Pápua Új-Guinea hatalmas szigetének fennsíkján számos különleges etnikum él. A melanezid embertípushoz tartozó bennszülöttek még egymás közvetlen közelében is különböző nyelven beszélnek, eltérőek a szokásaik, s életükről, biztonságukról különféle törzsi praktikák révén gondoskodnak. Ezek, az életüket alapvetően meghatározó tevékenységek évszázadokon át alig változtak. Immáron több évtizede tiltott a kannibalizmus, megjelent az áruforgalom, utakat építettek, a városokban szupermarketek, a falvakban apró üzletek nyíltak, egyszóval gyökeresen megváltoztak az életkörülményeik. A pápua népek hagyományaikat mégis igyekeznek megtartani, egyrészt törzsi identitásuk megőrzése, másrészt a fellendülő turizmus adta lehetőségek kihasználásának érdekében. A térségben tevékenykedő lutheránus misszió évente nagy fesztivált rendez, ahol az Asaro-völgy különböző törzsei teljes harci díszben táncolnak, zenélnek, dobolnak és énekelnek. 1957-ben, az első szervezett bemutató alkalmával mintegy százezren nézték végig a páratlan folklórműsort. Az egyik legnépszerűbb csapat a sárembereké volt, akik napjainkban – már csak gazdasági szükségszerűségből is – igyekeznek rászolgálni félelmetes hírükre.
A tenger felől közelítjük meg a felföldet. A sziget belsejét áthatolhatatlan erdők, termékeny fennsíkok, kisebb-nagyobb hegyek borítják. Az alig huszonötezer lelket számláló Goroka a sziget belsejének második legnépesebb települése, a Keleti-Felföld Tartomány fővárosa. A koszos, de gyorsan fejlődő, még egyetemmel is rendelkező városka a tengerszint felett 1600 méterrel, egy folyóvölgyben fekszik. Fontos állomása a Mt. Hagent a tengerparti Lae-vel összekötő főútvonalnak, melynek vidékén 1933-ban Jim Taylor a Leahy testvérekkel elsőként verekedte át magát. Járhatatlan ösvényeken, áthatolhatatlan dzsungelen, ellenséges bennszülöttek településein kellett túljutniuk. Ezzel a nem mindennapi teljesítménnyel alapozták meg hírnevüket, mint az első fehérek, akik élve eljutottak a sziget belsejébe, és a kapcsolatot is felvették a félelmetes emberevőkkel, illetve azok leszármazottaival.
Az országban máig kevés a jó minőségű, aszfaltos út, a sziget belsejét ösvények hálózzák be. Gorokából az ún. Highlands Highway-n kell mennünk Geremiyaka település, a sáremberek faluja felé. Ez az út a fennsík legfontosabb ütőere, bizonyítja ezt, hogy számos kunyhó és alkalmi árus sorakozik mindkét oldalán. A piacolókat nem zavarja a szemerkélő eső, a módosabbak a kitett édesburgonyát, tárógyökeret, káposztát, vagy más zöldségféléket és kávét műanyag fóliával védik. A fennsík asszonyai vásárolnak tőlük, és fejükön a jellegzetes homlok-szatyorban, a bilumban gyalogosan cipelik a portékát olykor kilométeres távolságokra. Pápua Új-Guinea területén balra hajts van, ezért a sáremberek falujához vezető földútra kis ívben fordulunk le a forgalmas főútvonalról. Amint hajszál híján megtapossuk a helybéliek földre rakott csecsebecséit – íjak, kőbalták, agyagszobrocskák -, már tudjuk, hogy nem ússzuk meg „zsebbe nyúlás” nélkül…
Geremiyaka mindössze pár kunyhóból áll, ezek természetes anyagokból, elsősorban fából és levelekből készültek, s általában egyetlen helyiségből állnak. Itt alszanak, főznek, esznek, szaporodnak. A lakók bútorai nem sok helyet foglalnak, hiszen legfeljebb valami tákolt asztalféle szűkíti az amúgy tágas belső teret. Bár a fennsíkon a téli hónapok hűvösek, ruhát sem sokat látni. A falut cölöpkerítés határolja, egyetlen bejárattal, egy ugyancsak fából készült kapuval. Mellette új és díszes síremlék, Geremiyaka köztiszteletben álló korábbi vezetőjéé, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a turizmus fellendítésében és a sáremberek népszerűsítésében. Manapság ugyanis bevételeik tekintélyes részét a látogatóktól szerzett pénz képezi. A falu környékén szinte minden megterem, ha valamit vásárolniuk kell, az leginkább a gorokai szupermarketből beszerzett fagyasztott csirke, amit kőtűzhelyen, az ún. mumun sütnek meg (jó füstös íze van…). Telefonjuk, faxuk, internetjük nem lévén a pápua utazásszervezőknek személyesen kell felkeresni a helyi elöljárót, s előre meg kell egyezni a bemutató időpontjában. A látványosságért kapott összeget elosztják, vagy a falu fejlesztésére fordítják.
A percek izgalmas várakozással telnek. Sárembernek egyelőre nyoma sincs; egy klottgatyás pápua ács szorgosan szögeli maga alatt egy épülő kunyhó tetejét, s pár mezítelen gyerek ugrabugrál körülöttünk. A völgybe nézve itt-ott sejtelmes füstfelhők gomolyognak, óhatatlanul is az jár a turisták fejében, hogy biztos nagy üstökben éppen egymást főzik… Pedig erről szó sincs, az emberevés sok évtizede tiltott, s amikor még dívott, súlyos börtön járt érte. Igaz, az átmeneti időszakban, a szigeten megjelenő első misszionáriusok, majd a német és/vagy ausztrál gyarmatosítók idején, hatalmas dicsőség volt megjárni a fehér ember börtönét! Különösen akkor, ha a büntetés egy ellenséges törzsbéli harcos megölése miatt lett kiszabva. Gyilkosságok máig előfordulnak, mint ahogy törzsi viszálykodások is, de arról, hogy bárkit is elfogyasztanának már régóta nem hallani. Hála a misszionáriusok hittérítő tevékenységének, a pápua lakosság zöme immár istenfélő életet él, s igyekszik betartani a papjaik által ismertetett erkölcsi kódexet. Még szerencse, hogy olyan, hogy „ne igyál” nincs a tízparancsolatban, ezért a bűnesetek tekintélyes része elsősorban a garatra felöntött férfiemberek kivagyiságának a következménye. Másodsorban a súrlódások, s ezek folyományaként az atrocitások területük védelme okán, vagy valamilyen elszenvedett sérelem – pl. gyermek vagy disznó elütése, terménylopás stb. – által keletkeznek. A disznó, gyermek és élelmiszer egyaránt nagy kincs, ezért ha ezekkel történik valami, és az azonnali kártérítés elmarad, biztos, hogy kiássák a csatabárdot.
Az egyik kunyhó mögül nesztelen lopódzik felénk az első, majd utána még kettő maszkos figura. Izgalmas látvány! Teljes testfelületük szürkésfehér agyaggal festett, fejükön hatalmas vicsorgó álarc, groteszk, disznószerű orral. Szinte teljesen meztelenek, szemérmüket ritka szövésű ágyékkötő védi. Kezükben kifeszített íj, bambuszbot, vagy bozótvágó kés, szemeiket jobbra-balra forgatják, némelyiknek agyarai „nőttek”. Lépéseik kimértek, halkak, meghatározott koreográfia szerintiek. Mint a kakasok, úgy emelgetik felváltva jobb és bal lábukat, dőlnek hol előre, hol oldalra, hol hátra. Íjaikkal tétován céloznak a feszülten figyelő, illetve fényképezőgépeiket kattogtató turistákra. Megjelenésük tekintélyt parancsoló, egyben félelmet keltő. De honnan ez a szokás, miért cicomázzák magukat, s miként lettek ők igazándiból a sáremberek?
A sáremberek története a szájhagyomány szerint a XVIII. század második felében született. Az Asaro-völgy egyik településén, egy Komunive nevű faluban lakó harcosnak három fia volt: Pukiro, Akisaro és Rubunuho. A legöregebb, Pukiro – apja tudta nélkül és az akkori szokásokkal ellentétben – egy ellenséges törzsbéli lányt, Hanumutót vette feleségül. Amikor Pukiro megtudta, hogy apja ellenzi a frigyet, elmenekült szülőföldjéről, s egy másik közeli faluban, Ketóban lelt menedéket. Hitera és Morofa, a két falufőnök befogadta őt, s fiukként szerették. Egyszer aztán a ketóiak nagy fesztivált – singsing – rendeztek, ahol mindenki feldíszíthette magát, testüket, arcukat fenyőolajjal kenték be, s szellemeiknek az ún. bakme tánccal szándékoztak kedveskedni. Pukiro, mint egy másik etnikum sarja azonban nem vett részt az ünnepségen, hanem egy fa árnyékából figyelte az eseményeket. Nagy meglepetésére később feltűnt két szeretett fivére, Akisaro és Rubunuho, akiket örömmel üdvözölt, és a nap hátralévő részét velük töltötte. Megvédendő őket, nem engedte, hogy az amúgy ellenséges ketóiak közé vegyüljenek. Hogy mégis együtt maradhassanak, elhatározta, hogy a singsing utolsó napjára fivéreit álcázásképp jól kidekorálja. Lement hát a közeli folyó partjára, onnan agyagot vett, belőle félelmetes maszkot formázott, aztán hagyta megszáradni. A maradékot pedig vízzel hígítva testvérei testére kente. Amint így megjelentek az ünneplők között, nagy ijedtségében mindenki elfutott. A ketóiak találgatták, kik is lehetnek azok a félelmetes jövevények, akik nem a szokványos bakmét lejtik. A talány rövidesen megoldódott, Pukiro elárulta, hogy fivérei az ő segítségével álcázták így magukat egy új tánchoz, amelynek a „horosa” elnevezést adták. Jóval később, amikor Pukiro fülébe jutott, hogy apja haragja immár elcsitulóban van, a közben született kisfiával, az egyéves Wahiróval és egy pórázon vezetett disznóval útra kelt, hogy meglátogassa gyermekkorának színhelyét. Miközben megálltak vizet inni, egy baleset következtében a kisfiú meghalt. Mégis hazacipelték, hogy nagyapja jelenlétében hamvaszthassák el. Waihiro sajnos nem, de Pukiro később született gyermekei – Okoroho és Ruipo – is előszeretettel ápolták a hagyományokat, s az Asaro-völgyben rendezett singsingek idején felöltötték a különleges jelmezt, s előadták a horosát. Ténykedésüket mindig nagy siker koronázta, olyannyira, hogy rövidesen a turisták körében is hírük ment. Az ő leszármazottaik keresztelték át a horosát az asarói sáremberek (Asaro mudmen) táncára. Így szól hát a legenda, aki nem hiszi, járjon utána…
Kezdetben széles körben azt hitték, hogy a sáremberek legendája kizárólag Komunive faluhoz kötődik. Ám amint a turizmus megjelent és felfokozott érdeklődést mutatott iránta, több másik közösség is rögtön deklarálta ősei elévülhetetlen kapcsolatát a jelenséggel. Végül is számunkra, utazók számára mindegy, melyik felföldi faluból indult világhódító útjára a sáremberek sztorija, de igazságtalanok lennénk Pukiro le- és felmenőivel, ha ez a különleges megjelenés kizárólag a táncos folklórhoz kötődne. A mintegy nyolc Magyarországnyi Új-Guinea szigetén tudnillik alig hat-hét millióan élnek, és mivel viszonylag kevés a művelhető föld, a termékenyebb völgyekben és síkságokban nagyobb a népsűrűség. Megélhetését biztosítandó minden törzs úgy védi területét, ahogy tudja, s olyan módszert alkalmaz, amit saját számára üdvözítőnek vél: kik kerítéssel, kik elhelyezett totemekkel, kik jelzőrendszer kiépítésével, kik őrséget állítva, kik a legyőzhetetlenséget kommunikálva, kik csapdákkal, kik ijesztő megjelenésükkel, s kik félelmetes hírüket keltve. A sárembereknek ez a fajta megjelenés adatott, így a kezdetben tánckellékként használt agyagfestés és maszkok az idő múlásával szükségszerűen fegyverré váltak. Ami tehát egykoron távol tartotta tőlük az ellenséget, az ma számukra a legnagyobb, s legjövedelmezőbb vonzerő…
Fotó és szöveg: Elter Károly
