Legendás hajók, rejtélyes hajólegendák

A hajózás majd egyidős az emberi civilizáció kialakulásával. A szárazföldtől azonban oly annyira különböző óceánok mind a régmúltban, mind pedig napjainkban állandó kihívást jelentettek és jelentenek a végtelen vizekre kimerészkedő ember számára. Ezért talán nem véletlen, hogy nemcsak a felfedezetlen mélységeket, hanem a hajózás történetét is át meg átszövik a megválaszolatlan rejtélyek. Sorozatunkban néhány olyan hajó történetét vesszük szemügyre, amelyek létével, eltűnésével, vagy tragédiájával kapcsolatosan még ma sem rendelkezünk megnyugtató válaszokkal.

3. rész   A Lusitania sötét titkai

 

A XX. század első évtizedében, a transzatlanti hajóforgalom vezető pozíciójának megszerzéséért folytatott küzdelemben a nagy hajózási társaságok között kiéleződött a konkurenciaharc. A brit Cunard Steamship Lines a vetélytársak hajóinál nagyobb, gyorsabb, és fényűzőbb óceánjárók szolgálatba állításával igyekezett megszerezni a hőn óhajtott elsőséget. 1904-ben e törekvés jegyében született döntés a Mauretania és testvérhajója, a Lusitania megépítéséről. A grandiózus terv megvalósításához azonban a Cunard nem rendelkezett elegendő tőkével, így a szükséges források megszerzéséhez állami támogatást igényelt. A hajózási társaság csak azzal a feltétellel kapta meg a kért támogatást, hogy a hajók az utas szállításon kívül postaforgalmi feladatokat is ellátnak, illetve megépítésüknél figyelembe fogják venni az Admiralitás kívánságait. A Cunard és a brit kormány között létrejött bizalmas megállapodás előírta, hogy az óceánjárónak alkalmasnak kell lennie bizonyos katonai igények kiszolgálására.  (Mind az első, mind pedig a második világháborúban bevett szokás volt, hogy a polgári lajstromozású személy és teherhajókat is besorozták kisegítő haditengerészeti feladatok ellátására. A nemzetközi hadijog szerint a haditengerészethez besorozott, – és nem egy esetben felfegyverzett – civil hajókat, az ún. segédcirkálókat a haditengerészet jelzéseivel kellett ellátni. Hadműveleti szempontból ezek ugyanolyan megítélés alá estek, mint a többi hadihajó.)

A Lusitaniát a skóciai John Brown vállalat clydebanki dokkjában bocsátották vízre 1906. június 7-én. 1907. szeptember 7-én futott ki az első útjára Liverpoolból, New Yorki úti céllal. Szolgálatba állításakor a Lusitania volt a világ legnagyobb és leggyorsabb óceánjárója. Teljes hossza240 méter, a szerkezeti vízkiszorítása pedig 44.060 tonna volt. Számos élenjáró technikai újítás jellemezte a fényűző luxussal berendezett, és a kortársak által csak „úszó palotaként” emlegetett gőzöst. A Lusitania volt az első olyan polgári utasszállító hajó, amely teljes egészében turbinahajtással rendelkezett. A négy Parsons gőzturbina együttes teljesítménye elérte a 68.000 lóerőt, amely 25,6 csomó (47,5 km/óra) maximális sebesség elérést biztosította. Rendkívüli sebességének köszönhetően, a Lusitania már 1907-ben elnyerte a legrövidebb atlanti átkelésért járó híres Kék Szalagot. (1909-ben, testvérhajója, a Mauretania hódította el tőle ezt a becses trófeát.) Az utasok kényelméről elektromos világítás, liftek, és pazarul berendezett éttermek, szalonok gondoskodtak. A Lusitania 1907 szeptembere és 1915 májusa között 201-szer tette meg az oda-vissza utat Liverpool és New York között.

Az első világháború kitörése után, a brit királyi haditengerészet, a Royal Navy blokádot vont Németország északi-tengeri kijárata köré. A császári kormány válaszul, a tengeralattjárói bevetésével igyekezett gátolni a szigetországba irányuló hajóforgalmat. A nemzetközi hadijog szabályai tiltják az álcázott hadianyag szállítást. A brit Admiralitás azonban a német tengeralattjáró blokád szorítása miatt, nem különösebben törődött ennek az előírásnak az akkurátus betartásával, sőt, a tengeralattjárók leküzdésére ún. „Q”hajókat is bevetett. ( A „Q” hajó álcázott tüzérséggel felszerelt kereskedelmi hajó. A hadijog akkori előírásai szerint, az ellenséges lobogó alatt hajózó kereskedelmi hajót a tengeralattjáró parancsnoka csak akkor süllyeszthette el, ha azt –felszólítására – a személyzete már elhagyta. A háború elején a német kapitányok tartották is magukat ehhez az előíráshoz. Az egyes források szerint az Admiralitás első lordja, Winston Churchill jóváhagyásával bevetett, külsőre ártalmatlan tehergőzösnek tűnő „Q” hajók viszont ezzel a szabállyal visszaélve, a felszínre emelkedett tengeralattjárót álcázott lövegeikkel azonnal tűz alá vették, komoly veszteségeket okozva így az U Boot flottának. A német admiralitás válaszul – a hadijogi előírásokat szintén sutba dobva -, a brit lobogó alatt közlekedő hajók felszólítás nélküli megtámadására adott ki általános parancsot. Mindez a tengeralattjáró háború eszkalálódásához vezetett.)

1915 áprilisában a császári német kormány – hírszerzési forrásokra hivatkozva -, diplomáciai jegyzékben tiltakozott az általa feltételezett, álcázott hadianyag szállítások miatt a brit kormánynál. Őfelsége kormánya azonban visszautasította az alaptalannak minősített német vádakat. Április végén a német követség több amerikai napilapban fizetett hirdetést tett közzé, amelyben nyilvánosságra hozta, hogy a Lusitania vélelmezett hadianyag szállításai miatt, a német haditengerészet katonai célpontnak tekinti az óceánjárót. A közleményben óva intettek mindenkit, hogy a Lusitania fedélzetén utazzon…

1915 május 1-én délelőtt, 1975 fővel a fedélzetén, a Lusitania ím már a 202-ik alkalommal futott ki New York kikötőjéből, Liverpool irányába. A kifutás előtti nap estéjén a dokkban veszteglő óceánjáró mellé kanyarodott leponyvázott teherautókból, sietősen ládák tucatjait hajózták be a Lusitania gyomrába. Máig nem lehet biztosan tudni, hogy mi volt e titokzatos rakomány…

Hat napos eseménytelen hajózás után, május 7-én a késő délelőtti órákban a Lusitania fedélzetén sétálgató utasok megpillantották az ír partokat. Éppen az ebédhez készülődtek, amikor idegtépő hangon felcsörrentek a vészcsengők. A megdöbbent utasok hirtelen fel sem fogták, hogy mi is lehet az a hajó orra felé vágtató fehér buborékcsík… Az első robajt egy perc múlva egy második erős detonáció követte. A hatalmas óceánjáró percek alatt a jobb oldalára dőlt, és leadta az orrát. A fedélzeten kitört a pánik, az utasok egymást taposva igyekeztek elhagyni a gyorsan süllyedő hajót. Mivel a Lusitania erősen jobbra dőlt, a hajó baloldalán felszerelt mentőcsónakokat le sem tudták engedni. A torpedó becsapódásától, illetve a második robbanás hangjától számított alig 18 perc elteltével, az óriási gőzöst elnyelte a hullámsír. A 44 mentőcsónakból mindössze hatot tudtak vízrebocsátani. A katasztrófának 1204 áldozata volt, köztük 128 amerikai állampolgár. 774 ember élte túl a Lusitania targédiáját…

A brit sajtó hatalmas felháborodással ítélte el az „újkori német barbarizmus e példátlan gaztettét”. A brit kabinetnek – a dörgedelmes nyilatkozatok ellenére – azonban kapóra jött, hogy amerikaiak is tucat számra vesztek oda az U-20 támadásában. Ismert, de nem sokat hangoztatott tény, hogy nem sokkal a Lusitania elsüllyesztése előtt Winston Churchill tengerészeti miniszter bizalmas körben kijelentette; egyenesen kapóra jönne Amerika a britek számára létfontosságú hadbaszállásának szempontjából, ha a németek elsüllyesztenének egy „amerikai érdekeltségű” hajót…  

Az angol kabinet mindent meg is tett annak érdekében, hogy a németek ellen hangolja az akkor még semleges amerikai kormányt. A brit sajtót elárasztották azok – az amerikai füleknek is szánt -, valós alapot nélkülöző híradások, miszerint Németországban egynapos iskolai szünettel ünnepeltették meg a diákokkal a Lusitania tragédiáját…  Noha Wilson elnök beérte a német tengeralattjáró támadás iránti „rosszalásának” kifejezésével, Robert Lansing egykori amerikai külügyminiszter emlékirataiból tudjuk, hogy a Lusitania elsüllyesztése adta az utolsó lökést ahhoz, hogy az Egyesült Államok végleg a britek mellé álljon. Az USA 1917. áprilisi hadbalépésére tehát közvetett módon, hatással volt a Lusitania tragédiája.

De mi is történt valójában?  A németek váltig állították, hogy a Lusitaniát – mivel az a nemzetközi hadijogot sértve, álcázott módon hadianyagot szállított – nem illette meg a civil hajókat megillető védelem, és az óceánjáró katonai célpontnak minősült. A hadianyagszállítás mellett azt is felrótták a brit kormánynak, hogy a Lusitania a háborús évek alatt már többször szállított civilnek álcázott kanadai katonákat az európai hadszíntérre. A Németország számára vereséggel végződött I. világháború után, ez a téma évtizedekre lekerült a napirendről.

A Lusitania feltáratlan hátterű tragédiájának állóvizébe egy, a hajó elsüllyesztésének hátterét feldolgozó, 1979-ben kiadott könyv megjelenése volt az a bizonyos bedobott kavics. Ennek hatására több történész is kutatni kezdte a Lusitania elsüllyesztését. Ekkor viszont azzal szembesültek, hogy az óceánjáró tragédiája óta eltelt majd hét évtized ellenére, a Lusitania elsüllyesztésével kapcsolatos, és az Admiralitás levéltárában őrzött iratok még mindig titkosítva vannak… (Ez az iratanyag még ma sem kutatható, és az eredeti rakománylista jelenleg is titkosítva van…)

Újabb fejezetet nyitott a Lusitania kutatásában, amikor 1982-ben,  Gregg Bemis Jr., egy gazdag amerikai üzletember és lelkes amatőr roncskutató, megszerezte a roncs tulajdonjogát. Bemis – aki többek között egy búvárvállalkozást is üzemeltetett – bevallott célja a tulajdonába került roncs alapos feltárása, és a tragédia valós okainak tisztázása volt. Érdekes módon, először Bemis tulajdonszerzését kezdték el vitatni, majd – az ír kormány – arra hivatkozva hogy a roncs műemlék, hosszú ideig nem adott kutatási engedélyt… Végül, hosszas huzavona után, Bemis-nek 2004 júliusában sikerült megszerveznie a merülést a Lusitania roncsához. Tudni kell, hogy hagyományos búvártechnikával rendkívül nehéz a roncs feltárása. A Lusitania 91 méteres mélységben, az oldalára dőlve fekszik a sötét mélységben. A látótávolság rendkívül alacsony, erősek az áramlatok, és a dekompresszió miatt, még alaposan felkészült technikai búvárok is csak nagyon rövid időt tölthetnek el ekkora mélységben.

Az első alkalommal Bemis és társai csupán négy percet tudtak eltölteni a roncsnál, de a hajó fantasztikus látványa ösztönzést adott egy alaposabb, mélytengeri robotkamerával is kiegészített expedíció megszervezéséhez. Újabb négy évnek kellett eltelnie a hatósági huzavonákkal, amikor 2008 őszén végre megvalósulhatott egy alaposabb expedíció. Gregg Bemis bejelentése szerint a merülések során lőszeres ládákat, valamint többek között Amerikában gyártott Remington 303-as töltényeket találtak az óceánjáró roncsai között. A lőszeresládák mennyiségéből kiszámították, hogy kb. 4 millió lőszert rejthet az egykori gőzös gyomra… A beszámoló szerint négy nagy konténert is azonosítottak abban a raktérben, ahol a hadianyagot megtalálták. Ezek feltárásához azonban további kutatások szükségesek.

Mindenesetre az már bebizonyosodott, hogy a britek tagadásával szemben,a Lusitania valóban szállított katonai „dugiárut” … A felfedezés alapján az is szinte bizonyosra vehető, hogy a hajón utazók életét kockáztató álcázott hadianyagszállításról az akkori brit kormány, és különösen annak tengerészeti minisztere, Winston Churchill tudhattak…   Hogy mi okozta a második robbanást, még megfejtésre vár. Egy bizonyos; Walther Schweiger korvettkapitány, az U-20 parancsnokának hajónapló bejegyzése szerint, csak egyetlen torpedót lőttek ki a Lusitaniára. A hajó sötét titkait még mindig őrzi a sötét mélység… 

(Folytatjuk)