A Fuji lábánál létezik egy kolostor, amelyet Fuji Mester Bölcs Szandáljának neveznek, amelyhez kőlampionokkal és halk zenével övezett út vezet fel. Ez az a hely, ahol megismerhetjük a Hadót – és ezzel önmagunkat, önmagunk saját teremtő erejét.

Tokióban elsőként kalandból megkeresem a legközelebbi buszpályaudvart, ahol másodperc pontosan indulnak a buszok és visszafizetik a jegy árát, ha késésben vannak. Gyönyörű színes járművek állnak sorban, amelyek nem olyan jellegtelen szürke-kék arculatúak, mint a fővárosi BKV járatok, és amit egyébként sem tudtam soha hová tenni, hogy miért választotta itthon a legnagyobb közlekedés vállalat a létező legrondább és legszomorúbb színkombinációt. A színek erejéről bőven lenne még mit tanulnunk és őszintén elgondolkodtam, hogy vajon miért nem jutottunk még el idáig. Sebaj, én hiszek a színek erejében és a legszebb buszra veszek jegyet. Jó döntés volt, de azért bevallom, hogy a menetrend is segített.

^[1]

A Japánban járó külföldi azonban ne csak ezzel a törődjön, hanem készüljön fel arra is, hogy a közösségi közlekedésben nem fog találni mindenhol angol irányító táblákat és bizony lehet, hogy a legjobb, ha megkérdez egy helyit, aki érti, hogy hová is szeretne eljutni.  Ez nem olyan nehéz mutatvány, de azért adódhatnak kellemetlen helyzetetek, érdemes körültekintőnek és kommunikatívnak lenni. A kalauz készségesen elirányít, megkérdezi, hová igyekszem, és amikor elmondom, hogy melyik kolostorba tartok, akkor nevetve azt mondja, hogy ők azt viccesen úgy hívják, hogy Fuji Mester Bölcs Szandálja, mivel a hegy lábánál van. Felszállok a buszra és döbbenten veszem észre, hogy az utastájékoztató rendszer csak japánul írja ki az állomásokat, így fogalmam sem lesz, hogy mikor kell leszállni. Feltehetőleg szerencsétlen ábrázatomra utalva egyenruhás iskolás lányok nevetnek össze a hátam mögött, amire egyre többen kuncogva néznek rám. De ez nem rosszindulatú mosolygás, hanem inkább egy kis üdvözlet az idegennek. Gyorsan kihasználom a helyzetet és egy fiatal pár mellé telepedek, hogy segítsenek majd a leszállásnál. Erre össznépi segítségroham indul el. Egymásra licitálva próbálják elmagyarázni, hogy még hány megálló van vissza.

^[2]

A hegyhez több átszállással értem el, de minden úgy zajlott, ahogy a Japánspecialistától otthon megkapott menetrendben olvastam. Tisztán, világosan. Igaz, hogy azért résen kellett lennem, mert a japán jóindulat néha csalóka lehet. Udvariasságból nem is fedi fel minden segítő szándékú helyi, hogy nem világos, amit mondasz, és inkább bólogat, vagy aprókat nevet, ha nem ért valamit. Így jutottam én is némi kerülővel a vágyott kolostorhoz. De azért töretlenül haladtam. Tokióból kifelé tartva átszálltam a Bullet Train-nek is nevezett Shinkansen-re, ami reveláció erejű élmény volt. Ültem már több szuper expresszen, de mind közül ez volt a legkülönlegesebb. Az hogy a 300Km/ órás sebességet szinte egyáltalán nem lehetett érezni, már ismerős volt, de az hogy körülöttem szinte kizárólag munkából hazatérő férfiak aludtak öltönyben és nyakkendőben, az első látásra kissé szokatlan volt. Hétköznap ez errefelé állítólag teljesen megszokott, nagyon sokan az expresszel utaznak dolgozni, akár több száz kilométer távolságból is. Ami az öltönyt illeti, az pedig nem mást jelent, mint a munka és a munkatársak tiszteletét. De térjünk vissza a hegyhez, amelyhez egyre közelebb értem. A hosszú utazást követően a Fuji lábánál kőlampionokkal övezett utat találtam, ahol halk zene szólalt meg, ahogy ráléptem az első sziklákra. Lelassultam, meglazítottam a hátizsákomat és egészen átadtam magam a hely szellemének, hiszen rajtam kívül senki sem volt már a szürkületben. Lépésről, lépésre tárult fel előttem a hatalmas sintó kolostor ködös sziluettje. Vékony, havas ösvényen haladva értem el a hegy lábánál lévő templomot, ahol kis patak állta utamat és kenderrel átkötött hatalmas fák jelezték a szentség mindenben megbúvó jelenlétét.

^[3]

Fiatal szerzetesek siettek el mellettem és finoman meghajolva fejezték ki tiszteletüket. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy talán valami ilyen békét érezhettem a tatamit mezítláb taposó gyermekként is, amikor fejet hajtottunk egymás előtt a kis edzőteremben, és aminek a lényegét az őrjöngő Ginza és egy nyugalmas sintó kolostor ugyanúgy magában foglalja, még akkor is, ha elsőre nagyon különbözőnek látszanak. Már teljesen egyedül voltam, de egyáltalán nem éreztem magam magányosnak. Letettem minden terhemet és egyre inkább eltöltött az a gondolat, miszerint tényleg mindent áthathat a földünkön és bennünk uralkodó rezgés és a vizekben lévő energia. Belemerítettem a kezem a jéghideg patakba, felmentem a kolostor lépcsőjén és lassan térdre ereszkedve elmondtam egy halk imát. A háttérben morgott, duruzsolt a táj, mintha a hegy is velem imádkozna. A szél meglebbentette a körülöttem lévő asztalokon lévő terítőket, az apró harangokat és hálaadó táblácskákat, majd teljes csend lett.

^[4]

Ma már a kvantumfizika által is tudományosan igazolható tény, hogy a világban valójában minden rezgés, még az is, ami a szemünk számára szilárdnak tűnik. A szemünkkel látható fizikai és a nem látható világ valójában egy közös mező, csak a legtöbben hajlamosak vagyunk mégis kizárólag azt elfogadni valóságnak, amit korlátozott képességű érzékszerveinkkel befogadni tudunk. Főleg a nyugati világban. Pedig nem csak az asztal lábában keringő elektronok, de a gondolat, a kimondott szó és egy őszinte ima is rezgés, ami hat a sejtjeinkben lévő vízre és visszavezethet minket oda, hogy rájöjjünk, hogy mi magunk is teremtő erővel rendelkezünk.

^[5]

A Hadó megismerésének a képessége tehát mindannyiunkban benne van, csak fel kell lebbentenünk a hozzá vezető utat elfedő fátylat. Ezt valamennyi ősi tudás tudta, csak valahogy elfelejtettük a modern tudomány által kissé széttagolt világunkban. Valójában minden közös gyökerű. Még az alvó férfiakat szállító szuper expressz és a sintó varázslatos világa is. Ahogy az imából felállva leporoltam a rákerült havat a térdemről, felnéztem a Fuji csúcsára és az idő szűkössége ellenére lassan sétáltam le a kolostorból. Éreztem, hogy ott és akkor valami mélyen beívódott a lelkembe,aminek az üzenetét örömmel adom át azoknak is, akinek az útja valami folytán mégsem vezet el idáig, mégis ismerős érzések töltik el a soraimat olvasva. És ha vajmi keveset is, de sikerült megsejtetnem ebből a számomra Japánban kiteljesedő filozófiából, akkor bölcs szandál ide-vagy oda, mondják velem, hogy Arigato Gozaimasu Fuji-Dono, Köszönöm Nagyrabecsült Fuji Mester!

A teljes cikket a The Explorer legújabb, február-márciusi számában találhatjátok meg!

Kapcsolódó cikkek:
Értékelni Budapestet ^[6]
Tűzben született Formóza ^[7]
Megnyílt a világ legnagyobb múzeuma Pekingben  ^[8]