Oroszország második városa, az elegancia és a fényűzés északi fellegvára minden elnevezésére rászolgált: a szűk csatornák, a gondosan megtervezett, hivalkodó épületcsodákkal és hidakkal teletűzdelt óváros, a legendás, szinte bejárhatatlan Ermitázs és a fehér éjszakák romantikája azonban csak a képzeletbeli jéghegy csúcsa. Szentpétervár, a cári birodalom fővárosa ugyanis újra és újra képes kellemesen meglepni még a felkészülten érkezőket is.

Írta és fényképezte: Szabó Gábor

A városról valahol azt írták, hogy néhány látogatót „sokkolhatnak” az itt eltöltött első órák, hiszen Szentpétervár, avagy Pityer – ahogyan a helyiek nevezik –, a többmilliós nagyváros minden szépségét és visszásságát egyszerre vonultatja fel előttünk: a hidak és csatornák rengetegéből felbukkanó, már-már túlzottan nagystílű paloták azt az érzetet keltik, hogy az ember egy mesevilágba csöppent. Ám minden percben láthatunk valamit, ami megtörheti ezt az illúziót: a dugóban két luxusautó közé beékelődött békebeli Ladát, a hajnali napfényben söröző fiatalokat a Néva partján, vagy éppen egy autók között lovagló kislányt, aki a sárga jelzés láttán ügetni kezd. Ezek az első benyomások azt az érzést erősítik bennem, hogy Szentpétervár sajátos világát – a múzeumokon, a palotákon és a hídfelvonásokon felül – érdemes minél alaposabban felfedezni.

^[1]

A kellemes, de rövid nyárban a helyiek általában igyekeznek minél több időt a szabadban tölteni, mivel a kellemetlen, hosszú télen a város fekvése miatt a napos időszakok csupán öt-hat órán át tartanak. Talán éppen emiatt világítják ki egytől egyig Szentpétervár minden történelmi épületét és emlékhelyét: a hosszú, téli sötétségben jóleső érzés a gyönyörű város fényárjában sétálgatni. Persze most mindenki a jó időnek örül: a kellemes, május végi melegben mindenki megtapasztalhatja, miért is nevezik a Nyevszkij Proszpektet, az ország egyik leghíresebb sugárútját Szentpétervár ütőerének. Elképesztő emberfolyam árad mindkét oldalán, az a fajta békés tömeg, ahol az ember nyugodtan elveszhet, megállhat, fényképezhet, leülhet anélkül, hogy megtörné bárki lendületét. A városban ma az átlagosnál is erősebb a nyüzsgés: Szentpétervár egyik külső kerülete háromszázadik születésnapját ünnepli, ennek alkalmából pedig egy karnevállal kedveskednek lakónak. A felvonulás hangos díszvendégei, a helyi motoros klub tagjai még hajnalban is cikáznak szerte az utcákon, de ők is alig nyomják el az utcán ünneplők jókedvének hangorkánját. Nem meglepő tehát, hogy ma már külön utakat szerveznek arra, hogy bemutassák Szentpétervár nem mindennapi éjszakai életét…

^[2]

A város monumentális jellege történelmében is nyomon követhető. Szentpétervárt I. (Nagy) Péter orosz cár alapította 1703. május 16-án azért, hogy az elmaradott, feudális Oroszországot felzárkóztassa nyugati társaihoz. A döntésnek természetesen stratégiai jelentősége is volt: az alapítás évében ugyan a terület még nem tartozott Oroszország uralma alá, az elhivatott cár azonban már letette az ország első északi tengeri kikötőjének alapjait. Helyét a nagy északi háború során Svédországtól visszafoglalt Ingermanlandban, a Néva folyó torkolatában határozta meg. Nevét Szent Péter apostolról kapta, aki egyben a város védőszentje is.

Szentpétervár felépítése komoly vállalkozásnak tűnt, hiszen a vidék teljesen mocsaras terület volt, és a hosszú, kemény telek is megnehezítették az építkezéseket. Péter cár évente negyvenezer jobbágyot „soroztatott be”, akik saját szerszámaikkal érkeztek, gyakran katonák kíséretében, megbilincselve. Péter cár a város fejlődésének kezdetén Szentpétervár kivételével egész Oroszországban megtiltotta a kőből készült házak építését, így az összes kőműves a városba áramlott azért, hogy segítse a cár ambiciózus terveinek megvalósítását.

^[3]

A mocsaras terület lecsapolását és a város magjának terjeszkedését német és holland mérnökök felügyelték, akik a cár meghívására érkeztek. A mérnökök mellett számos építész, hajóépítő, tudós és üzletember érkezett Európa minden tájáról. A szakképzett, modern gondolkodású bevándorlók sokasága igazi, világi nagyvárossá változtatta Szentpétervárt. A cár ugyanakkor megalkuvást nem tűrő ura volt birodalmának, és közönnyel viselte, ahogy az építkezések megfeszített tempója és az embertelen körülmények sorra szedték áldozataikat – becslések szerint akár harmincezer jobbágy is odaveszhetett az első néhány évben.

^[4]

A „világ legmesterségesebb városa” – ahogy Dosztojevszkij jellemezte – 1712-ben lett a birodalom fővárosa, Moszkvát felváltva. 1917-ben, a bolsevik forradalom után ismét Moszkva lett a főváros. Néhány évvel korábban, II. Miklós, Oroszország utolsó cárja a túlságosan németes hangzással bíró Szankt-Petyerburg nevet oroszosította, és a várost 1914. augusztus 31-én újrakeresztelte, és a Petrograd nevet adta neki. 1924. január 27-én, Lenin tiszteletére újra nevet változtatott a város, és egészen a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlásáig Leningrád néven szerepelt a világ térképein. 1991. szeptember 6-án népszavazás döntött a város Szankt-Petyerburg névre való visszakereszteléséről.

Azt tartják, hogy Szentpétervár a „legeurópaibb” orosz város, amely egyedülálló abban, hogy felépítését egyetlen, nagy ívű terv alapján vitték véghez. A város jelképeinek számító épületek és látványosságok valóban mind nagyhírű, külföldről érkezett építészek munkái. Az első kőépület Szentpétervár főépítészének, Domenico Trezzininek a munkája: 1703-ban kezdték építeni a kicsiny Nyulak szigetét teljesen elfoglaló Péter-Pál-erődöt, amely máig a város egyik legfontosabb jelképe. Százhúsz méter magas harangtornya, melynek aranyozott csúcsán egy keresztet tartó angyal egyensúlyoz, egyben építészeti etalon is, hiszen ennél magasabb épület nem épülhet itt.

^[5]

A világ egyik legnagyobb belső terével rendelkező temploma is itt található. Az Izsák-székesegyház negyven éven át épült a francia August Montefan tervei alapján, akinek egy másik, talán még nagyobb csoda is köszönhető: a székesegyháztól nem messze, a lenyűgözően tágas Palota tér közepén álló alexandriai oszlop a maga negyvenhét méteres magasságával a legnagyobb egy darabból álló oszlop a világon.

A Palota tér másik éke, a néhai cári rezidenciában található Ermitázs talán a város leghíresebb múzeuma. Hárommilliós gyűjteményével messze az egyik legnagyobb Európában, ám sokak szerint minőségében is felülmúlja a legtöbb híres, európai társát. A tér másik oldalán Európa leghosszabb, 600 méteres homlokzatú épületét, a vezérkari épület találjuk.

^[6]

Ezek a nagyra törő, monumentális csodák tényleg lenyűgözik az embert, jogosan érezhetjük, hogy Szentpétervár egy szépen keretezett „ablak Európára”. Mégis, talán azt is érdemes keresni benne és történelmében, amit a város orosz gyökereiből megtartott magának. A csodás épületek közötti barangolást érdemes megszakítani azért, hogy az egyszerű, de gazdag orosz konyha remekeit, a kaviárt, vagy éppen a széles vodkakínálat valamelyikét megkóstoljuk. A különös orosz közlekedési morál, a hagymakupolákkal és lepusztult bérházakkal vegyesen tarkított látkép, a hajókat kísérő utcagyerekek egyre csak azt a tudatot erősíti bennünk, hogy egy élő, sokszínű metropoliszban járunk éppen. Szentpétervárban talán az a legvonzóbb, hogy nem egy steril műemlékváros, hanem egy folyamatos, kellemes és érdekes meglepetésekkel szolgáló, keleti nagyváros.