A horvátországi Zadar gyönyörű központi városát egy bizánci császár egyenesen „örökkön létezőnek” nevezte. A környező táj sokszínűsége a túrázni vágyókat és a természetbarátokat várja, a városi forgatag pedig a műemlékkedvelőknek és a történelmi érdekességekre vágyó kirándulóknak tartogat páratlan meglepetéseket.

A horvát nép történelme legalább annyira a hódítókkal való küzdelemről szólt, mint a magyaré. Igaz, a magyar királyság mint hódító szerepel a horvát történelemben. Könyves Kálmánt Biográdban, Tengerfehérvárott (mily’ mesébe illő név!), a ma legfelkapottabb „magyar” kikötőben koronázták királlyá (1102), majd kisebb szünetekkel a Monarchia felbomlásáig a magyar királyok hordták a horvát koronát is. A horvátokban ennek ellenére sosem éreztem magyarellenességet, sőt, sokszor élveztem vendégszeretetüket. Igaz, a szigetvári hőst, horvát bánt, Zrínyit (Zrinski) sehogy sem akarták nekünk ítélni, de ezt bocsássuk meg nekik. A megbocsátás itt egyébként még ma sem könnyű. Az ország történelmének egyik legtragikusabb és legvitatottabb szakasza, a délszláv testvérháború nyomait utamon a sok kiégett, elhagyott ház, tanya, nyaraló kísérte mementóként.

Zadar városa méltán lehetne büszke rá, hogy Rómánál is ősibb város, hiszen Constantin Porfirogenet bizánci császár egyenesen „örökkön létezőnek” titulálta. Egy biztos: igazán sok kultúra nyomai lelhetők fel a történelmi városközpontban és az archeológiai múzeumban. A település részese vagy központja volt az illír, római, bizánci, magyar, velencei, török nemzetek, valamint a Habsburg Monarchia történelmi eseményeinek.

A történelmi városmag egy keskeny félszigeten fekszik, mely mélyen benyúlik a tengerbe. Körülbelül olyan, mintha fővárosunkban a Hajógyári sziget lenne a városközpont. A 6-7. század környékén Zadar is fővárosként működött, Dalmácia gazdag kereskedelmi központja volt. A fő bevétel a halászatból származott. Ma a tonhal a nagy üzlet. Az itteni vizekben kifogott kis példányokat, melyek a túlhalászás miatt a kihalás szélére kerültek, speciális telepeken, japán szakemberekkel és know how-val árverési súlyig hizlalják. Aztán irány a japán piac, ahol csillagászati árakat fizetnek egy-egy hatalmas példányért.

^[1]

Zadar megyei túrámat folytatva másnap felfedezhettem az ország egy olyan oldalát, amelyet a magyar turisták nem ismernek: részt vehettem egy immár hagyományos jótékonysági raftingtúrán. A Zrmanja és az abba torkolló Krupa folyó évmilliók alatt gyönyörű, meredek falú, kanyargó kanyont vájt a karszthegységbe. A csapatok játékos vetélkedése, a gumicsónakok összeütközése legalább akkora izgalom volt, mint a kisebb-nagyobb vízeséseken való lejutás a romantikus kanyonon át. A két legnagyobb vízesést a szigorúan védett vadciklámenekkel tarkított ösvényeken kellett kikerülnünk, de így is bőrig áztunk a mintegy 11 méterről alázúduló víztömeg okozta párában, és nem győztük csodálni a felette pompázó szivárványt.

^[2]

Kötélen leengedett csónakunk elakadt egy kidőlt fában, és szálkás izomzatú skipperünknek kellett az irdatlan sodrású vízben szikláról sziklára vetődve kiszabadítani azt. Számunkra kötelező volt a teljes védőfelszerelés, azonban ő még ezt a mutatványt is bukósisak nélkül kivitelezte.

A másnap Horvátország legnagyobb, talán kevésbé ismert nemzeti parkját, egyben legjelentősebb hegyvonulatát iktattuk be: ez a Velebit.

A hegység első pillantásra Zadar és a tenger felől kopárnak tűnik, a fehér sziklák, valamint a májusban is havas északi hasadékok között csupán törpe bozót nő.

A mindenféle logika és rendszer nélkül kígyózó, olykor végeláthatatlan, szárazon rakott fehér sziklafalak az út mellett és a bozótosokban egyaránt folyamatos kísérőinknek számítottak a Velebitben is. Régen a pásztorok házaikat is szárazon, ablak, ajtó nélkül építették fel, mindössze egy füstnyílással. Nagyon kevesen laknak itt – és nem kizárólag a közelmúltban történt háború miatt.

Folytattuk utunkat, és már a hegyről megpillantottuk a Krupa monostor épületét.

A Krupa a szerb ortodox egyházé, ami manapság azt jelenti, hogy sokkal több a turista, mint a hívő. Papból is csak egy van (természetesen nagy szakállal), aki örömmel mutatta meg a kedves belső udvart, az 1317-ben épült templomot és a múzeumot. A múzeumban különleges egyházi kincseket őriznek, melyeket egy rablás és öt év hányattatás után a Gondviselő és a rendőrség visszajuttatott a monostornak.

^[3]

Utunk ezután a Cerovac-barlangokhoz vezetett. Egy kis erdei kapaszkodó után bejárhattuk a háromszintes barlangrendszer hétszáz méteres szakaszát. A különböző ásványi anyagoknak köszönhetően itt ámulatba ejtő színkavalkáddal találkoztunk. Megdöbbentő volt, hogy mennyi kisebb-nagyobb darabot törtek le maguknak a barbár látogatók; valószínűleg nem tudják, hogy a víz évmilliókig dolgozik a csodás formákon.

A következő napon is élménydús kirándulásban volt részem. Szintén egy nemzeti parkot, a Vransko Jezerót tekintettük meg. A hely egyedülálló a maga nemében, mert vize egyszerre sós és édes, amit annak köszönhet, hogy a szorgos és ravasz velenceiek a 18. század végén egy csatorna segítségével összekötötték az Adriával. 18 év kemény munka után készült el a gyakorlatilag sziklából álló, helyenként 7-8 méter mély kanális. Az építők szándéka szerint a tó és a környező mocsaras részek kiszárítása a gyakori maláriajárványok megelőzésére, illetve a mezőgazdasági területek kiterjesztésére szolgált volna.

A tavon gumicsónakkal nézelődtünk, melyet egy helyi ranger, Franjo vezetett. Először az itt élő 294 madárfajból próbáltunk becserkészni néhányat. A kiskócsagok egészen közel engedtek magukhoz, de a legértékesebb, félénk szürke darut sajnos nem láthattuk. A tó körül számos ókori és középkori rom található: várak, tornyok, templomok és egy karavánszeráj. Terepjáróval barangoltuk be a környéket, rangerünk a szülőfaluján keresztül vitt minket következő állomásunkhoz. Útközben elmesélte, hogyan került usztasa nagyapja csaknem végzetes konfliktusba partizán apjával a második világháborúban. Végül szerencsére helyreállt a családi béke. Szülőházánál a történet főszereplője ült a verandán, az olívatermesztő nagyapa. Franjo fékezett, egy percre beugrott a lakásba, majd a kezembe nyomott egy zöld olívaolajjal teli palackot. Beleszagoltam, és azt a zsenge, frissen kaszált zöld fűillatot éreztem, amit utoljára egy prémium kategóriájú bio olívaolaj esetében. Az nem volt olcsó. Ez a háztáji pedig a vendégszeretet megfizethetetlenségével igazi kincsnek számít.

Az út aztán egy murvás, kálváriakeresztekkel szegélyezett szerpentinen vezetett fel a kilátóponthoz. Páratlan! – kiáltott volna fel Hitchcock, ha ide is eltéved. Lábunk előtt vadvirágok mezeje és méregzöld bozót hevert, és hasadékok szabdalta hófehér sziklaszőnyeg vezetett a szakadékig, mely mögött a mélyben a Vransko jezero kékeszöldes tükre csillogott. Egy keskeny földsáv után az Adria párás végtelenjét láthattuk, amin a Kornati-szigetcsoport kisebb-nagyobb lapos szigetei mitikus hajórajként úsztak. A hegytetőn tragikus mementóként kis kápolna áll, közepén egy mély sziklaüreggel, ahova a II. világháborúban a nácik az ellenállókat dobták.

A négynapos Zadar megyei barangolás után újra a kiválóan kiépített autópályán siklottam Zágráb felé. Míg a tengerpart melletti szédítő viadukton keltem át, arra gondoltam, ilyen hidakat kell építeni a szomszéd népek, kultúrák között is. Szinte csukott szemmel álmodoztam – de így is éreztem a zötykölődésből, hogy hazaértem, ez már csak a magyar autópálya lehet.

A cikkhez kapcsolódó képgalériát ide kattintva ^[4] tekinthetitek meg!

 Írta és fényképezte: Borbás Balázs
A rovatot a Panasonic támogatta.

Kapcsolódó cikkek:
Vadlovak földjén ^[5]
A Tengermellék első magyar uralkodói ^[6]
Nyüzsgő Tokió ^[7]