Alighanem egyetlen olyan utasa voltam a török légitársaság Új-Delhi felé suhanó járatának, aki mélységes bizonytalanságban volt afelől, egyáltalán hová, s miért utazik. Kétségeimet két deci fedélzeti vörösbor mellett azzal csillapítottam, hogy egy zarándokútnak szinte feltétele, hogy a rajta járót mind önmagával, mind utazásának értelmével kapcsolatban bizonyos kételyek gyötörjék. Elvégre aki tudja, hová tart, az a turista. Mikor ismerőseim az indokaimat firtatták bejelentésemet követően, miszerint az elkövetkező két hónapot Észak-Indiában, a dalai láma és a száműzött tibeti kormány székhelyén töltöm csendes elvonulásban, egyszerűbbnek tűnt, ha elviccelem a választ: – Megyek Dharamszalába, ahol még egyszer sem világosodtam meg – feleltem Rejtő Jenőt némileg átfogalmazva.

Írta: Szőllőssy Krisztián

Fényképezte: Szőllőssy Krisztián, Makala Richárd, Reuters

Amint az autóbusz az utazás tizenkettedik órájában megkezdte kapaszkodását a Himalája déli lankáin, idézőjeles irányváltoztatását fölfelé jelképesnek éreztem: a szellemi úton haladást elérni lehetetlen a látszólagos világ vízszintjéről el nem rugaszkodva. Székszomszédom, egy tibeti férfi azzal biztatott, hogy Dharamszala csendes és erősen spirituális hely, minekután cseppet sem csodálkoztam azon, hogy bár előre sehol se foglaltam szobát, szállásadóm (egyben későbbi barátom) mégis várt reám a buszállomáson. A leszálló turistákat elengedve megvárta, míg utolsó előttiként lekászálódom a járműről, s mivel szobáját épp a nekem megfelelő feltételekkel kínálta, alighogy kinyújtózkodtam, már rendelkeztem is szálláshellyel Felső-Dharamszalában (McLeod Ganj). Mindezt úgy könyveltem el, hogy kezdeti kételyeim dacára áldás kísér az utamon.

^[1]

A tényleges végállomást, a dalai láma kolostorát, melyet elvonulásom voltaképpeni színhelyének szántam, aznap este kerestem fel először: a leereszkedő sötétséggel csaknem egy időben értem a kapukhoz. A biztonsági ellenőrzésen átesve nyilak mutatták a Namgyal kolostor két szentélyéhez vezető lépcsősort, melynek tetejére érve tanúja voltam, amint a felhők velem egy magasságban sejtelmesen körülgomolyogják az épületet. A látványt a bordó csuhájukban elcsoszogó szerzetesek emelték misztikussá, és ekkor már egyértelműen éreztem, jó helyen járok. Szent helyen gyakorolhatok, dolgozhatom két hónapon át a tudatommal, sikálva róla a szennyeződéseket, hogy aztán az így szerzett esetleges érdemeket minden érző lény javára felajánlhassam – és utóbb az egésszel eldicsekedhessem odahaza.

^[2]

A szentély kerülgetése, ajkamon az om mani peme hung mantrával mindennapi alapgyakorlatommá vált. Csakúgy, mint a napközbeni ülőmeditáció a nyugati szentélyben, amire a templom egyik lámájától kaptam engedélyt. Ezáltal csakhamar olyannyira megszokott látogatója lettem a kolostornak, hogy immár biztonsági ellenőrzés nélkül is bejárhattam. Mi több, a biztonsági őrök egyike, Tenzin, többé nem is zsebeim tartalmát kérte számon rajtam, hanem – esti távozásaimkor – azt tudakolta, elvégeztem-e aznap a szükséges mennyiségű leborulást. Szemlátomást nem csupán a vagyontárgyak felett őrködnek errefelé a biztonságiak, de ugyanekkora szigorral a zarándokok szellemi előrehaladását is vigyázzák. Megnyugtató.

A leborulásban tanúsított állhatatosságra egyébiránt láma Congkapa, a tibeti buddhizmus Gelugpa irányzatának megalapítója adta a legjobb példát. (Ennek az irányzatnak a vezetője a mindenkori dalai láma.) A XIV. században született Congkapa egyik elvonulása alkalmával hozzávetőleg három és félmillió leborulást végzett, miáltal a templomkövön megmaradt testének szabályos lenyomata. A Namgyal szerzetesei deszkákból összeszegelt padokon végzik leborulásaikat, s az idők során homlokuk e deszkák mindegyikén finom, homorú mélyedést nyomott a fába. Midőn egyik este egy szerzetesnövendéket váltva magam is leborulást végeztem, homlokomat e vájathoz érintve éreztem, ahogy az előttem gyakorló verejtéke összegyűlt benne. Mindez olyan benyomást keltett, mintha a törekvők itt nem egymástól függetlenül, énjük által elkülönülve végeznék gyakorlataikat, hanem közösen, együttes erővel, váltóbottal és váltott lovakkal haladnánk a számunkra is homályos cél felé. Ettől úgy éreztem, a gyakorlatom ereje hirtelen megnövekedett, és feltöltekezve bizonyos kollektív energiákkal bizony nehezen ment az elalvás aznap éjjel.

^[3]

Feltűnt, hogy esténként egy rejtelmes tibeti lány is rendszeresen látogatja a kolostort. Nálam valamivel gyorsabban körözött a szentély körül, így folyamatosan leelőzött, alkalmat adva ezzel, hogy alaposabban megfigyeljem. Igaz, csak hátulról. Vékony, zöldszínű pulóvert viselt, farmernadrágja hovatovább csábítóan feszült a fenekére. Bal kezében lógatta fehér maláját, melynek szemeit elegánsan pörgette kicsi ujjaival. Légies, mégis határozott léptekkel haladt, és hosszú sötét haja minden fordulóban egyet lebbent. Az arcát jóformán nem is láttam. Két arckép közül sem tudnám kiválasztani az övét. Viszont állítom, hogy hátulról, fehér malával a bal kezében, ezer tibeti nő között is megismerném.

Aznap, mikor nem jött, szinte hiányzott, ami azt jelezte, figyelmem elkalandozott eredeti tárgyától, és félő volt, hogy a zavaró érzelmek újabb zarándokot csalogatnak le az ösvényről. Ügyemen sokat segített, amikor megkezdődtek őszentsége nyilvános tanításai. Megindító volt tapasztalni azt a tiszteletteljes szeretetet, amellyel a száműzetésben élő tibetiek a 73 éves lámát körülveszik. A hagyomány szerint a dalai láma mint Tibet spirituális vezetője Avalokitesvara mennyei bodhiszatva megtestesülése. A magyarul Szerető Szemekként emlegetett istenség a tökéletesen megvilágosodott tudat aspektusai közül a határtalan együttérzés minőségét képviseli, és érzékeltem, hogy mindez a tibetiek számára nem csupán egy bemagolt vallási tétel. Hitüket nap mint nap annak teljes mélységében megélik, különösen, amikor kezüket összetéve meghajlás közben lámájukra pillantanak. Egy valóban nem evilági lénynek címzett gesztust figyeltem meg ilyenkor a mozdulataikban, ilyen pillantást a tekintetükben. Tanításairól a legintenzívebb élményem, hogy mennyire kellemes őszentsége erőterében tartózkodni, vagy csupán megmerítkezni benne. Amikor az érkezésére váró tanítványok egyszerre a Szív szútra kántálásába kezdtek libabőrös borzongás futott végig rajtam. Persze megmaradtak az elhangzott anekdoták, filozófiai igazságok, és rögzült bennem a nevetése is, a legélénkebben mégis erre a jóleső borzongásra emlékezem.

^[4]

A napok pedig egyre peregtek. Mivel nem volt ismeretlen előttem, hogy Dharamszala a Himalája lábainál, a pompás Dhauladhar-hegység árnyékában fekszik, meditációs párnám mellé előzetesen túraöltözéket is csomagoltam, és a tanításokat követően túrázás szerepelt a programomban. Fiatalabb éveiben maga őszentsége is előszeretettel barangolt a település feletti hegyekben, s e kirándulások saját bevallása szerint mindig felemelő élményt jelentettek a számára. Mi tagadás, a Dhauladhar-hegység négyezres csúcsaival és átjáróival úgy hajol a Kis-Lhászának is nevezett város fölé, mintha a benne lakó száműzötteket akarná óvni, s e fenséges vonulatnak már a látványa is felér egy spirituális tapasztalással.

Úti célomnak a Kareri-tó érintésével a Minkiani Pass nevű átjárót szemeltem ki, mely McLeod Ganjtól háromnapnyi járóföldre emelkedik, 4200 méteres magasságban. Indiai kísérőmmel, akit szülei Asóka király után Ashoknak neveztek el utunk első szakszán a Gaj-folyó völgyében ereszkedtünk lefelé egy fenyőktől övezett sziklás ösvényen, hogy azután a folyón átkelve egy meredek és hosszú, többórás kaptatót teljesítve érjük el első napi szálláshelyünket, Kareri falut. Útközben számos falusival szembetalálkoztunk, akik jókora bádogkannában tejet egyensúlyoztak a fejük tetején. Megtudtam, hogy ezek a férfiak nap mint nap 28 kilométert tesznek meg fel- és lefelé Kareri és McLeod Ganj között avégből, hogy az odahaza lefejt tejet a városban pénzre cseréljék. Ezzel egyidejűleg Ashok biztosított, hogy a következő két napon már nemigen fogunk emberekkel találkozni.

^[5]

Olyannyira igaza lett, hogy másnap, amint a Kareri-patak mentén haladtunk felfelé, a Viszuddhi magga, egy népszerű buddhista irat soraira kellett gondoljak: „Az ösvény létezik. De senki nem jár rajta.” Tölgyek, fenyők és rododendronok váltakozó sorfala előtt csupán Ashok és én jártunk az ösvényen, de társam is pusztán azért, mert fizettem neki, hogy rajta járjon.

Délutánra járt, mire a Kareri-tóhoz értünk, s kiválasztottuk az éjszakázásra legalkalmasabbnak tűnő pásztorkunyhót. A legalkalmasabbnak pedig az a kunyhó tetszett, amelyikben a legkevesebb birka- és kecskeürüléket találtuk. Az esős évszakot a pásztorok idefent töltik a nyájjal, s ezen őshonos lakói a magashegyi legelőknek igazságosan megosztoznak a szálláshelyen: jobboldalon a jószág, baloldalon rendszerint a pásztor alszik, a földön. Éjszakánként a szél is be-beszökik hozzájuk az ajtónyíláson át, mintha szintén melegedni akarna. Mihozzánk is be-beszökött, jóllehet abban a pillanatban ezt a jelenetet egyáltalán nem ítéltem ennyire költőinek.

Korahajnalban szedelődzködtünk, hogy a napkeltével egy időben érjük el az átjáró legmagasabb pontját. Fejlámpára nem volt szükségünk, mert a telihold szolgálatkészen mutatta az utat, így szinte kivilágított sziklaösvényen taposhattunk fölfelé. Közeledvén a négyezer méterhez lépéseim egyre lassultak, és Ashoknak bizony többször is meg kellett állnia, hogy bevárjon a szerpentin egy-egy fordulójában. Hogy pedig eközben ne unatkozzék, fütyörésznie is kellett neki, ami meglehetősen bosszantólag hatott volna rám, ha éppen lett volna felesleges erőm bosszankodni.

^[6]

Elérve a Minkiani átjáró legtetejét Ashoknak első dolga volt imádkozni Shiva és Durga oltára előtt, mely arrafelé minden útvonal csúcspontján megtalálható, mialatt én az északi irányban húzódó Pir Panjal-hegység ötezres csúcsainak csodálatába kezdtem. Ám nem sokáig időzhettünk odafent, mert aznap hátravolt még jó húsz kilométernyi ereszkedés kísérőm szülőfalujáig, ahol az utolsó éjszakát Ashok vendégeként töltöttem. Ezalatt alig vártam már, hogy visszatérhessek a szerzetesek közé. Dolgom volt még a kolostorukban. Olyan sok dolgom, hogy tudtam, nem is érhetek a végére kint tartózkodásom alatt.

Nem aggódtam emiatt. Elvégre az a zarándoklat, amely az útról hazatérve nem folytatódik tovább ugyanúgy, hanem véget ér, nem is volt zarándoklat. Gyakran eszembe jutott odakint Fodor Ákos egyik haikuja: „Minden út, amely végződik valahol: zsákutca.” Mindvégig igyekeztem hát nem célba érni. Másnap este még nehéz léptekkel, sajgó izmokkal, és a szokottnál lassabban kerülgettem a szentélyt őszentsége rezidenciáján, a Namgyal kolostorban, Dharamszalában, ahol még egyszer sem világosodtam meg.