Legendák szólnak egy magyar kalandor által feltárt ecuadori barlangról, a Táltosok Barlangjáról, amelynek mélyén egy fémkönyvtár található – itt az emberiség özönvíz előtti történetét arany-és fémlemezekre írta egy ismeretlen civilizáció. De mi is van tulajdonképpen a titokzatos barlang mélyén?

(A cikk előzményét ide kattintva ^[1] olvashatjátok el.)

Felállítottuk a tábort egy impozáns helyen, amit Móricz a 60-as években „Katedrálisnak” nevezett el. Ez egy 30 m széles, több, mint 100 m magas terem. Nagyon megkapó érzés volt egy ilyen tág helységben lenni, mert elfeledtette velünk, hogy a föld gyomrában vagyunk. Egy előretolt csapattal (akik nem voltak egészen a filmes csoport tagjai) haladtunk egy természetes földalatti kristálytiszta és üdítő vizet adó forrásig.  A szemüvegem a nedvesség és a lélegzés miatt könnyen bepárásodott, így fedezhettem fel először biológiai tulajdonságaimat, azt, hogy a fény teljes hiányában a szemem nagyon könnyen alkalmazkodik a sötéthez, lehetővé téve, hogy még szemüveg nélkül is lássak. Amikor hónapokkal később kutattam ezt a jelenséget, ún. luekodermiáról találtam információt, ez egy olyan eset, amikor a napfény káros hatásainak kitett szemek tisztán látnak a sötétben, ami természetesen most nem a kutatás tárgya, de egyik eredménye.

^[2]

Magunkhoz vettünk néhány nagy üveg vizet, megálltunk felderíteni az ún. cseppkőtemetőt. A shuár világnézetben a barlang az ősök szellemeinek a lakhelye, és hogy kiengeszteljék őket, hangosan ki kell mondani, hogy én, …fia,… és … unokája vagyok, felsorolván a felmenőket is, ezáltal mintegy összekötve a jelent és a múltat, amelyek ebben a dimenzióban találkoznak.

Aztán meglátogattunk néhány termet, majd visszatértünk a földalatti táborba, ahol a másnapi fotózást beszéltük meg. A másnap relatív fogalom volt, hiszen a sötétségben az ember nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka.

^[3]

Fáradt voltam,  elfogyasztottam egy katonai ételadagot és leheveredtem kicsit igluszerű sátramba pihenni. Az álmomat néha megzavarta a tayo madarak fülsiketítő zaja, ami egyesek szerint gyereksírásra hasonlít. A célom az volt, hogy néhány percet pihenjek, rendbe hozzam magam, száraz ruhát vegyek fel, felfújjak egy műanyag párnát, ami a hátizsákomban volt és aludjak néhány órát. Nyugodtnak, tisztának éreztem magam, mintha a fejem egy kényelmes párnán nyugodna, félig nyitott szemmel láttam magam, mintha egy nagy fehér nő lábainál lennék összekuporodva, aki anyaként hívogatott magához, láttam, hogy a bőre fehér és olyan vékony, hogy még a kis vénákat is látni lehet. Ekkor valami visszatérített a „valóságba”, vagy amit valóságnak tanítottak: vizes volt a ruhám, piszkos voltam és rettenetes görcseim voltak. A párna nem volt sehol.

Nyugalom, mondtam magamnak, te egy tudós vagy, nincs bizonyíték arra, amit tapasztaltál, csak egy lidércálom volt. Ekkor egy másik biológiai változást éreztem, bizsergést a teljes testemben, mintha minden egyes pórusom egymástól függetlenül mozogna és én ennek tudatában lennék.

^[4]

Elhatároztam, hogy hallgatok a tapasztalataimról, és ezután még hónapokig nem is beszéltem róluk.

A következő napon minden szükséges dologgal felszereltük a filmes csapatot, a fényképek nagy részét én készítettem. Volt egy szóbeli egyezségünk a producerrel, hogy hozzáférhetővé teszik az utómunkálatokat és a kiadatlan videók is bekerülhetnek az archívumba, ennek ellenére néhányuk már nincs meg.  A filmes felszerelés nem volt éppen a legjobb,  de teljesítette a feladatát, lefényképeztünk minden sarkot, de a meglepetés csak hetekkel később ért minket, amikor átnéztük a fotókat.

150 m mélyen voltunk, és kb. 11 km-t tettünk meg. A levegő hőmérséklete 26, a vízé 23 fok volt.

^[5]

Másnap lassan haladtunk, hogy jól sikerüljenek a videófelvételek, kihasználtuk a megvilágítást, hogy a környező részleteket is jól láthassuk. Az első megálló a Móricz-kapu volt,  amelynek éles sarkai megremegtettek, a teteje egyszerű struktúrájú volt, kívül is, belül is a kövekbe voltak illesztve. Ezután az „ősök temetőjébe” mentünk -így ismerik ezt az álló és függő cseppkövekben bővelkedő helyet. Itt, a barlang belsejében egy olyan struktúrát találtunk, amely nagyon emlékeztetett egy megalitikus lépcsőre. Utána arra a helyre mentünk, amelyet az 1976-os brit expedíció amfiteátrumnak nevezett el, mivel lenyűgöző az akusztikája.

Ezután egy vízesést érintettünk. Itt figyelmeztettek a shuárok, hogy Arútam, a szellem, ami életet ad mindennek, harcos vagy nagy kígyó képében tűnik fel néha, hogy próbára tegye azok bátorságát, akik meg akarják közelíteni. Ezért Santiago Kamaján ezt a helyet „Arútam vízesésének” nevezte el.  Itt megfürödtünk (már aki meg merte kockáztatni). Hatalmas energiát lehetett érezni a vízben. Ekkor emlékeztem rá, hogy egy másik helyen az őslakos testvéreim egy csoportja megmutatta, mi az  – amit most már így nevezek – „természetes beavatás”, amikor egy bizonyos hely védőszelleme egy olyan beavatási folyamatot végez, amelyet sok esetben az alany nem fog fel, hanem később álmai által táródik fel.

^[6]

Visszatértünk a táborba és mialatt ebédeltünk (nem tudom, hogy reggel volt-e vagy este), a kőlapok mellett észrevettem egy támadásra készülő, lapuló jaguárt. Közelebb érve rájöttem, hogy ez csak egy jaguárra nagyon emlékeztető kőképződmény. Ezek a pontosan vágott kőlapok gyakoriak a földalatti rendszer egész hosszában, mintha csak előzetesen halmozták volna fel az óriási kőblokkokat, hogy aztán egy építmény vagy egy terem végleges kialakításához szállítsák őket.

Nem tudom megmagyarázni, miért képzeltem azt, hogy egy, a termek között gyorsan sikló állattá változom, azt sem, miért éreztem úgy, hogy le kell vetnem a cipőmet, az ingemet, és így fussak, de a csapat nyugalma érdekében fékeztem magam.  „Talán megőrültem? Miért érzem olyan jól magam ezen a helyen? Miért érzem azt, hogy nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok, hanem, hogy egyszerűen hazaérkeztem?”

^[7]

Az expedíció 3 részre oszlott: az egyik a Teleamazonasszal a táborban maradt, a másik kettő pedig közel megközelíthetetlen helyekre indult. Éppen ekkor  Kamaján Grefával a vállán jött vissza, aki egy terem kutatása közben eltörte a lábát. A teremben mindkettőjük leírása alapján hatalmas méretű kőágyakra hasonlító objektumok voltak, közepükön  egy kőtérképpel, ahol látni lehetett, hogyan helyezkedtek el a termek az alagútrendszerben. Ez egy évekkel ezelőtti feliratfejtésemre emlékeztetett, amelyeket a környéken  végeztem. Ezen egy ideografikus írás megadta az alapvonalat, hogy beljebb melyik irányba kell menni és ott miket lehet találni. Ezért azt mondtam Kamajánnak, hogy el szeretnék menni oda. Beszéltem Grefával, tudtam, hogy már ezelőtt kétszer is majdnem megsérült, először a bejáratnál. Úgy érezte, hogy valami megragadja a medencéjénél,  és lassan a földre húzza. Grefának ezt egy figyelmeztetésnek kellett volna vennie.  Másodszor 4 méter magasságból zuhant le, amikor a táborhelyünk környékén található rengeteg terem egyikét kutatta.

^[8]

Grefát kimenekítettük, visszamentem oda ahol Flores kapitánnyal meg akartunk nyitni egy kis termet, amelyet láthatólag szándékosan zártak le, de a rendelkezésünkre álló eszközökkel ez elég nehézkes volt. A felső részt fényképeztem, hetekkel később fedeztem fel, hogy az itt látható vésett írás nagyon hasonlított a sumér lineáris íráshoz. Varga Géza magyar tudós szerint –akivel közel egy éve levelezünk – köze van a székely rovásíráshoz is. Ez nem is volt olyan őrült gondolat, Móricz maga is mondta, hogy az ősidőkben azt a területet, ahol a barlangok vannak Shumirnak hívták, amely az ősi kaňari nyelven azt jelenti: „a hegyek tudása”.

Folytatjuk.

Írta és fényképezte: Manuel Palacios