Mi, emberek már a mostanában minket sújtó, közel 40 fokos melegben is alig bírunk megmaradni a lábunkon. Tudjuk azonban, hogy ez csupán semmiség ahhoz képest, amilyen hőmérsékletek egykor bolygónkon uralkodtak – de mikor is volt a legmelegebb a Földön?
Nagyjából négymilliárd évvel ezelőtt egy Mars-méretű bolygó csapódott formálódó ős-Földünkbe. E becsapódás következményeként alakult ki kísérőnk, a Hold is – ellentétben a korábbi teóriákkal.
Egészen a 20. század elejéig ugyanis az az elképzelés élt a köztudatban, hogy a Naprendszer kialakulásának kezdetén a még olvadt állapotban levő Föld olyan gyorsan forgott a tengelye körül, hogy egy nagy anyagcsomó szakadt ki belőle (vélhetően amai Csendes-óceántérségéből), amely hamar gömb alakot vett fel és pályára állt a maradék anyabolygó körül. Ez az elmélet George Darwin nevéhez fűződik – olyan nagy sebességű forgást feltételez azonban, amely soha nem jellemezte bolygónkat. ( Azt is érdemes megjegyezni, hogy a lemeztektonikai elmélet mára már bizonyított módon adott választ a Csendes-óceán, és más óceáni medencék kialakulására.)
Létezett még egy másik elmélet, amely szerint a Hold valahol a Naprendszer más térségében keletkezett. A Hold pályája keresztezte a Föld keringési pályáját, majd egy közeli találkozás során a nagyobb égitest befogta az erősebb gravitációjával. Sőt, az a teória is napvilágot látott, mely szerint a Nap körül egymás mellett két kis bolygócsíra fejlődött a korong poranyagában és kissé aszimmetrikus ikerbolygót alkottak. Ezen elméletek mindegyike megbukott, helyet adva a Földet extrém forróságra fűtő kisbolygó-ütközés teóriájának.
A becsapódás után bolygónk nagyjából 2000 Celsius-fokosra melegedett – egy évezred kellett ahhoz, hogy 1600 fokra „hűljön”. Ez a hőmérséklet elég volna ahhoz, hogy elpárologtassa az óceánok vizét.
Az extrém forróság után néhány tízmillió év alatt a Föld hőmérséklete nagyjából 200 Celsius-fokon stabilizálódott – ekkor vastagodott meg a légkör és létrejött a bolygónk magja körüli szilárd héj is.
Mióta az emlősök kialakultak, a legmelegebb időszakot körülbelül 55 millió évvel ezelőtt tapasztalhatták, paleocén-eocén hőmérsékleti (termális) maximum (PETM) fázisában. Holland kutatók szerint ekkor az atmoszféra szén-dioxid-koncentrációjának viszonylag gyors növekedése indította el az üvegházhatáshoz köthető felmelegedést. Ekkor tízezer év alatt nagyjából annyi szén jutott a levegőbe, amennyit a jelenlegi kibocsátás alapján száz év alatt pumpál az emberiség a légkörbe. A globális átlaghőmérséklet néhány ezer év alatt 5 fokot növekedett – Észak-Amerikában trópusi viszonyok uralkodtak, az Arktiszon pedig tavaszias volt az idő. Az éghajlati zónák a sarkok felé tolódtak, az alkalmazkodásra vagy elvándorlásra képtelen fajok kihaltak. Az óceánok legmélyebb régiói elsavasodtak, a víz oxigéntartalma csökkent, ami számos vízi élőlény halálához vezetett. Az átlaghőmérséklet a mai 13,5 fokhoz képest akkor 27 Celsius-fok volt, nyáron pedig 45 fok. A pálmahatár a mai Dél-Skandinávia vonalában volt. Kétszázezer évbe telt, amíg a Föld visszanyerte korábbi állapotát.
Forrás: Popular Science, Origo
Kapcsolódó cikkek:
Földanya csodálatos védekezőképessége
A globális felmelegedés vagy az ember végzett a mamutokkal?
Metángáz okozhatta a tömeges kihalást
Földünk gyorsabban heveri ki a globális felmelegedést, mint hittük
