„Higgye el Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz… Németország sorsa akkor dől el … a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap…”
(Erwin Rommel vezértábornagy a segédtisztjének, 1944. április 22-én.)
Pontosan 68 éve, 1944. június 6-án vette kezdetét az Overlord-hadművelet, vagy ismertebb nevén a normandiai partraszállás. A „D-Day” a világtörténelem legnagyobb partraszálló hadművelete volt, amelynek csak az első hullámában mintegy 175 000 katona, 1500 harckocsi, 10 000 gépjármű és 3000 nehézlöveg partra szállítását tervezték a szövetségesek. Az angol-amerikai expedíciós haderő összlétszáma megközelítette a 3 millió főt. Úgy tűnt, hogy nincs erő, amely e hatalmas armada partraszállását megakadályozhatná. A szövetséges vezérkart azonban idegesítő kétségek gyötörték. 1944. június 6-ának szeles, esős kora reggelében ugyanúgy benne volt a történelem legnagyobb győzelmének, mint legmegsemmisítőbb kudarcának az esélye. A The Explorer történelmi oknyomozó sorozatában most a normandiai partraszállás kulisszatitkai nyomába eredt.
A „leghosszabb nap” kezdete még 1943 januárjára nyúlik vissza. Roosevelt és Churchill ugyanis casablancai találkozójukon állapodtak meg az európai második front megnyitásáról. A náci Németországgal 1941. június 22. óta hadban álló Szovjetunió teljhatalmú diktátora, Joszif V. Sztálin, már 1942 tavasza óta követelte a szovjet haderőt tehermentesítő második európai front megnyitását. Az angolszász szövetségesek vezetői 1944 májusára tervezték a második front hadműveleteinek megindítását. 1943 decemberében Roosevelt elnök Dwight D. Eisenhower hadseregtábornokot nevezte ki a Szövetséges Erők Főparancsnokának.
Dwight D. Eisenhower hadseregtábornok az egyesített szövetséges haderők főparancsnoka
A partraszálló erők parancsnoki posztjára kinevezett Bernard Law Montgomery tábornagy, „El-Alamein oroszlánja” azonban nem tartotta megfelelőnek az amerikai vezérkari tisztek által előzetesen kidolgozott terveket. A brit tábornagy fejében még eleven emlékként élt az 1942-es Dieppe-i partraszállási kísérlet csúfos kudarca. Montgomery nem hitt a kis területre koncentrált erők támadásának sikerében, a megerősített kikötő ( Pas de Calais) elleni támadás lehetőségét pedig egyenesen öngyilkossági kísérletnek aposztrofálta.
Viscount Bernard Law Montgomery marsall, a partraszálló erők főparancsnoka
A Montgomery tábornagy által kidolgozott terv szerint, majdnem 90 kilométer szélességben, öt partszakaszon, és a legkézenfekvőbbnek tűnő helyszín, Calais térsége helyett Normandiában rohamozza meg a német védelmi állásokat az inváziós haderő. Ahhoz, hogy a tervezett hadműveletet a siker esélyével lehessen végrehajtani, komoly technikai problémákat kellett leküzdenie a szövetségeseknek. Montgomery a Dieppe-i fiaskó okán tisztában volt azzal, hogy nehézfegyverzet nélkül a támadók elfogadhatatlanul súlyos veszteséget szenvednének el az invázió legkritikusabb pillanatában, amikor a kétéltű szállítójárműveikről a partra lépnek. A harckocsikkal kapcsolatos problémákat Percy Hobart vezérőrnagy oldotta meg. Így például a „Bobbin” páncélos képes volt egy hosszú felcsévélhető acélszőnyeget maga elé teríteni, elkerülendő a fövenybe süppedését, a „Churchill” nehézharckocsit pedig 9 méteres lecsapható híddal szerelték fel. A gondos technikai előkészületeknek meglett az eredménye; a brit inváziós erők veszteségei sokkal kisebbek voltak, mint az angolok „képtelen” ötletein nevetgélő amerikaiaknak…
Az Overlord hadműveleti térképe
A másik oldal is lázasan mérlegelte a lehetőségeket. A hírszerzői jelentések alapján a németek már 1943 vége óta tudták, hogy küszöbön áll a szövetségesek franciaországi partraszállása. A nagy kérdés csak az volt, hogy hol? A szövetséges vezérkar a németek megtévesztésére külön hadműveletet dolgozott ki. A „Fortitude” kódnevű művelettel óhajtották elhitetni az ellenséggel, hogy a partraszállás – ahogyan azt a német főparancsnokság, az Oberkommando der Wehrmacht (OKW) legfőbb stratégái is gondolták, Pas de Calais térségében lesz. A megtévesztés részeként Dover közelében furnérból és gumiból épített tankhaderőt, Kent grófság területén pedig egy amerikai fantom hadsereget állítottak fel, és intenzíven bombázták a Calais környéki vasútvonalakat is. A német nyugati hadseregcsoport főparancsnoka, Gerd von Rundstedt vezértábornagy szentül hitte, hogy a szövetségesek Calais térségében fognak partra szállni.
Gerd von Rundstedt vezértábornagy, a német nyugati hadsereg csoport főparancsnoka
Ugyanezt a véleményt osztották az OKW hadműveleti főtisztjei is, élükön Alfred Jodl vezérezredessel. A legfőbb főparancsnok, a mániákus Adolf Hitler – szemben a tábornokaival -, intuíciói alapján úgy hitte (mint később bebizonyosodott, ez alkalommal helyesen) hogy az angolszász armada Normandiában kísérli meg a partraszállást. Az ekkorra már erősen leépült Führer azonban – szokásaitól eltérően – most hagyta, hogy Rundstedt és tábornokai lebeszéljék a német erők normandiai összpontosításáról. Talán az egész D-Day másként sül el, ha kivételesen ekkor Hitler nem a tábornokokra, hanem az intuícióira hallgat…
Rommel ( a kép baloldalán) és Rundstedt (középen) a partraszállás elhárításának tervezése közben
A németek számára további súlyos dilemmát jelentett, hogy hol helyezzék el a keleti front pokla által felemésztett tartalékok miatt, az erősen megfogyatkozott létszámú nyugati haderejüket. A németek egyik legtehetségesebb hadvezére, Erwin Rommel vezértábornagy szerint csak egyetlen lehetőség kínálkozik a szövetséges invázió visszaverésére; ha a páncélos erők koncentrált támadásával még a parton szorítják vissza a tengerbe az angolszász csapatokat. A tábornagy ezért azt javasolta, hogy minél előbb vonják össze a nyugati hadszíntér páncéloserőit Normandia térségében. További indokként azzal támasztotta alá javaslatát, hogy az invázió után a partraszállás térségétől távol állomásozó német egységeket, a hadszíntérre vonulás közben a nyomasztó fölényben lévő szövetséges légierő fogja megsemmisíteni még azt megelőzően, hogy harcba tudnának bocsátkozni. Rundstedt – Rommel javaslatával szemben -, nem látott lehetőséget a szövetségesek tengerparti feltartóztatására, és a haderő partoktól távoli elhelyezését gondolta a legjobb megoldásnak. Érvelése szerint csak a partraszállással lesz nyilvánvaló, hogy hová kell vezényelni a csapatokat. Hitler Rundstedt javaslatát fogadta el. Mint később bebizonyosodott, Rommel tábornagynak volt igaza, és tervének elvetéséért súlyos, végzetesnek bizonyult árat fizettek a németek.
Június 4.-én és 5.-én viharos idő tombolt a La Manche-csatorna térségében. A német védelem fellélegzett, hogy emiatt a közeli napokban már biztosan nem várható az invázió. Maga Rommel vezértábornagy június 5.-én rövid szabadságra Németországba utazott… A D-Day 1944. június 6.-án alig negyedórával éjfél után vette kezdetét, az amerikai 82. és 101. légi szállítású hadosztály deszantos erőinek földet érésével.
Az amerikai 82. légideszant hadosztály katonái a normandiai bevetés előtt
Hosszú tüzérségi előkészítést követően, reggel 6 óra 20-kor, az inváziós erők első hullámának partraszállásával kezdődött el a szövetséges roham az „Atlanti-fal” betonbunkereiben kuporgó, megdöbbent német erők ellen. Az invázió elleplezésével kapcsolatos angolszász megtévesztő hadművelet olyan jól sikerült, hogy amikor a szövetséges támadásról kora reggel az első hírek befutottak az OKW berlini központjába, a vezérkar megtévesztő műveletnek minősítve a partraszállást, nem engedélyezte a páncéloshadosztályok azonnali térségbe vezénylését. Késő délután, amikor felocsúdtak, már minden elveszett, és a szövetségesek szilárdan megvetették lábukat a normandiai fövenyen. Bekövetkezett az, amit Rommel megjósolt; a normandiai hadszíntérre vonuló német páncélos oszlopokat az angol-amerikai légierő porig bombázta. Az „igazi Ryan közlegény” története megkezdődött…
