Először az előrajok jelentek meg, most már a derékhad következik. A tudósok mintegy harmincmilliárd időszaki – vagy más néven: fáraó – kabóca (magicicada septendecim) felbukkanására számítanak.
A különleges rovarok életük nagy részét a föld alatt töltik – jobbára fák gyökereiből lakmároznak -, hogy aztán tizenhárom vagy tizenhét év elteltével egyszer csak tömegestől megjelenjenek a felszínen: hatalmas felhőkbe tömörülve valósággal elsötétítik az eget, miközben párt keresnek maguknak. Nagyjából egy időben másznak ki a föld alól, méghozzá bizonyos térségekben. Egyes becslések szerint lehetnek olyan körzetek, ahol számuk meghaladhatja az egymilliárdot is négyzetmérföldenként.
Az öt centiméteresre is megnövő, égő vörös szemű rovarok legföljebb öt-hat hétig élnek a felszínen, és miután a nőstények elhelyezik tojásaikat a faágakon, valamennyien elpusztulnak, tetemeikkel vastagon beborítva a talajt. A lárvák – szüleikhez hasonlóan – a következő tizenhét évet a föld alatt töltik majd, hogy aztán 2030-ban újra kezdődjön a ciklus.
A hártyás szárnyú, vaskos testű rovarok iszonytató zajt csapnak, ha egyszer rázendítenek. “Döngicsélésük” nem egyszer elviselhetetlen a helybeliek számára, de még a vadászó madarakat is elriasztja. Pedig a hímek csak azért ciripelnek, mert “fülig szerelmesek”, és énekükkel kívánják felhívni magukra a nőstények figyelmét. Azok akár 1,6 kilométerről is meghallják a párosodásra ösztökélő szerenádot.
Hangadó készülékük – az első haslemezen kifejlődött finom, fehér színű, dobszerű hártyácskák sora – a test oldalán helyezkedik el. Egy szerelemittas hímekből álló kabócazenekar akár 100 decibeles hangerőt is tud produkálni, vagyis nagyobb lármát csap, mint ha valaki a legmagasabb teljesítményfokozatban működtetné fűnyíróját.
A rovarzsivaj estefelé, naplemente után általában elcsitul, ami egyúttal jelzi azt is, hogy a zsákmányt leső madarak szintén nyugovóra tértek. (MTI)
képek: archív
