoránál mi is megkóstolhattuk a szürkemarhából készült ételkülönlegességeket. A családias hangulatban kialakított Hotel Yacht Club egész évben nyitva tart, és nem csupán pihenésre, hanem konferenciák és tréningek tartására is alkalmas.

 

Négy lábon és négy keréken

Másnap frissen és kipihenten indultunk útnak, és a Balaton-parton végigrobogva kirándulásunk utolsó állomása, Bella Puszta felé vettük az irányt, ahol a környék legszebb lovaiból láthattunk mustrát. „Bella Puszta hobbiként indult, még 2005-ben. Szeretem a lovakat, ezért a családommal úgy gondoltuk, hogy veszünk egy telket, ahol tarthatjuk őket. Mára már kinőttük magunkat – bértartást, oktatást, sétakocsikázást és tereplovaglást egyaránt vállalunk” – mesélte a tulajdonos, Varga Béla, miközben végigvezetett bennünket a lovak között. Többjük érdeklődve szagolgatott a fényképezőgép felé; barátságosak, szeretik a simogatást, felnőttek és gyerekek lovagoltatására egyaránt alkalmasak. A lovardához kapcsolódik a kisállat-simogató, ahol pávákat, lámákat és emukat is láthatunk, valamint több birkát, kecskét, tyúkot és pónilovakat.

Először a sétakocsikázást próbáltuk ki. Egyetlen hátránya a jeges szél volt, de a gyönyörű vidék látványa kárpótolt bennünket a viszontagságokért. Úti célunk a pusztától pár kilométerre fekvő domb volt, amelynek tetején egy kora középkori templom maradványai láthatóak. A templom a régészeti leletek szerint a környék legrégebbi szakrális épülete: már a 11. században létezett, valószínűleg Szent István korában építették, és temető is tartozott hozzá. Ma már csak az oltár maradványait csodálhatjuk meg – a helyi legenda szerint a templomot a törökök porig égették, az ide menekült ezernyi helyi emberrel együtt. A sétakocsikázás után nyeregbe pattantunk. Felejthetetlen élmény volt lóháton megtenni a pár kilométeres utat – talán ennél közelebb nem is lehettünk volna a természethez. Szántóföldeken, ligeteken, szőlőlugasokon lovagoltunk át, megkerültük a dombot, amelyen a templom maradványai állnak, aztán visszatértünk a lovasudvarba. „Ilyenkor télen kevesebben jönnek, mint nyáron, ami a fő szezonunk. De a bértartásból és az oktatásból így is fenn tudjuk tartani magunkat” – mondta a tulajdonos.

Persze a turizmus itt is nagyon fontos, ahogy a Pásztorpark számára is – azok ugyanis, akik a somogyi kultúra őrzésére adták a fejüket, rászorulnak a turistákra. Bárki, aki ellátogat ide, akarva-akaratlanul is támogatja a vidékfejlesztési programot. A vidék egyetlen esélye pedig ez: megmutatni minden szépségét, azt, amiért érdemes küzdeni; azt, amit kár lenne veszni hagyni. Fekete István szavaival élve: „Ez a legigazibb és legnagyobb csoda, a jóság és szeretet csodája.”

Fotók: Kürtösi Edina, Rakmányi Ernő