Hatvannyolc éve történt: Ugrás a sötétbe

68 évvel ezelőtt, 1944. október 15-én hangzott el a kormányzói proklamáció Magyarország háborúból történő kilépéséről. A beavatottak szűk körén kívül, mindenkit meglepetéséként ért a váratlan bejelentés. A proklamáció elhangzása után, az embereken felszabadult eufórikus hangulat lett úrrá. Az utca embere országszerte a háború végét, és a régóta remélt béke eljövetelét ünnepelte. Néhány óra alatt azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Miért nem sikerült Magyarország kivezetése a háborúból? Írásunkban e mindmáig vitatott történelmi kérdésre keressük a választ.

 1944 nyarán mind a nyugati, mind pedig a keleti fronton válságossá vált a Wehrmacht  helyzete. Az amerikai-brit szövetséges haderő június 6-i sikeres normandiai partraszállása után, június 22-én a Vörös-hadsereg elsöprő erejű offenzívát indított a Belorussziába visszaszorult német hadseregcsoportok ellen. A Bagratyion-hadművelet augusztus közepére kiűzte a Wehrmacht súlyos veszteségeket szenvedett egységeit a Szovjetunió területéről.

Augusztus 23-án Bukarestben Mihály király vezetésével sikeres puccsot hajtottak végre Antonescu németbarát kormánya ellen, és Románia szembefordult a németekkel. Szeptember elején a Vörös Hadsereg 3. és 4. Ukrán Frontja (hadseregcsoportja) felvonult a magyar határra.  Nyilvánvalóvá lett, hogy küszöbön áll a náci Németország totális veresége. A hadihelyzet alakulása, és nem különben a vidéki zsidóság deportálása miatt a semleges országok, valamint Roosevelt elnök részéről érkezett tiltakozások 1944 júniusának végén, a március 19.-i német megszállás óta teljes apátiába süllyedt Horthy kormányzót ismét cselekvésre sarkallták.

A zsidó lakosság deportálását irányító Adolf Eichmann valamint az elvakultan nácibarát Baky László és Endre László belügyi államtitkárok elhatározták, hogy  szembeszállva a kormányzó június 27-i deportálásokat megtiltó utasításával, a mintegy 250.000 fős budapesti zsidóságot a vidékről felvezényelt 3000 csendőr segítségével, erőnek erejével elhurcolják. Horthy – értesülve a budapesti zsidóság erőszakos deportálásának tervéről -, elhatározta, hogy visszaszerzi cselekvési szabadságát, és ha kell, akár fegyveres erővel is meggátolja a németek tervét. Július 6.-án Budapestre rendelte az Esztergomban állomásozó 1. páncéloshadosztály feltétlenül kormányzóhűként ismert alakulatait. A kapott parancs alapján Koszorús Ferenc vezérkari ezredes egységeivel lezárta a Budapestre vezető utakat, páncélosaival elfoglalta a stratégiai pontokat majd tiszti járőrt küldött a Belügyminisztériumba.

Az ultimátum szerint, amennyiben 24 órán belül a csendőralakulatok nem hagyják el Budapestet, és nem állítják le a deportálások előkészületeit, úgy fegyverrel fognak érvényt szerezni a kormányzó parancsának. Eichmann, valamint Endre és Baky meghátráltak. Az ún.”csendőrpuccs” sikeres elhárítása, és különösen az augusztus 23.-i román átállás megerősítette a kormányzó szándékát, a háborúból történő kiugrás előkészületeinek felgyorsítására. Edmund Veesenmayer német követ, „teljhatalmú birodalmi megbízott” tiltakozása és fenyegetőzései ellenére, augusztus 28.-án leváltotta a német parancsokat szolgalelkűen végrehajtó Sztójay-kormányt, és közeli hívét, Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké.

Ahhoz azonban már nem volt elég ereje, hogy megakadályozza a németek követelését a volt Sztójay-kormány néhány németbarát tagjának az új kabinetbe történő kinevezéséről. Ennek a ténynek a későbbi történések szempontjából sajnos, komoly következményei lettek. A királyi várban, Horthy szállásán, a kormányzó menyéből, Ambrózy Gyula kabinetfőnökből, Tost Gyula alezredes szárnysegédből, és ifj. Horthy Miklósból álló konspiratív módon működő „kiugrási iroda” elsősorban a nyugati hatalmakkal keresett kapcsolatot. A szövetségesek azonban már az előző év novemberében megállapodtak Teheránban, hogy kelet-Európa, és benne Magyarország a háború után szovjet érdekszférába kerül. Horthy tapogatózásaira határozott válasz érkezett a szövetségesektől; a magyar fegyverszünettel kapcsolatos feltételekről egyedül csak a szovjet kormánnyal lehet tárgyalni.

Horthy a szeptember 8.-i koronatanácson (a kormányzóval kibővített minisztertanácsi ülésen) közölte a kormány tagjaival, hogy a súlyos hadihelyzetre figyelemmel, és elkerülendő az ország hadszíntérré válását, fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményez a szövetséges hatalmakkal. Erre tekintettel felkérte azokat a minisztereket, hogy akik nem értenek egyet az elhatározásával, váljanak ki a kabinetből. A kormány az államfő jelenlétében lemondott, majd ismét (ugyanazokkal a miniszterekkel,) újjáalakult.  (Jellemző, hogy a két legelvakultabb németbarát, és a nácik ügynökének tartott Jurcsek Béla földművelésügyi, illetve Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter ismét tárcát vállaltak az új kabinetben.) Ezt követően élénk vita alakult ki Horthy bejelentéséről. A németbarát miniszterek élesen ellenezték a tervezett fegyverszünetet, de még Lakatos miniszterelnök sem tartotta összeegyeztethetőnek a kiugrást a „katonai becsülettel.”

Ezért az a kompromisszumos döntés született, hogy a déli határok megerősítésére öt páncéloshadosztályt kérnek a németektől azzal a kikötéssel, hogy amennyiben öt napon belül nem teljesítik a kérést, úgy Magyarország fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményez. A német követ megígérte a kért segítséget, amelyet természetesen nem teljesítettek. Ez az átgondolatlan döntés csak arra volt jó, hogy a kormányzóban már amúgy sem bízó németeket határozott ellenlépések megtételére sarkallja… A kabinetnek a fegyverszüneti tárgyalásokkal kapcsolatos minden tétova lépéséről, Jurcsek és Reményi-Schneller útján pedig azonnal értesültek a németek. Az illegalitásban bujkáló Szálasit a német követség Úri utcai rezidenciájára vitték „védőőrizetbe”. (Ti., hogy elkerülje az estleges letartóztatását.) Hitler Veesenmayer birodalmi megbízott útján üzente meg a német követségen kuksoló Szálasinak, hogy a birodalmi kormány egyedül őt tekinti felelős tényezőnek Magyarországon…

Időközben Horthy elhatározta, hogy a szovjetekhez fordul fegyverszüneti kérelemmel. A várbeli „kiugrási irodában” működő titkos rádióadó segítségével felvették a kapcsolatot a szovjet szervekkel. Legnagyobb titokban, és az oroszul kitűnően beszélő Faragho Gábor csendőr altábornagy vezetésével, október 8.-án érkezett meg Moszkvába a teljes felhatalmazással rendelkező magyar fegyverszüneti delegáció. A delegáció tagjait már aznap fogadata Vjacseszlav Moltov, szovjet külügyminiszter.

Azonban a németek sem tétlenkedtek. A magyar fegyverszüneti delegáció Moszkvába érkezésének napján, a titokban Budapestre vezényelt gátlástalan kalandor, Otto Skorzeny SS Obersturmbanführer (alezredes) emberei  a szállása előtt rabolták el az autójából kiszálló Bakay Szilárd altábornagyot, a budapesti hadtest kormányzóhű parancsnokát. Ezzel komoly csapás érte a fővárosban rendelkezésre álló egyetlen, ellenállásra képes magasabb egység bevetésének lehetőségét. A kormányzó hívei közül többen azt javasolták, hogy Horthy utazzon ki a feltétlenül megbízható, és az átállási tervekbe amolyan „homo regiusként”  beavatott Dálnoki Veres Lajos vezérezredes  Kárpátokban állomásozó 1. magyar hadseregéhez. Horthy azonban elutasította ezt a több mint ésszerű indítványt azzal a megjegyzéssel, hogy „a kapitány nem hagyhatja el a süllyedő hajót”… Felvetődött a budapesti munkásság felfegyverzésének, valamint a fegyverszüneti proklamáció napjára szervezett általános sztrájk gondolata is, azonban ebből sem lett semmi.

Rövid, de intenzív tárgyalások után, október 11-én a Faragho Gábor vezette magyar delegáció a Kremlben aláírta az ideiglenes fegyverszüneti megállapodást. Az aláírt megállapodás szerint a magyar fél kötelezettséget vállal a szovjet csapatokkal szembeni ellenségeskedés beszüntetésére, hadat üzen Németországnak, és helyreállítja az 1937-es határokat. A proklamáció bejelentésére azonban néhány nap haladékot kértek azzal az indokkal, hogy elegendő idő maradjon az átállást biztosító és megbízhatónak tartott katonai alakulatok fővárosba hozatalához. A kéréshez hozzájárultak a szovjetek . Így érkezett el október 15. drámai napja. A németek nácibarát magyar vezérkari tisztek útján pontos információval rendelkeztek a Moszkvában tárgyaló fegyverszüneti delegációról, illetve a tervezett kiugrás több részletkérdéséről is. Ennek megfelelően tették meg ellenlépéseiket. Otto Skorzeny kapott megbízást a tervezett „puccs” leverésére. Október 15-én reggel a kiugrási iroda vezetőjét, ifj. Horthy Miklóst azzal a hamis információval csalták le egy Eskü-téri (ma: Március 15. tér) lakásba, hogy ott Tito marsall megbízottja óhajt tárgyalni vele. Tito megbízottja helyett azonban Skorzeny emberei vártak az ifjabb Horthyra. Az őt kísérő testőrökkel lefolyatott rövid tűzpárbaj után, ifj. Horthy Miklóst egy szőnyegbe csavarva elrabolták. A délelőtt 10 órára tervezett koronatanács – amelyen Horthy a fegyverszünet megkötéséről kívánta tájékoztatni a kabinetet – emiatt félórával később kezdődött meg.

Horthy indulatosan bejelentette, hogy a németek elrabolták a fiát, és fegyverszünetet kért az oroszoktól. Több miniszter aggályoskodására reagálva kijelentette, hogy ez már visszavonhatatlan döntés. A szomszéd szobában várakozó menye, a „fegyverszünet”szó elhangzásakor jelt adott az ott várakozó alkalmazottnak, aki nyomban felhívta a rádiót. A proklamációt, – a rádió adását megszakítva – háromszor olvasták be, de elmaradt a csapatoknak szóló hadparancs közlése. A bejelentést az utca ember hatalmas megkönnyebbüléssel, a tervekbe be nem avatott katonai alakulatok parancsnokai pedig megzavarodva fogadták. Délután kettőkor már a kétkulacsosnak tartott Vörös János vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke csapatoknak szóló parancsát olvasta be a rádió, amely szerint a fegyverszünet bejelentése még nem jelenti a harcok beszüntetését. Mindez csak tovább fokozta a kialakult zűrzavart. Nem sokkal ezután Skorzeny csapatai megszállták a rádiót, az ellenállásra kész Aggteleky altábornagyot, a budapesti I. hadtest parancsnokát pedig saját tisztjei tartóztatták le.

Ugyanerre a sorsra jutott néhány más esküjét teljesíteni akaró parancsnok is. A németek néhány óra alatt mindenhol kezükbe vették az irányítást. Az utcákat felfegyverzett nyilas pártszolgálatosok lepték el, és késő délután már Szálasi „végső kitartást” bömbölő parancsát sugározta a rádió… Estére minden összeomlott. Október 16-án kora reggel, Otto Skorzeny vezetésével Waffen SS alakulatok szállták meg a királyi várat. Noha a testőrség fegyveresen ellenállt, a teljesen megroppant kormányzó, látva az ellenállás értelmetlenségét, tűzszünetet rendelt el. Edmund Veesenmayer a kormányzói lakosztály fürdőszobájában íratta alá Horthyval a lemondásáról szóló okiratot, és Szálasi miniszterelnöki kinevezését. Szálasi kinevezésére csak a fia életével zsarolva tudta rávenni a magába roskadt idős kormányzót.  

Ezzel teljessé vált a kiugrási kísérlet kudarca. Magyarország háborúból történő kiválása több okból sem sikerülhetett. Horthy naivan azt hitte, hogy az általa, mint „legfőbb hadúr” által kiadott parancsoknak a honvédség feltétlenül engedelmeskedni fog. Nem vette figyelembe, hogy a németbarát tisztikar nagyobb része, és különösen a döntési helyzetben lévő törzstisztek többsége, nem fogja teljesíteni a szemükben „árulással” felérő átállási parancsot. Sem a vezérkarból, sem pedig a kormányból nem távolították el a németbarát elemeket. Nem dolgozták ki az átállás hadműveleti tervét, és a még kormányzóhű parancsnokok sem kaptak egyértelmű, világos utasításokat. Nem szervezték meg Budapest, és a stratégiailag kiemelt objektumok, mint például a rádió védelmét. ( Érdemes megjegyezni, hogy a kormányzó iránt lojálisnak vélt, és emiatt Budapestre felrendelt vidéki egységek voltak az elsők, amelyek átálltak Szálasihoz…) Végül, nem használták ki azt a lehetőséget sem, hogy a háborúellenes tömegeket bevonják a kiugrási kísérletbe.  Délelőtt fél tizenegykor, a kelenföldi pályaudvaron, Horthyt és családtagjait gyakorlatilag már foglyokként tették fel a különvonatra, amely egyenesen a németországi „védőőrizetbe” vitte őket. Október 17-én, Szálasi Ferenc a csonka országgyűlés előtt letette a hivatali esküt. Elkezdődött a magyar történelem egyik legsötétebb időszaka