A templomosok titokzatos kincsei nyomában

1. rész: Egy különleges lovagrend tündöklése és bukása

Vajon mi állhat annak a hátterében, hogy a XII. század elején Jeruzsálemben kilenc lovag általa megalapított, jelentéktelen „Pauperes Commilitorum Christi” – Krisztus szegény lovagjai, – vagy ahogyan a történelmi emlékezetben megmaradtak – a templomosok, alig két évtized alatt a középkori Európa egyedülálló hatalommal és befolyással rendelkező szervezetévé válhattak? Mi okozta a bukásukat? És mi lett a sorsa a templomosok kortársak által is elismerten létezett mesés vagyonának? Lehet-e igazság abban, hogy a rend olyan titkok birtokába jutott, amely még a pápát is különleges bánásmódra és kiváltságok adományozására késztette a templomosokkal szemben? Miért hozták és hozzák kapcsolatba különböző teóriák és feltételezések a Sion Rendet, a Szent Grált, vagy a skóciai Rosslyn-kápolnát a templomosokkal? És lehetnek-e még valahol felfedezetlen, rejtőzködő templomos kincsek? Sorozatunkban, sok-sok kutatómunka után, megpróbálunk választ adni ezekre az izgalmas kérdésekre.

 

A történelmi rejtély kibogozását a rend  történetének rövid áttekintésével kell hogy kezdjük, mivel csak így érthetünk meg később néhány fontos összefüggést. 1118-ban Hugues de Payens gróf vezetésével Jeruzsálemben kilenc francia lovag tett fogadalmat arra, hogy életüket a továbbiakban a szentföldi zarándokok oltalmazásának szentelik. Először „Pauperes Commilitorum Christinek” azaz Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat. Jeruzsálem 1099 július 15-én került a Boullion Gottfried vezette keresztes hadak kezére, és még ebben az évben megalapították a Szuverén Jeruzsálemi Szent János Rendet. A johanniták már a XII. század első évtizedében, mint betegápoló és katonai lovagrend, komoly befolyást szereztek a jeruzsálemi királyi udvarban. Így a De Payens által alapított alig kilencfős szervezet, több mint jelentéktelen volt a gyarapodó „ispotályosok” mellett. II Balduin jeruzsálemi király azonban pártfogásába vette a „szegény lovagokat” – és a hagyomány szerint Salamon régi templomának területén adományozott székhelyet nekik, egy romos épületszárnnyal együtt.(Érdekesek lehettek a király szándékai is ezzel az adományozással, de erre a későbbiekben térünk ki.)  Ekkortól kezdték el a „Templom lovagjainak”, vagy csak egyszerűen templomosoknak nevezni őket.

Megalakulásuk után tíz évvel, 1128-ban a Troyes-i zsinat elfogadta a lovagrend szabályzatát, 1132 és 1135 között pedig nem kisebb személyiség, mint a vatikáni körökben is komoly befolyással rendelkező Clairvauxi Szent Bernát, a ciszterci rend alapítója alkotta meg a templomosok szellemi programját. ( Bernát rokonságban állt a templomos rend alapítójával és első nagymesterével, Hugues de Payens gróffal.)

Még két évtized sem telt el a kilenc alapító lovag eskütételét követően, amikorra már nagyon komoly befolyást szerzett a templomos rend. Egy pápai bulla kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, teljes adómentességet biztosított számukra, és Róma püspöke lett a templomosok legfőbb patrónusa. Praktikusan ez azt jelentette, hogy a pápán kívül senkinek sem tartoznak felelősséggel, és senki sem vonhatja felelősségre őket. (Ilyen kiváltsággal a templomosok mellett csak Szent Bernát rendje, a ciszterciek rendelkeztek.) De a „szegény lovagok” olyan többlet privilégiumot is kaptak a pápától, amellyel egyetlen más egyházi szervezet sem rendelkezett; nevezetesen kamatra kölcsönözhettek pénzt, amely a középkorban a hívő keresztényeknek tiltott dolog volt. Önként adódó kérdés, hogy miért szerezhettek ilyen különleges kiváltságot a templomosok a másik két nagy és befolyásos katonai renddel, a johannitákkal és a Jeruzsálemi Szentsír Lovagrenddel szemben? Erre a fontos kérdésre, – csakúgy, mint a Templom területén feltételezett különleges kutatásaikra – sorozatunkban később még visszatérünk.

 

A rend szervezetében a lovagtestvérek alkották az elitet. Őket a fegyverhordozók (seregant) követték a hierarchiában, illetve a papok és káplánok, akiknek a lovagok és a fegyverhordozók lelki gondozása volt a hivatásuk. A szervezet élén a káptalan által választott nagymester (Grand Maitre) állt. Általános helyettese a sénéchal, valamint a katonai ügyeket irányító maréchal (marsall) alkották a rendi „csúcsvezetőséget”. A szervezet minden egyes országban hasonló módon épült fel, a prioroknak a saját területükön, „kicsiben” hasonlóak voltak a jogaik, mint a nagymesternek az egész rend felett. A rend viharos gyorsasággal terjeszkedett. Az 1120-as években jelentős befolyást szerzett Franciaországban, és már 1128-ban De Payens vezetésével, megjelentek Skóciában is, ahol I. Dávid skót király elit katonaságává váltak. A hálás uralkodótól jelentős birtokokat és komoly kiváltságokat kaptak hadi szolgálataikért cserébe. Legfőbb skóciai központjukat Temple-ben építették ki, amelynek különösen rejtélyes a szerepe a felfedezetlen, illetve eltűnt templomos kincsek vonatkozásában, de erről majd a sorozat következő részében írunk részletesen!

 

A templomos rend a XIII. század közepén élte a fénykorát. Egész Európában hatalmas birtokokkal, és ami talán még fontosabb, nagyon komoly politikai befolyással rendelkeztek. A kapott pápai privilégium alapján ugyanis vagyonukat ügyesen befektetve, kiterjedt pénzügyi műveletekbe és hitelezési tevékenységbe fogtak. Néhány évtized alatt szinte valamennyi európai udvar eladósodott a templomosoknak. Őket tekinthetjük bizonyos modern pénzügyi műveletek előfutárainak is. Kevéssé ismert, hogy a templomosok vezették be az első pénzhelyettesítő értékpapírt, a váltót is. Ha az utazó elindulás előtt a pénzét letétbe helyezte egy templomos rendház által működtetett pénzváltónál, az erről kiállított elismervényt Európa és a Szentföld bármelyik más templomos „bankjában” kiválthatta, elkerülve ezzel, hogy a középkorban egyáltalán nem ritkaságszámba menő útonállók kifoszthassák.

A templomosok addigi stabil helyzetében a XIII. század végén következett be érzékelhető változás. 1291-ben a keresztesek végleg kiszorultak a Szentföldről. Amíg a johanniták és a teutonok (a Német Lovagrend) mint betegápoló és szociális feladatokat is ellátó rend nem maradtak „munka nélkül” a Szentföld elvesztése után sem, (sőt, az ispotályosok a törökök, a teutonok pedig a poroszok és a balti népekkel szemben folytathatták a hadi tevékenységüket is) addig a templomosok eredeti hivatása, a szentföldi zarándokok oltalmazása, értelmét vesztette. A hatalmas vagyon, és a felhalmozódott uralkodói adósságok ugyanakkor sok irigyet és ellenséget szereztek a templomosoknak. IV. (Szép) Fülöp francia király, akinek a sok hadakozástól és költségesen könnyelmű, felelőtlen udvari életvezetése miatt üresen kongott a kincstára, fejébe vette, hogy megkaparintja a templomosok vagyonát.

Mivel a lovagrend pápai oltalom alatt állt, megfelelő, és az egyházfő által sem kifogásolható indokot kellett találni a történelem első nagy koncepciós perének előkészítéséhez. A kieszelt vád az egyház elárulása, „szimónia”, bálványimádás és eretnekség volt. Már a kortársak is tudtak arról, hogy a templomosok a Szentföldön számos különlegesen érdekes ereklye és misztikus tárgy, dokumentum birtokába kerültek. Így –többek között – 1205 és 1307 között a templomosok őrizték a Krisztus halotti gyolcsának tartott, és mind a mai napig parázs tudományos vitákat kiváltó torinói leplet. (Emellett birtokukban volt a Krisztus képmását őrző Veronika kendő, valamint Krisztus keresztjének egy darabja. Érdekességként megemlítjük, hogy a templomosok birtokolták az 1222-es magyar Aranybulla egy példányát is.)  A leplet különös tisztelet övezte részükről. A lepel kultuszát a fondorlatos Fülöp a szimónia vádjának megalapozásához használta fel.

Gondos előkészületek után, 1307 október 13-án pénteken ( ekkortól számít egyébként az európai kultúrkörben a péntek’13 szerencsétlen napnak) szervezett akció keretében Fülöp emberei az egész ország területén egyidejűleg elfoglalták a templomos rendházakat és lefogták a mit sem sejtő lovagokat. A rendtagokat bebörtönözték, és kínvallatással igyekeztek kicsikarni belőlük a koholt vádak beismerését. Csak kevesen törtek meg, akik viszont ellenálltak, mind máglyán végezték, mint „eretnekek”. Miután Fülöp rávette a pápát, hogy a Vienne-i zsinaton (1311-1312) egyházellenesség vádjával külön bullában mondja ki a rend megszűnését, ezzel elérkezettnek látta az időt arra, hogy a templomosok 1307 óta fogságban lévő utolsó középkori nagymesterével is végezzen. Jacques de Malay-t 1314-ben égették meg. A máglyára lépő nagymester mind Fülöpöt, mind a pápát és vádlóját, hazugságaik miatt megátkozta. Tény és való, hogy egy év elteltével, már egyikük sem volt az élők sorában… 1307 október 13-án, késő éjjel néhány nagy tárkocsi hagyta el sietősen Párizst, még azt megelőzően, hogy a főváros templomos központját felgyújtották volna. A titokzatos rakománnyal megpakolt  kocsik a La Manche csatorna felé tartottak…

(Folytatjuk.)