^[1]

A napkitörés gyakran okoz jelentős anyagkidobódást, amelyet a nap peremén protuberanciákként észlelhetünk

A napkitörés a naptevékenység kétség kívül leglátványosabb, és közvetlen földi hatásokkal is együttjáró része. Központi csillagunk anyaga forró plazmából ( ionok és szabad elektronok alkotta gáznemű anyagból) áll, tömegének közel 74%-át hidrogén alkotja. A Nap által kisugárzott energia forrása a magban zajló termonukleáris fúzió, az ún. proton-proton reakció, amelynek során a hidrogénatomok egyesüléséből hélium keletkezik, és eközben energia szabadul fel. A nap tömegét eltérő sűrűségű és hőmérsékletű zónák alkotják. Az optikai tartományban is  látható napfelszín, a fotoszféra az a terület, ahol a látható fény szétsugárzódik. Az e felett húzódó vékony, de már átlátszó, hidrogénből álló sűrűbb naplégkör a viszonylag alacsony hőmérsékletű kromoszféra, és e felett található a Nap rendkívül forró, 1-2 millió Kelvin fokos hőmérsékletű igen ritka külső légköre, a korona. A napkitörés oka  a korona mágneses térkonfigurációjában kialakuló instabilitás, a napkorona  egyensúlyi helyzetének hirtelen megváltozása. A térszerkezetben bekövetkezett instabilitás jelentős energiafelszabadulást okoz, amely optikailag a napfelszín egy-egy kisebb területének hirtelen kifényesedésében észlelhető, és amely jelentős gamma, röntgen és részecskesugárzást indukál. Napkitöréskor a korona anygának egy része kilökődik a világűrbe, és nagyenergiájó protonokból álló részecskefelhő sugrárzódik a bolygóközi térbe.

^[2]

A napkitörés nagyenergiájú proton felhőjét a Van-Allen öv, a Föld mágneses erőtere fogja fel

A napkitörések intenzitása az ún. napciklussal hozható összefüggésbe. A napciklus intervalluma 11,2 év és két napfoltmaximum közötti időszakot jelent. (A napfoltok több ezer, vagy tízezer kilométer átmérőjű és a fotoszférában kialakuló erősen mágneses örvények, amelyek az alacsonyabb környezeti hőmérsékletük miatt optikailag fekete foltként mutatkoznak  a napkorongon. A napkitörések száma és intenzitása mindig a  napfolt maximumkor, vagyis amikor a legtöbb napfolt észlelhető csillagunk felszínén -, a legnagyobb. 

^[3]

Egy napfolt képe. A napfolt méretét jól szemlélteti a Föld jobb alsó sarokban látható méretarányos képe

Az erős napkitöréseknek komoly hatásuk lehet a Földre.  Annak ellenére például, hogy a péntek esti kitörés nem a Föld irányába történt,   a rádióforgalmi zavarokban  szinte azonnal érzékelhetőek voltak a hatásai. A mostanihoz hasonló szupererős flerek esetén jelentősen megnövekszik a felsőlégkörben a nagyenergiájú sugárzások intenzitása. Ez főleg akkor jelenthet problémát, ha a kitörés által kidobott részecskenyaláb ütközik a Földdel.  Az ún. korpuszkuláris sugárzás tönkreteheti a műholdak berendezéseit, és egészsgügyi kockázatot jelenthetnek az asztronauták, vagy a nagy magasságban szálló repülőgépek pilótái számára. Egy-egy szupererős fler – főleg a magasabb szélességi körökön -, akár nagyobb területeken is áramkimaradásokat  okozhat. A napkitörés keltette mágneses vihar a Föld magnetoszférájában intenzív sarki fény jelenséget okozhat.

^[4]

A sarki fény jelenség igen gyakorivá válik a napkitörések idején

A napfizikusok szerint, a 2013-ban tetőző mostani napciklus különösen intenzívnek számít. A NASA prognózisa alapján akár komoly következményekkel is együttjáró erős nakitörésekre kell felkészülnünk az eljövendő másfél évben.