A Stoja-part fövenyén önfeledten napozó turisták közül senki sem sejtheti, hogy alig tőlük karnyújtásnyira, a 2. világháború egyik leghíresebb búvárnaszádjának hullámsírja rejtőzik a lágy mediterrán szellőtől borzolt víztükör alatt. Odalent a hallgatag mélységben, a világégés örökkévalóságba dermedt pillanatképeként őrzi történelmi titkait az U-81, a Führer egykor  rettegett acélcápája…

^[1]

A Stoja-part közelében fekszik az U-81 hullámsírja

Pula térségében szokatlanul enyhe volt az idő 1944. január 9.-nek délelőttjén. A halványkék égboltot alig pettyezte néhány bárányfelhő. Az U-81 tornyában Johann-Otto Krieg korvettkapitány és a szolgálatos őrszemek reménykedéssel vegyes aggodalommal kémlelték a felhőtlen eget. Megnyugtatóan hatott az egyre jobban kibontakozó Kamenjak-fok közelsége, és a dízelek gépházból felszűrődő egyenletes dohogása. Még fél óra, és az U-81 befut a biztonságot jelentő pulai hadikikötőbe… A kapitány még egyszer körbepásztázata Zeiss látcsövével az üres égboltot, majd  összehúzta mellén sótól cserzett, viharvert tengerészkabátját, és lemászott a torony alatti irányító központba. Talán most már megússzák…

^[2]

Az U-81 végzetét okozó B-25 Mitchell amerikai közepes bombázó

Úgy csaptak le a Kvarner-öböl nyugati partja fölé magasodó hegyek mögül, mint a váratlanul jött vihar… Hirtelen óriásinak látszottak azok a fehér csillagok a mennydörgő robajjal lecsapó  B-25 Mitchell bombázók szárnyain. A vezérgép üvegezett orrfülkéjében Ratchford hadnagy megragadta az orrgépágyú fogantyúját. A pilótakabint hirtelen betöltötte a felugató gépágyúból kiáramló lőporgáz fojtó szaga. Miközben a B-25-ös üvöltő motorokkal, és szinte a  „szürke farkas” tornyát súrolva elhúzott a búvárnaszád felett, Ratchford hadnagy elégedetten szemlélte a becsapódó gránátok nyomában felvillanó tüzeket. Kísérője szorosan száguldott a nyomában. A második rohamozó Mitchell hasa alatt szétnyílt a bombakamra ajtaja… Az U-81 tornyában a halálra rémült őrszemek megdermedve figyelték a vészjósló fütyüléssel egyenesen a fejük felé zuhanó bombát. A vakítóan villanó hatalmas robbanás szele  valamennyiüket a torony peremének csapta. Hirtelen minden elcsöndesedett. Alig telt el egy perc a B-25-sök felbukkanása óta, és az olasz partok felé távozó bombázók már csak apró pontnak látszottak a látóhatáron… Az U-81 halálos sebet kapott. Jobb oldalára dőlve, az orra egyre mélyebbre merült a bágyadtan csillogó vízbe. Miután a túlélők a tengerbe vetették magukat, az U-81 tatja a magasba emelkedett. Egy pillanatra megállt, mintha csak búcsút kívánna inteni a három évig fedélzetén szolgált legénységének, majd bugyborékolva megindult a mélybe. Ott ahol eltűnt, nagyot csobbant az Adriai-tenger…

^[3]

A tengeralattjáró roncsa felett

A roncsmerülések semmi máshoz sem fogható élményét nem elsősorban a mélység, vagy a homályból kibontakozó rozsdás vastömeg látványa által kiváltott adrenalin fröccs adja. Hanem azok a történetek, amelyek egykor élettel töltötték meg hajót. A hajókon szolgált emberek öröme vagy bánata, a hajó elsüllyedésével kapcsolatos, sokszor homályban maradt tragédiák, vagy maga a történelem, amelynek akarva-akaratlanul egy-egy hajó a részesévé vált. Talán nincs is még egy olyan roncs az Adrián, amelynek a története annyira szorosan kötődne néhány valóban világtörténelmi jelentőségű eseményhez, mint az U-81-es tengeralattjáróé. A búvárnaszád mélyben nyugvó, osztrigákkal és szivacsokkal benőtt torzója ezért jelent sokkal többet egy elrozsdásodott, jelentéktelen vastömegnél…  

^[4]

A VII-C típus volt a legnagyobb számban bevetett német tengeralattjáró

Az U-81 a Kriegsmarine (a német haditengerészet) által a legnagyobb tömegben bevetett VII-C típusú dízel-elektromos meghajtású búvárnaszádok közé tartozott. 1941. április 26.-án állították szolgálatba. A VII-es sorozatú tengeralattjárók kis méretük ellenére (hosszuk mindössze 69 méter, szélességük 6 méter, vízkiszorításuk pedig 780 bruttó regiszter tonna volt) valódi óceánjáró tulajdonságokkal rendelkeztek. A leghíresebb német tengeralattjárós ászok, Prien, Schepke és Kretschmer, valamennyien ezzel a típussal aratták legnagyobb győzelmeiket. Az U-81 szolgálati idejének első felében a franciaországi Brest kikötőjéből indult bevetésre az észak-atlanti térségbe. 1941 szeptemberében részt vett az SC-42 jelű konvoj elleni rajtaütésben, amely a haditengerészet történetének egyik legnagyobb konvojcsatája volt. Ami miatt azonban a leghíresebb német tengeralattjárók közé emelkedett, az a Royal Navy büszkesége, az 1941. májusában a német szupercsatahajó, a Bismarck elsüllyesztésében kulcsszerepet játszó HMS Ark Royal repülőgép hordozó felett aratott győzelme volt.

^[5]

Az U-81 torpedótalálata után megdőlt HMS Ark Royal egykorú felvételen

Hogy igazán átérezzük a roncs történelmi értékét, talán érdemes röviden megemlékezni erről a hihetetlen győzelméről is. A HMS Ark Royal a brit haditengerészet legmodernebb hordozója 1941. november 13-án a Málta térségében történt bevetését követően, erős kísérettel Gibraltár felé hajózott. Hat romboló, egy cirkáló, és egy csatahajó alkotta a kíséretet. A magányos U-81, Friedrich Guggenberger tengerész főhadnagy parancsnoksága alatt hajózva fedezte fel a köteléket. A nyomasztó túlerő ellenére Guggenberger kapitány a hordozó megtámadása mellett döntött. Hosszas lopakodás után, négy torpedót sikerült kilőnie a brit anyahajóra, amelyen három telitalálatot ért el. Az égő anyahajó látványától felbőszült kísérő rombolók vízibomba záporában az U-81-nek mégis sikerült sértetlenül elmenekülnie… Guggenberger kapitányt vakmerő haditettéért  a tölgyfalombokkal ékesített lovagkereszttel tüntették ki.  (Az U-81 mindkét kapitánya, Guggenberger, és a szintén lovagkereszttel kitüntetett Krieg is túlélték a háborút. Friedrich Guggenberger mint a NATO nyugállományú ellentengernagya 1988-ban, Johann-Otto Krieg pedig nyugdíjas sorhajókapitányként, 1999-ben hunyt el.)

^[6]

Friedrich Guggenberger az U-81 első parancsnoka, aki a NATO admirálisaként ment nyugdíjba

Az amerikai bombatámadás miatt elsüllyedt U-81 búvárnaszád roncsát 1944 áprilisában megpróbálták kiemelni. A daruzás közben azonban kettétört a hajótest, és a torony mögött leszakadt tatfelőli rész visszasüllyedt a tengerfenékre. A torzó azóta is ott áll a gerincén fekve, a sötétkék mélységben. Az U-81 roncsának megmerülését nemcsak egyedi búvárkalandként, hanem –a hadihajó történetét ismerve – egy különleges történelmi időutazásként is felfoghatjuk. A roncs a Kamenjak-foktól déli irányban, közvetlenül a Stoja-part előtt fekszik 34, illetve 38 méteres mélységben, a finomüledékes aljzaton. A merülést csak nyugodt, szélmentes időszakban érdemes végrehajtani, mivel napokig tartó erős hullámzásban a lebegő hordalék miatt erősen lecsökkenhet a látótávolság. Ereszkedés közben lassan oszlik a szürkéskék homály. A homályból felderengő tengeralattjáró 26 méter hosszú torzója először csak egy szivacsokkal benőtt, és a homokból kiemelkedő lapos sziklazátonynak mutatkozik, amint égből alászálló madarak módjára, lassan süllyedünk lefelé… Közvetlenül a karcsú tatnál, 38 méteres mélységben landolva, felénk magasodik a „Das Boot”című legendás háborús filmből is jól ismert típus karcsú vége. A hajótestet benőtt organizmusok sűrűjében kivehető a hátsó torpedóvető cső. Ott, ahol az U-81 kettétört, a búvárlámpák fénykörében mélyen beláthatunk a tengeralattjáró belsejébe. Oldalt sorakoznak a közel két méter magas MAN dízelaggregátorok.

^[7]

“Egy pillanatra gondolataimban  életre kelnek a zakatolva dübörgő, olajszagú masinák…”

Egy pillanatra gondolataimban életre kelnek a zakatolva dübörgő, olajszagú masinák. Szinte hallani vélem az izgatott lábdobogást és a pattogó vezényszavakat, a levegőtartályokból sziszegve távozó levegő zaját, és az első, robbanó vízibombák kalapácsütésszerű, idegtépő hangját… A történelem atmoszférájától megérintve, a vidáman felfelé lebegő buborékoszlopainkat követve indulunk  a napfényben fürdő felszín felé, vissza a jelenbe…