A város, ahol mindenki szürcsöli az ételt, ahol halmokban állnak a Dior-, Apple- és Lexus-paloták, ahol a nyüzsgő metropolisz zsúfolt utcáin hagyományos, méregdrága selyemkimonóba öltöztetnek és feleséget is adnak a ruhához – ez Tokió, egy teljesen más világ, ahol a hagyományos kultúra és a modern nagyváros tökéletes összhangban él egymással.
Nagy nehezen kászálódtam ki a repülőgépből Tokióba érve. Azt sem tudtam, hogy nappal van, vagy éjszaka, hiszen annyi időzónán utaztam át és nem is figyeltem fel arra, hogy reggelit, vagy vacsorát szolgálnak fel a landolás előtt. Mindegy is volt, szétszedtem a fejhallgatómat, leoldottam magam a zenelejátszómról és vastag kabátot húzva léptem ki a februári japán valóságba. Ájultan estem be egy buszba, ami Tokió belvárosába vitt. Útközben felhőkarcolók és emeletes autópályák örvényében kavarogva próbáltam kivenni, hogy hol is vagyok.
Vagy két órája utaztam és még mindig nem értem el a szállodát, pedig azt hittem, hogy már a belvárosban vagyok, holott még alattam hullámzott a harmincmilliós megapolisz valamelyik elővárosa. Munkába igyekvő férfiak és nők tömege szállt fel a házak között kígyózó emeletes gyorsvasutakra és a lemaradók fegyelmezett sorokban vártak a következő járatra. Ilyenkor érzi az ember, hogy hányféle életforma is létezik a világon és milyen keveset tudunk, ha bezárjuk magunkat otthonunk szűk világába. Valahogy jó lenne megmutatni, hogy mi emberek, hányféle valóságban is élünk, Namíbiától Ecuadorig.
De ez most Tokió és erre kell figyelnem. Észreveszem, hogy itt is Metro áruházba mennek vásárolni a külvárosok lakói, viszont a boltok előtt szinte csak japán autók parkolnak. Leszállok, megigazítom a poggyászomat és becsekkolok a Japánspecialista által kiválasztott szállóba. Tisztaság és rend mindenütt. Nem tétovázok, gyorsan belevetem magam a forgalom sűrűjébe és elindulok valami harapnivaló után.
Útközben véletlenül eltörtem a féltve őrzött Nikon fényképezőm napellenzőjét, de sebaj, egy többemeletes fotóbolt állja az utamat, ahol azonnal vehetek egyet, méghozzá olcsón. Ahogy ezt követően betérek egy helyi ételeket kínáló gyorsétterembe, feltűnik, hogy mindenki – még a legcsinosabb nők is – szürcsöli az ételt. Ez itt azonban teljesen normális, hiszen azt jelenti, hogy ízlik a falat. Persze közben mindenki táblagépeken és okos telefonokon beszélget a főnökével, a barátaival, vagy a családjával.
Az étteremből kifelé menet az utcán bekapcsolom a mobilom és a rajta megjelenő térképről rájövök, hogy a Ginzara keveredtem, a világ egyik legdrágább utcájára. Felhőkarcolónyi Dior, Prada, Sony és Apple paloták, méregdrága Bentley-k és Aston Martinok bukkannak elő a Lexusok és Toyoták között. Behívnak egy kimonó szalonba, ahol engedve a csábításnak, hárman egyszerre beöltöztetnek egy korabeli Sógun öltözékébe. Fantasztikus érzés, nagyon tetszik. Udvariasan méltatnak, hogy mennyire rám illik ez a ruha. Persze ha megvenném, milliókba kerülne, de a fotózás kedvéért gyorsan feleséget is adnak hozzá, hátha bejön az üzlet. Gondolkodóba esem, és hogy ne tántorodjak el, utána egy kiadós sushi is jár, személyes szakáccsal, aki lesi minden kívánságom. A hal óriási, nyers és nagyon finom.
A kijáratnál Jakuzákra hasonlító fiúk állnak, akikről a fáma azt tartja, hogy a kobei földrengésnél rengeteget segítettek az állami újjáépítésben. Ez is egy formája a japán közösségi szemléletnek. Nehéz döntés a halmozódó minőségnek ellenállni, de erős vagyok. Kimegyek az utcára és elbúcsúzom. Az utcán nappal is villódzó neonfények vakítanak el és minden állandó mozgásban van. Fiatalok és idősek, szegények és gazdagok, üzletemberek és alkalmazottak keverednek, akár az apró részecskék a tágas Univerzumban…
Írta: dr. Palkó Zsolt
A teljes cikket a The Explorer legújabb, február-márciusi számában találhatjátok meg!
