Hatvannyolc éve ért véget ” a halál ötven órája”

Kereken 68 évvel ezelőtt csúfos kudarccal végződött az 1944 december 16-án megindított, és a szövetségeseket teljesen váratlanul érintő „Wacht am Rhein” ( Rajnai őrszem ) hadművelet, a németek nyugaton végrehajtott utolsó nagy, meglepetésszerű offenzívája az Ardennekben. A Ken Annakin rendezte „Battle of the Bulge” világhírű mozifilm, – amelyet nálunk a „Halál ötven órája” címen vetítettek, azt a mind a mai napig történelmileg hitelesnek vélt eseménysort dolgozta fel, amely szerint az elsöprő erejű ellentámadás eredményességét, az amerikai benzinraktárak elfoglalására alapozták a hadműveletet megtervező német stratégák. Valóban  karnyújtásnyira volt a győzelem? És valóban csak az üzemanyagraktárak elfoglalásának sikertelensége hiúsította meg azt?  A The Explorer most ismét egy történelmi kulisszatitok nyomába eredt.

1944 augusztusában, azt követően, hogy a szövetségesek sikeresen kitörtek a normandiai hídfőből, a Gerd von Rundstedt vezértábornagy által parancsnokolt nyugati német haderő helyzete kritikussá vált. A szövetségesek elfoglalták Párizst, felszabadították Franciaországot és betörtek Belgiumba. A brit haderő főparancsnoka, Bernard Law Montgomery tábornagy elgondolása alapján 1944 szeptemberében végrehajtott „Market Garden” hadművelet, amely a világtörténelem legnagyobb deszantos vállalkozása volt, már egyenesen azt célozta meg, hogy a hollandiai Rajna hidak elfoglalásával, egyetlen, Németország szívére célzott csapással még karácsony előtt befejezzék a háborút. Noha a Market Garden végül is kudarcot vallott, 1944 őszén a szövetségesek főhadiszállásán Eisenhower hadseregtábornok, főparancsnok, és törzse meg voltak győződve arról, hogy a német haderő egy-két hónapon belül összeomlik.

Egyetlen komoly katonai tényező sem hitte, hogy a németek képesek lennének még bármilyen számottevő ellenállásra. Az amerikaiak és az angolok feltevését erősítette, hogy az 1944 július 22-én a Vörös Hadsereg által  keleten megindított pörölycsapás-szerű Bagratyion hadművelet miatt, a Wehrmacht keleti frontja is szétesett. Reálisnak tűnt a feltevés, hogy az év végére megsemmisül a Harmadik Birodalom, és hazatérhetnek a „fiúk”…

Az erőteljesen megromlott egészségű, leépülőben lévő és egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedő Adolf Hitler azonban még egyszer utoljára, megpróbálta összeszedni magát. Szemei előtt a régi dicsőség, az 1940-es franciaországi hadjárat példája lebegett. Szeptember végén elhatározta, hogy egykori sikerei helyszínén kísérli meg ismét magához ragadni a kezdeményezést. Szigorú titoktartás mellett kezdték meg a „Wacht am Rhein” hadművelet megtervezését.

 Hitler elképzelése az volt, hogy az összes tartalék mozgósításával, az Ardenneken keresztül indít átütő erejű páncélos offenzívát az elbizakodott szövetséges haderő ellen. A nyugati frontot irányító Walther Model vezértábornagy, valamint Heinz Guderian vezérezredes, a német haderő vezérkari főnöke erőteljesen tiltakoztak az általuk képtelennek minősített terv ellen. Guderian inkább az ezer sebből vérző keleti fronton, Németország védelmében szerette volna felhasználni a megmaradt páncélos erőket. Hitler azonban hajthatatlan maradt.

Az volt a meggyőződése ( és mint utóbb kiderült, ebben nem is tévedett ) hogy a szövetségesek elbízták magukat, és nem számítnak német támadásra nyugaton. A Führer elképzelése szerint, ha sikeresen kitörnek a Meuse folyóhoz illetve elfoglalják Antwerpent, kettévágják a szövetségeseket, és megfosztják őket egyetlen jelentős utánpótlást biztosító kikötőjüktől, akkora lesz a soraikban a zűrzavar, hogy összeomlik a szovjetekkel „agyaglábakon” álló koalíciójuk is.

Hitler utasítására a legmodernebb páncélos tartalékok, köztük a rettegett Pzkpfw Mark-II Königtiger (Királytigris) harckocsik koncentrálásával Josef (Sepp) Dietrich Oberstgruppenführer (vezérezredes), októbertől megkezdte a 6. SS páncélos hadsereg felállítását. Ekkor még egy – két kivételtől eltekintve-, a legmagasabb rangú törzstisztek sem ismerték a részleteket. Csak december 12-én, Hitler Taunus-hegységbéli főhadiszállásán avatták be a hadtest és hadosztályparancsnokokat a részletekbe.

Sepp Dietrich visszaemlékezése szerint, amikor Kramer altábornaggyal, a kitűnő stratégával, a 6. SS páncélos hadsereg vezérkari főnökével ismertette a terv részleteit, az így kiáltott fel: „Őrültség! Micsoda egy őrült terv!” De nem volt mit tenniük, a rövid felkészülési idő, és a szállítási nehézségek, nem különben a korlátozott üzemanyag tartalékok ellenére, végre kellett hajtaniuk Hitler parancsát. A terv szerint két páncélos hadsereg, északon a Sepp Dietrich vezette 6. SS, délen pedig báró Hasso von Manteuffel vezetésével az 5. páncélos hadsereg egyszerre tör át az Omar Bradley vezrezredes parancsnoksága alatt 27 hadosztályból álló amerikai hadseregcsoporton.

 A zűrzavar fokozása érdekében a kommandós akciók szakértője, a Waffen SS fenegyereke, a Mussolinit is kiszabadító, és kalandor jellgű vállakozásairól elhíresült Otto Skorzeny Obersturmbannführer (alezredes) parancsnoksága alatt, amerikai egyenruhába öltöztetett és amerikai járművekkel, fegyverekkel felszerelt, angolul jól beszélő német katonákból álló diverziós egységet is bevetettek abból a célból, hogy hamis információkkal, és az útvonaljelző táblák eltávolításával növeljék a várható fejetlenséget az amerikaiak között. December 15-én Eisenhower  és Montgomery  a hollandiai Maastrichtben lévő főhadiszállásukon, emelkedett hangulatban állapították meg, hogy nyugodt karácsony elé néznek…

Másnap, 1944 december 16-án, hajnali fél hatkor 2000 löveg zárótüzével vette kezdetét a német offenzíva. A támadásba lendült német páncélos hadseregek  hatalmas zűrzavart okoztak az amerikaiak soraiban. Bradley először úgy vélte, hogy csupán egy korlátozott, zavaró hadműveletről lehet szó, amelynek az a célja, hogy megállítsa Patton tábornok délről a Saar-folyó felé előre nyomuló hadseregét.

Viszont, komolyan aggódni kezdett, amikor aznap késő délután már arról kapott hírt, hogy a 6. SS páncélos hadsereg 25 kilométer mélyen nyomult  be Belgium területére. Az amerikai hadseregparancsnok nem is sejtette, hogy éjszaka, a Joachim (Jochen) Peiper Obersturmbannführer által vezetett, Párduc és Királytigris harckocsikból álló rohamegység, alig 10 kilométerre megközelítette az amerikai hadsereg legnagyobb nyugat-európai üzemanyagraktárát, Stavelot közelében.

Ha Peiper felfedezi és elfoglalja az üzemanyagdepót, talán másként alakult volna az egész hadművelet sorsa is… Hitler ígérete ellenére, ugyanis nem sikerült elegendő mennyiségű üzemanyagot szállítani a harcoló csapatokhoz, így a kezdeti lendület megtorpanásában nagy szerepet játszott, hogy a német harckocsi parancsnokoknak takarékoskodniuk kellett a benzinnel. Bradley mindenesetre azonnal harcba vetette az amerikai 7. és 10. páncéloshadosztályt, amelyek ellenállása másnap megakasztotta Dietrich előretörését.

A német előrenyomulás ütemét jelentősen gátolta továbbá a nagy hó, és a nehézharckocsik mozgását lelassító, keskeny, csúszós hegyi utak. A köd azonban a németeket segítette, meggátolva a szövetséges repülőerők bevetését. Délen jobban mentek a dolgok. A „Panzer Lehr” Waffen SS páncéloshadosztály, Bayerlein Brigadefhürer (vezérőrnagy) vezetésével bekerítette Bastogne városát. Báró Manteuffel vezérezredes tovább nyomult délre, a hátrahagyott erőknek megparancsolva a város bevételét.

Az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásán nagy volt a bizonytalanság, mivel még mindig nem ismerték fel, mik lehetnek a németek valódi szándékai. Bradley csak december 19-én döbbent rá igazán a helyzet komolyságára. Ekkor utasította Pattont; hagyjon fel a Saar felé történő előrenyomulásával, és a rendelkezésére álló erőkkel azonnal támadja oldalba a németeket. Manteuffelt azonban nem sikerült megállítani, és reálisnak látszott a veszély, hogy a német hadművelt eléri elsődleges célját, és a Wehrmacht csapatai átkelnek a Meuse-folyón. A német offenzívától megrémült Eisenhower tábornok Versaillesbe vonult vissza törzsével, és  Bradleyt leváltva Montgomery tábornagyot bízta meg az irányítással. Montgomery gyorsan és hatásosan cselekedett.

Mozgósította a tartalékokat, megerősítette a Meuse védelmét, és erősítést küldött Bastogne védőinek. ( A várost védő rettenthetetlen McAuliff dandártábornok, a német megadási felszólításra mindössze annyit válaszolt: „Nuts! – A fenét!”.) A legmélyebben előrenyomult Peiper-féle páncéloséket elvágták, és mivel elfogyott az üzemanyaguk, Peiper csak a harckocsijait hátrahagyva, gyalogosan tudott kitörni alakulataival a harapófogóból.

Dietrich leállt, és a 6. SS páncélos hadsereget Peiper felmentésére küldte. Annak ellenére, hogy hat amerikai hadosztályt teljesen megsemmisítettek, ezzel végleg elakadt az előrenyomulásuk. December 24-én kitisztult az idő, és a szövetséges légierő megsemmisítő légicsapást intézett a megtorpant német egységek ellen.

December 26-án Patton felmentette Bastogne-t, és ezzel kezdetét vette a német visszavonulás, amely az utóvédharcokkal egészen  1945 január 25-ig tartott, amikor is belátva a vereséget, Hitler végleg leállította a nagy reményekkel indult, de csúfos kudarcba fulladt “Wacht am Rhein” hadműveletet.

 

A több mint nyolcvanezres emberveszteséget, és a pótolhatatlan nehézharckocsik elvesztését a német haderő már nem tudta kiheverni. Kezdetét vette az elkerülhetetlen összeomlás…