Legendák szólnak egy magyar kalandor által feltárt ecuadori barlangról, a Táltosok Barlangjáról, amelynek mélyén egy fémkönyvtár található – itt az emberiség özönvíz előtti történetét arany-és fémlemezekre írta egy ismeretlen civilizáció. De mi is van tulajdonképpen a titokzatos barlang mélyén?
(A cikk előzményét ide kattintva olvashatjátok el.)
Chamico főnök és Piaguaje felmásztak egy bejárathoz a vízesés tetején, beljebb mentek, hogy megnézzék mennyire veszélyes, miközben én Kamajánnal folytattam a beszélgetést a kőtérképről. Ekkor kezdtem érezni, hogy milyen bizonytalan a talaj. Hirtelen minden megrázkódott, nagy kövek hullottak, de nem a közelünkben. Shuár kísérőink figyelmeztetően mondták: „Ez Iwianchi, haragszik, mert a lakhelye közelében vagyunk.” Fura zajt hallottam, mintha valaki be akart volna indítani egy motort. Érdemes itt megjegyezni, hogy a Teleamazonas meg nem jelentetett videóin mintha valamiféle ováció hangjai lettek volna, mint amilyen egy Jimmy Hendrix-dal, a „Wild Thing” elején lehet hallani. Véletlen vagy sem, az 1976-os angol expedíció kelletlenül meghagyta a Katonai Földrajzi Intézetnek, hogy nevezzék el ezt a termet „The Wild Thing”-nek (vad dolog).
Órákkal később tudtuk csak meg, hogy nem történt semmi geológiai jelenség, pl. földrengés, sem légköri, mint elektromos vihar, amelyet összefüggésbe lehetett volna hozni a barlangban tapasztaltakkal.
A táborban, miközben a Teleamazonas felvette ezt az esetet és a katonák tanúbizonyság tételét és kijelentéseit, egy másik csoport megpróbált visszamenni abba a terembe, ahol Grafa eltörte a lábát, és fotókat készített.
Néhány órás pihenőt rendeltünk el, mert amint hajnalodott, nekifogtunk a visszamászásnak, amely az egész csoport számára kb. 4 órát vett igénybe. 60 órát töltöttünk a Táltosok Barlangjában, elégedettek voltunk, bár nem mentünk 12 km-nél többet. Móricz kijelentései alapján ez a rendszer kilométerek százaira, ezreire húzódik észak és dél felé, egész Amerikán keresztül. Megtettük az első lépést. Még várjuk egy második expedíció anyagi támogatását, amikor is legalább 15 napot szeretnénk a föld gyomrában tölteni. Eközben elménkkel folyamatosan halljuk shuár barátnőnk dudorászását: Tayu, tayu, tayu, viňajei (Tayo, tayo, jövök már).
Amikor ruhát váltottam, ujjak nyomát fedeztem fel az alkaromon, mintha valaki így ragadott volna meg. Ekkor eszembe jutott egy sor esemény. Például, egyszer elmentem vizet keresni az “arútam vízesése” felé – már ismertem az utat és a távolság sem volt nagy, így hát felkerekedtem azzal az örök érzéssel, hogy nem vagyok egyedül, valami biztatott, hogy folytassam, taszigálta a vállamat, mikor fáradtnak éreztem magam, és amikor megcsúsztam a cseppköveken, ami egy 8 méteres halálos zuhanás lett volna, ugyanaz „kéz” állította meg a zuhanásomat is. Álmaim még hetekkel később sem voltak pihentetőek. Egyikben volt „valaki”, aki sebesen, ugrálva futott beljebb a shuar testvéreimmel általam is bejárt úton, míg el nem ért egy olyan helyre, ahol mindig lenyugvóban volt a Nap, ahol dús volt a vegetáció és a föld színe vöröses volt. Álmodtam és még mindig folyamatosan álmodom. Csak az a különbség, hogy most már értem, hogy ezek az álmok a valóság látásának egy formája.
Nem vagyok a Tayos barlangok szakértője, nem szándékozom semmilyen könyvet írni és nem fogok előadásokat tartani paranormális jelenségekről, sem vallási csoportot alapítani. Ez csupán csak az én személyes élményem tanúságtétele, akár bizonyítható, akár nem. Csak azt mondhatom, hogy az a Manuel Palacios, aki lement a Tayosba, nem ugyanaz, aki feljött. Ott lent valami megszakadt és új struktúrát kapott. A mostani személyiségem 90 %-át meghatározza az a 60 órás feledhetetlen expedíció.
Lényemben ezért mindig visszhangzik Susana dala: Tayu, tayu, tayu, viňajei: Tayo, tayo, (a barlangok őrzője), jövök már!
Írta és fényképezte: Manuel Palacios
