The Explorer World » 10 gyönyörű és veszélyeztetett cápafaj

Közel 440 ismert cápafaj létezik a Földön. Sok közülük mindenki számára ismert, mint például a nagy fehér cápa, amit a Steven Spielberg által rendezett Cápa című film tett híressé. Sajnos a kevésbé ismert fajok számára a hírnév semmilyen biztonságot nem jelent, sőt, egyre több cápát a kihalás veszélye fenyeget.

Becslések szerint évente 100 millió cápát ölnek meg, nagy részüket a kereskedelmi halászás, és a hobbihorgászat során fogják ki. Ezzel szemben a cápák által elkövetett halálos balesetek számának átlaga 2001 é 2006 között mindössze évi 4,3-ra jön ki. Elég egyoldalúnak tűnik az arány. 10 veszélyeztetett cápát szeretnénk bemutatni, amelyek jól érzékeltetik a csoport sokszínűségét, és fontosságát a tengerek élővilágának egyensúlyában.

Angyalcápa (Squatina squatina) – súlyosan veszélyeztetett

Testének első része széles és lapos, míg a hátsó része inkább izmos és karcsú. A nőstények akár a 2,54 métert is elérhetik, a hímek azonban maximum 1,8 méterre nőnek meg. Jellegzetesek a megnagyobbodott mellúszók és hasúszók. Testének alsó része fehér, felső része pedig szürkés-vöröses-barnás pöttyös, így álcázza magát az aljzaton heverő ragadozó. Ha mégis megmozdul, jellegzetes, kígyózó mozgással úszik, közel az aljzathoz. Éjszaka aktívabb, tápláléka a tengerfenéken élő csontos halakból, például lepényhalakból áll, de nem ritka, hogy rájákra, tintahalakra és gerinctelenekre is vadászik. Az angyalcápa húsát már az ókortól fogyasztják, érdes bőrét pedig csiszolásra és polírozásra használták. 19. és kora 20. századi források szerint az angyalcápa előfordulása igen gyakori volt Nyugat-Európa partjainál. A 20. század második felében azonban számuk drasztikusan lecsökkent a fenékhálók elterjedése miatt, és a viszonylag lassú reprodukciós ciklus miatt nem bírták a nagyfokú halászatot. Ennek következménye, hogy a Földközi-tenger északi részéből és az Északi-tengerből szinte teljesen eltűntek az angyalcápák, és sajnos már máshol is nagyon ritkának számítanak. A Kanári-szigeteken és Észak-Afrika partjainál azonban még meglepően nagy populációt tartanak számon a kutatók.

Lapátorrú cápa (Isogomphodon oxyrhynchus) – súlyosan veszélyeztetett

A lapátorrú a sekély trópusi vizeket kedveli, Dél-Amerika északkeleti részétől Trinidadon keresztül Brazília északi részéig megtalálható. Az iszapos-sáros lakhelyeket kedvelik, mint a mangrovek, tölcsértorkolatok, és nem bírják a friss vizet. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) súlyosan veszélyeztetett fajjá nyilvánította korlátozott eloszlása, a túlhalászás veszélyei és az alacsony reprodukciós rátája miatt. Brazíliában az elmúlt évtizedben 90%-al csökkent a lapátorrú cápák száma, és hasonló csökkenés figyelhető meg az állat többi élőhelyén is a halászatnak köszönhetően. A IUCN a természetvédelmi tervezetek végrehajtását, valamint a halászterületek fokozott ellenőrzését sürgeti.

Zebracápa (Stegostoma fasciatum) – veszélyeztetett

Ez a dekoratív megjelenésű cápa a porcos halak osztályába, a cápák és ráják alosztályába, illetve a szőnyegcápa-alakúak rendjébe, és a zebracápák családjába tartozó egyetlen faj. Az Indiai-óceán és a Csendes-óceán vizeiben honos, hossza elérheti akár a 3,5 métert is. Nappal korallokon, vagy a homokos aljzaton pihen, éjszaka aktív. Tápláléka kisebb halakból, kagylókból és rákokból áll. Jól tűri a fogságok, ezért gyakran látható akváriumokban, az emberre nem veszélyes. A fiatal egyedek mintázata még hasonlít a zebracsíkokhoz, a növekedéssel párhuzamosan azonban színük kifakul, és csíkjaik fokozatosan eltűnnek. A kifejlett példányoknak citromsárga színük és fekete pöttyeik vannak. A Természetvédelmi Világszövetség veszélyeztetett fajjá nyilvánította a kereskedelmi halászat által okozott csökkent állomány miatt. Elsősorban húsáért, uszonyáért és májolajáért vadásszák a jámbor zebracápát.

Nagy fehércápa (Carcharodon carcharias) – veszélyeztetett

Az egyik legismertebb, legmagasabban fejlett húsevő cápák közé tartozik. Legelső képviselői kb. 5 millió évvel ezelőtt, a miocén időszak végén jelentek meg a Csendes-óceán északkeleti területén. A Földön őt tekintik az emberre nézve legveszélyesebb cápafajnak. A fehércápa előfordulási helye a Földközi-tengertől az Adriai-tengeren át az Indiai-, Csendes-, Atlanti-óceánig tart és a Mexikói-öbölben, a Tasman-tengerben, a Korall-tengerben Japán partjainál és az Északi-tengerben is elvétve megtalálható. Számukat lehetetlen meghatározni, mivel állandó mozgásban vannak. Akár 6-7 méterre is megnőhet, és elérheti a 2500 kilogrammot, az eddig talált legnagyobb példány 7,1 méteres volt. Nevét fehér hasi részéről kapta, míg háti része sötétebb árnyalatú, általában szürkés színű. Fogai akár 7,5 centiméterre is megnőhetnek, szegélyük csipkézett, ezért rendkívül jól képesek megragadni és feldarabolni az áldozataikat. Úszóhólyagjuk nincs, ezért állandóan úszniuk kell, hogy az oxigénáramlást kopoltyúikon keresztül biztosítani tudják. Az állat magányos és állandó mozgásban van. Támadás közben megemeli az orrhegyét, majd miután megragadta az áldozatot, fejét ide-oda rángatja, mintha fogait késként használva szeletelné a húst, tépi le a zsákmány kiszemelt részét. A kitépett darabot rágás nélkül, egészben nyeli le. A legújabb kutatások szerint a Földközi-tenger medencéjében szaporodik, az utódok 2-3 méteres korukig nem is hagyják el a térséget. A világon a legtöbb embert ért cápatámadásért a fehércápa felel, de a legtöbb halálos kimenetelű támadásért a tigriscápa számlájára írható. Filmbeli ábrázolásoknak köszönhető, hogy a fehércápát tartják a legveszélyesebb és legfélelmetesebb fajnak, pedig valóságos viselkedésüknél jóval vadabbnak, agresszívabbnak mutatják be.

Röviduszonyú makó (Isurus oxyrinchus) – veszélyeztetett

Az első ősi makócápa 50 millió évvel ezelőtt, az eocénben jelent meg, ezek jóval nagyobbak voltak, mint ma élő rokonaik. A röviduszonyú makót tekinthetjük a legaktívabb húsevő cápának, és a leggyorsabb óceánlakónak a kékúszójú tonhal és a fekete marlin után, rövidtávon képes elérni a 70-90 km/órás sebességet is. Gyorsasága részben áramvonalas, izmos testének és az úgynevezett rete mirabilisnek, vagyis a „vörös izomzatban” lévő olyan vércirkulációs rendszernek, amely állandó jelleggel az állat testhőmérsékletét a környező víz hőfokánál 9-12 Celsius fokkal magasabban tudja tartani. Testének fajsúlya miatt enyhén negatívan lebegőképes, ezért folyamatosan úsznia kell, hogy megfelelő felhajtóerőt hozzon létre, és így ne süllyedjen le a mélyebb rétegekbe. A makóra jellemző, hogy időnként 5-6 méter magasra kiugrik a vízből. Magányosan él és a meleg áramlatokat követve vándorol. Mindhárom óceán meleg vizes térségeiben megtalálható, és honos a Földközi-tengerben is. Az emberre potenciálisan veszélyes, de mivel a nyílt vizeket kedveli, viszonylag ritkán találkozik fürdőzőkkel. Kíváncsi természete miatt a búvárokat egészen közelről megvizsgálja. Az érdeklődő makó egyre szűkülő, elnyújtott nyolcas formájú körben közelíti meg a merülőket, etetési szituációban tolakodóvá válhat. Halpiacokon gyakran árulják, ezért veszélyeztetett állattá nyilvánították.

Óriáscápa (Cetorhinus maximus) – veszélyeztetett

Az északi és déli félteke mérsékelt övezeteinek minden tengerében előfordul. Az óriáscápa állományáról nincsenek pontos adatok. A legnagyobb veszélyt az élőterületén végzett egyre nagyobb mértékű halászat okozza, mert így gyakran ők is a hálóban végzik. A cetcápa után a második legnagyobb halfaj, átlagosan 9-11 méter hosszú és 3500-4000 kilogramm. A kopoltyúrések nyálkás-ragacsos fésűkből állnak, ezeken akadnak fenn a planktonok. Táplálkozás közben nyitott szájjal úszik. Lassan mozog, és gyakran bukkan fel a víz felszínén. Vadászata miatt (húsáért, májáért, uszonyáért) a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listájára került.

Harrison tüskéscápa (Centrophorus harrissoni) – súlyosan veszélyeztetett

A ritka cápafaj egy súlyosan veszélyeztetett mélytengeri élőlény, amely kizárólag Ausztrália keleti részén és Új-Zéland északi és nyugati elszigetelt területein található. A 110 cm-es állatnak robosztus feje, és szürkés szeme van, amellyel akár 250-400 méteres mélységben is tökéletesen lát. Túlhalászásuk miatt súlyosan veszélyeztetett faj. Az 1970-es évekhez képest 99%-al csökkent az állomány, amiért a húsukért és májuk olajáért folytatott vadászat felelős.

Lándzsafogú cápa (Glyphis glyphis) – fokozottan veszélyeztetett

Csak a még nem teljesen kifejlett fajokkal lehet találkozni, amelyek Ausztrália és Új-Guinea trópusi folyóiban honosak. Exkluzív élőhelyük az erős sodrású, nagyon zavaros vizek. Mivel nagyon speciális körülmények között élnek, és kis populációval rendelkeznek, az IUCN szerint fokozottan oda kell figyelni erre a fajra.

Cetcápa (Rhincodon typus) – veszélyeztetett

A cetcápa, vagy más néven az érdes cápa a legnagyobb jelenleg élő halfaj. Átlagos testhossza 4-6 méter, de egyes példányok akár 12-18 méterre is megnőhetnek. Sekély vizekben planktonnal és krillel táplálkozik, melyeket a vízből szűr ki. A felesleges víz a kopoltyúnyílásain keresztül távozik. A legnagyobb kifogott példány súlya 34 000 kilogramm volt. Aggasztó tény, hogy a kifogott cápák mérete az utóbbi időben csökkent, ami a túlhalászat eredménye lehet. Ezért az IUCN Vörös Listáján veszélyeztetett kategóriába került. Ennek ellenére tovább folyik a vadászatuk Ázsiában, Tajvanon és a Fülöp-szigeteken.

Feketecápa (Carcharhinus obscurus) – veszélyeztetett

A sötétcápa, vagy feketecápa a trópusi vizeket szereti, megtalálható Ausztrália nyugati részén és a Mexikói-öbölben. Átlagos hossza 3,5 méter, halakkal, tintahalakkal és más cápákkal táplálkozik. Nyíltvízi faj, azonban ha néhány példány betévedhet a 2 méteres vízbe, ahol emberek tartózkodnak, rendkívül veszélyesek lehetnek a fürdőzőkre nézve, de nem sok ilyen jellegű támadásról van tudomásunk. Nagyon érzékenyek a túlhalászással szemben hosszú reprodukciós idejük miatt.