A mélység kísértetei – Roncsvadászat az Adrián

Horvátország adriai partvidéke nem csak festői azúrkék öbleiről és kopár, karsztos szigetvilágáról híres. A felszín alatt a múlt néma tanúiként a „mélység kísértetei”, az elemek és a történelem vad viharaiban elsüllyedt hajók roncsai őrzik megannyi titkukat. Egykori utasszállítók, teherhajók, hadihajók, és egy második világháborús négymotoros amerikai nehézbombázó roncsai kínálnak felejthetetlen kalandot a felfedezői vénával rendelkező búvároknak! Sorozatunkban az isztriai térség néhány leghíresebb hajóroncsát mutatjuk be, remélve, hogy olvasóink is átélhetik a roncsmerülések semmi máshoz sem fogható izgalmas kalandját!

 

Clive Cussler, a világhírű író és roncskutató találó megjegyzése szerint, talán nincs is  hátborzongatóbb tapasztalat, mint elúszni egy hajóroncs felett… Az észak-adriai térséget méltán tekinthetjük nem csak a Mediterráneum, hanem a világ egyik legjobb roncsmerülő terepének. Kevés hely található ugyanis a világtengeren, ahol a kedvtelési búvárok számára is elérhető mélységekben olyan nagyszámú és változatos hajóroncs lenne felfedezhető, mint az Isztriai-félsziget körüli vizeken.  E roncsok megmerülése nem csak felejthetetlen élményekkel kecsegtető búvárkalandot, hanem valódi történelmi időutazást is kínál a felfedezésre szomjas búvárok számára.

Az észak-adriai roncsmerülő túrák legjobb kiindulási pontja az Isztriai-félsziget nyugati partján fekvő, és gazdag történelmi múlttal rendelkező Rovinj. A csodaszép műemlékekkel rendelkező, hamisítatlan mediterrán hangulatot árasztó kisváros tágabb térségében 10 különösen érdekes, illetve jelentős történelmi értékkel rendelkező hajóroncshoz szervezhetünk merüléseket. Mivel e roncsok többsége védett, ezért csak a megfelelő koncesszióval rendelkező búvárbázisok szervezésében vágjunk neki a nagy kalandnak. A Rovinjban üzemelő három jól felszerelt búvárbázis mindegyike rendelkezik a roncsok merüléséhez szükséges hatósági engedéllyel. Az isztriai roncsok túlnyomó többsége 30 és40 méterközötti mélységben fekszik, közülük jó néhány távol a parttól a nyílt tengeren, így a merülések végrehajtásához legalább haladó szintű légzőkészülékes búvárminősítés, illetve mélymerülési gyakorlat megléte is szükséges.

Olvasóinkat ez alkalommal a térség leghíresebb roncsmerülő célpontjához, az Adria Titanicjának is nevezett Baron Gautsch utasszállító luxusgőzös roncsához kalauzoljuk el.

A Baron Gautsch luxusgőzös az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb tengerhajózási vállalata, az Österreischische Lloyd büszkesége volt. Nem véletlen, hogy valamennyi, e fantasztikus roncsot megjárt búvár egyetért az „Adria Titanicja” elnevezésben. A hajó ugyanis Angliában, 1908-ban, a legendás óceánjáróval majdnem egy időben épült, így ugyanúgy magán viseli az Edward-kor hajóépítési stílusjegyeit, mint nagyobb rokona.  A háromszintes,85 méterhosszú elegáns hajót – a kor angol hajóépítési szokásainak megfelelően – három hajócsavar hajtotta. A négyhengeres háromexpanziós gőzgép közel 19 csomós sebességre gyorsította fel a Baron Gautsch-ot. A belső tereket a Tiatnichoz hasonlóan díszesen faragott faburkolat fedte, süppedős szőnyegek és elegáns szalon varázsolt valódi „békebeli” hangulatota hajón utazók számára. A Baron Gautsch rövid pályafutás alatt elsősorban a Trieszt és Cattaro (ma: Kotor, Montenegró) közötti útvonalon teljesített szolgálatot, de néhány hosszabb földközi-tengeri úton is részt vett.

1914 augusztusának elején alig néhány nappal a hadüzenet után, a császári és királyi Admiralitás elrendelte a nagyobb adriai hadikikötők, így Póla (ma: Pula, Horvátország) tengeri aknazárral történő megerősítését. A tengernagyi hivatal minderről értesítette a hajózási társaságokat is azzal a meghagyással, hogy a szokásos hajózási útvonalaikat a védett kikötők térségében helyezzék távolabbra. Az útvonal módosítás iránti kérelmet megkapták az Österreischische Lloyd zászlaja alatt hajózó utasszállítók is. 1914. augusztus 13-án, délután fél kettő körül a Bazilikusz aknarakó személyzete arra lett figyelmes, hogy délnyugati irányból egy nagy utasszállító hajó tart teljes gőzzel a külső aknazár irányába. A

Bazilikusz az Admiralitás parancsának megfelelően, éppen aknákat telepített Pula térségében. Mivel a szép utasszállító szemmel láthatóan nem tért le a katasztrófával fenyegető útvonaláról, a hadihajó zászlókkal, majd a hajókürt és a szirénák folyamatos bőgetésével igyekezett felhívni a rendületlenül közeledő hajó figyelmét a veszélyre. Eközben a Baron Gautsch parancsnoki hídján oldott hangulat uralkodott. Paul Winter kapitány ebéd utáni pihenőre vonult vissza a kabinjába, Luppis elsőtiszt pedig éppen a szolgálatot adta át Tenze másodtisztnek. Senki sem figyelt fel a Bazilikusz kétségbeesett jelzéseire… 14 óra 5 perckor hatalmas dörrenés rázta meg a fülledt meleggel átitatott csendet. A Baron Gautsch tatfedélzetéről sötét füstfelhő emelkedett a magasba. A hajó azonnal megállt, és elkezdett az oldalára dőlni. A fedélzeten kitört a pánik, az emberek egymást taposva igyekeztek a mentőcsónakokhoz, és sokan a vízbe vetették magukat. Alig tíz perccel a detonáció után, a Baron Gautsch orra a levegőbe emelkedett, majd bugyborékolva, tattal lefelé süllyedve eltűnt a felszín alatt… Noha a Bazilikusz azonnal a túlélők mentésére sietett, és a pulai hadikikötőből kifutva a Csepel romboló is teljes gőzzel vágtatott a katasztrófa helyszíne felé, mégis 177-en, zömében nők és gyermekek vesztek oda az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb polgári hajókatasztrófájában…

A Brioni-szigetektől 6,5 tengeri mérföldre nyugatra, minden csendes a napfényben fürdő nyílt tengeren. Csak két, hullámokon bukdácsoló vörös bója jelzi, hogy odalent a kék homályban alussza örök álmát a Baron Gautsch. Búvárhajónk, a „Kuba” kapitányi fülkéjében a szonár képernyőjén hatalmas test rajzolódik ki, 40 méterrel alattunk. A Baron Gautsch a gerincén áll a homokos aljzaton. Titanicra emlékeztető orra most is Trieszt, a soha el nem ért kikötő irányába néz… Rovinjtól bő egyórás hajóúttal érhető el a Baron Gautsch nyílt-tengeri hullámsírja. Az odavezető úton időnként a kobaltkék vízből kivetődő palackorrú delfinek látványa töri meg a hosszú hajózás monotóniáját. A búvárok a roncs orrához, vagy a jó 80 méterrel távolabbi tathoz rögzített bóják kötele mentén kezdhetik meg a lemerülést, annak függvényében, hogy melyik bójához köt ki a búvárhajó. Jómagam már számtalanszor lemerültem ehhez a magányában is fenséges roncshoz, de még most is minden egyes bevetés előtt azt a kellemesen bizsergető izgalmat érzem, mint amit anno az első merülésnél… Tudni kell, hogy a szélcsend ellenére is idekint mindig erősek a felszíni áramlatok. Aki a vízbe ugorva nem ragadja meg azonnal az áramláskötelet, csak keserves erőlködéssel küzdheti magát előre a bójakötélhez. Összeállt a felfedező csapat, már mindenki a bójánál tapossa a vizet. Ráharapok a nyomáscsökkentő csutorájára, felmutatom a „le” nemzetközi búvárjelzését, és elkezdem kifújni a búvármellényemet. Süllyedek, összezárul a felszín felettem. Magam alá nézek, a bójakötél vége ugyanúgy elveszik a nagy kékségben, mint az aranyban tündöklő, mélybehatoló fénykévék… Semmi sem hasonlítható a nyílt tengeri merülések hangulatához, ahhoz, amikor a hatalmas kék univerzum ölel körül bennünket…

Jó 20méteres mélységben hideg kúszik be búvárruhám alá. Elértük a termoklint, a hőváltó réteg felső határát. Amíg a felszínen26 Celsiusfokos a víz, a hőugró réteg alatt már csak 15 fok a tengervíz hőmérséklete. Fölfelé pillantok, a tenger szürkéskék égboltján társaim ereszkednek lefelé a kötél mentén. Fejünk felett a kilélegzett levegő egyre szélesebbre terpeszkedő buborékfelhői libegnek a homályoskék felszín felé… Lábaim alatt sötét tömeg elmosódott kontúrja kezd kirajzolódni, a majd száz éve elsüllyedt hatalmas hajó sziluettje dereng fel a mélység homályában. Innen, „madártávlatból” látható csak be a hajó orrfedélzet felőli nagyobb része, de a tat még így is beleveszik a kékes derengésbe. Szardíniák ezreiből álló halfelhő lebeg a roncs felett. A nyílttengeri hajóroncsok egyfajta mesterséges zátonyként élőlények sokaságának biztosítanak búvóhelyet.

Keresztülvágva az ezüstösen csillogó halrajon, elérjük az orrfedélzetet. Félelmetesen szép látvány a zöldes homályból előmeredő, hatalmas hajóorr. Tökéletes a „Titanic-feeling”, kísérteties a hasonlóság! Az orrfedélzet korlátai, a kagylókkal benőtt masszív horgonyláncok, sőt, még az egykori hídra dőlt orrárboc is mintha csak kisebb másolata lenne a legendás óceánjáró roncsának.

Az orrfedélzet bal oldala mentén lejjebb süllyedek. Mélységmérőm 36 méteren áll. Jóval az orrfedélzet vonala alatt nyitva maradt ajtó ásít sötéten. Intek merülőtársamnak, bemegyünk! Odabent koromsötétség uralkodik. Felkattintom a lámpámat. A lámpa fénykörében egy tökéletes épségben fennmaradt vas csigalépcsőt fedezünk fel, amely titokzatosan kanyarog a hajó gyomrába. Baloldalról újabb ajtónyílás bontakozik ki a feketeségből, az egykori legénységi szállás bejárata. Továbbúszunk a sötét folyosón. Óvatosan mozgunk, hogy elkerüljük a belső tereket elborító finomüledék felkavarását. A folyosó végét kékes derengés jelzi. A nyíláson kiúszva ismét felemelkedünk az orrfedélzetre, és elindulunk a fedélzet fölé magasodó, egykori híd felé. Útközben a hatalmas horgonycsörlő alatt lapuló, méretes homárt fedezünk fel. Feljebb emelkedünk, és az egykori szalon ablakain át úszunk be a Baron Gautsch belső tereibe. Mivel a fa mennyezet réges-rég elkorhadt, ellentétben az orrfedélzet alatti helyiségek vaksötétjével, idebent minden jól megvilágított.

Az egykori faragott nemesfa burkolatokból mára már semmi sem maradt. Az 1960-as évek végén, amikor a roncsot felfedezték, néhány évig „szabad rablás”terepe volt a Baron Gautsch. Lelkiismeretlen búvárok úgyszólván minden mozdíthatót leszereltek és elvittek a roncsról. Kristálycsillárokat, porcelánokat, ezüst evőeszközöket, amelyek olasz és osztrák régiségkereskedésekben tűntek el…  A fából készült padló viszont több helyen is megmaradt.

A  szalon végén két szinttel lejjebb ereszkedünk A gépház felhasadt tetején bevilágítva, az egyik gőzgép hajtókarjairól verődik vissza lámpánk éles fénye. Előttünk a beszakadt, két emelet magas hatalmas első kémény fekszik megdőlve, oldalán a teljesen ép gőzkieresztő szeleppel. Ismét magával ragad a „Titanic-feeling”… Búvárkomputeremre pillantok, már csak 70 bar a légzőgáz készletem. Intek társamnak, kiúszunk, és megkezdjük a felemelkedést.

Lassan araszolunk felfelé a kötél mentén, egyre világosabb lesz körülöttünk, ismét táncoló fénykévék vesznek körül bennünket. Három méretes sárga fattyúmakréla suhan el mellettünk. Lefelé tartanak, minden bizonnyal a roncs felett köröző mit sem sejtő szardíniákból kívánnak lakmározni. Három éve egy karcsú kékcápát vonzott ide a kövér szardíniákból álló terül-terülj asztalkám… Lefelé pillantok. A Baron Gautsch sziuettje egyre halványabbá válva tűnik el a mindent elrejtő nagy kékségben. A „mélység kísértete” ismét magányosan áll, titkait őrizve odalent,  a tenger csendjében…

(Folytatjuk.)