A pontos kormeghatározás szerint 224 millió éves annak a tengeri ragadozónak a fosszíliája, amelyet egy eddig ismeretlen, hatalmas halgyík-féle új nemzetségként és fajaként azonosítottak német illetve amerikai őslénykutatók. A középső triász időszakban élt halgyík monstrum új megvilágításba helyezi a modern tengeri ökoszisztéma kialakulásáról alkotott eddigi ismereteinket.

 A Berlini Természettudományi Múzeum, a Bonni Egyetem, valamint a chichagói Field Museum paleontológusainak a PNSA szaklapban most publikált közös tanulmánya szerint, a 2010-ben, Nevada sivatagi területén feltárt középső triász-időszaki tengeri ragadozó fosszíliája egy, a tudomány számára eddig ismeretlen óriási méretű halgyík maradványa. A binominális nevezéktan szabályai alapján Thalattoarchon saurophagis fajnevet kapott tengeri ragadozó teljes hossza 8,6 méter, amely így a triász-időszak eddig ismert legnagyobb halgyík-féléje.

^[1]

Az új, eddig ismertelen fajként leírt Thalattoarchon koponya fosszíliája
Kép: John Winstein, Live Science

A halgyíkok a Sauropsida osztály olyan, a szárazföldről a tengerbe visszatelepedett kihalt hüllőcsoportját alkotják, amelyek viszonylag rövid idő alatt, – és más tengeri hüllőkhöz képest- messze a legtökéletesebben alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. A halgyík-félék a korai triász időszakban, hozzávetőleg 245 millió évvel ezelőtt jelentek meg a világtengerben. A halgyíkok voltak az első olyan magasan fejlett gerinces állatcsoport, amely a földtörténet legnagyobb kihalási hulláma, az ún. perm-triász kihalási eseményt követően jelentek meg a tengerekben.

^[2]

A triász időszaki halgyíkok a perm végi kihalás után viszonylag hamar megjelentek az ősi tengerekben

251 millió éve, a perm és a triász időszak határán történt a Föld történetének mindmáig legbrutálisabb kihalási hulláma. Viszonylag rövid idő alatt a tengeri fajok 96%-a, a szárazföldi gerinceseknek pedig majd 70%-a tűnt el végleg az élet színpadáról. A perm-triász kihalási esemény különösen katasztrofálisan érintette a tengeri gerinctelen élővilágot. Számos, a földtörténeti ókorra, a paleozoikumra /540 millió évtől 251 millió évig/ jellemző állatcsoport veszett ki, így többek között a zátonyépítő Tabulata és Rugosa korallok, a pörgekarúak nagy része, vagy például a háromkaréjos ősrákok a trilobiták utolsó csoportjai is. Mindmáig nem tisztázottak pontosan a kihalás okai. A katasztrofális fajpusztulás lehetséges okai között egyaránt szerepel a szibériai plató-vulkanizmus, az óceáni anoxia – a tengerek kritikus oxigénhiánya -, valamint az erőteljes regresszió, azaz a világtenger drasztikus szintcsökkenése. A perm-triász időszaki kihalási esemény után a világtenger valóságos vízsivataggá vált, és szinte csoda, hogy az élet újraindult az óceánokban. A perm-időszak végi súlyos kihalás után, a szárföldi hüllőkként a tengerbe visszatérő halgyík-félék – evolúciós szempontból – meglepően rövid idő alatt adaptálódtak a vízi környezethez. Legelső ismert triász-időszaki csoportjuk, a Mixosaurusok maradványai már ugyanazt a mai delfinekére emlékeztető testformát mutatják, mint amilyennel a későbbi, a jura-időszak elején kialakult legnagyobb csoport, az Ichtyosaurusok rendelkeztek.

^[3]

Az első triász-időszaki halgyík, a Mixosaurus
Zdenek Burian festménye nyomán

A fosszilis bizonyítékok szerint, a halgyíkok a hüllők egyik legfejlettebb csoportját alkották. A nagysebességű úszáshoz adaptálódott, a modern cet és cápafélékhez igen hasonló áramvonalas testtel rendelkeztek. ( Az egymástól rendszertanilag különböző csoportok hasonló testformája a hasonló környezeti-életmódbeli körülményekhez történő alkalmazkodás, az ún. konvergens evolúció eredménye.) Farokúszójuk függőleges állású volt, tehát a halakhoz hasonlóan hajtották magukat a víz alatt. A tojással szaporodó hüllőktől elérően bizonyított tény, hogy a halgyíkok elevenszülők, és valószínűleg, hogy nem változó testhőmérsékleű, hanem melegvérű állatok voltak.

^[4]

A szülés közben elpusztult nőstény halgyík kövülete azt bizonyítja, hogy a halgyíkfélék elevenszülők voltak
Kép forrása: rationalisme.org

Végtagjaik uszonyokká alakultak át, orrnyílásaik pedig a delfinekhez hasonlóan, a fejtetőre kerültek. Ragadozó életmódot folytattak, elsősorban rajhalakat, puhatestűeket, köztük főleg a földtörténeti középkor (209 millió évtől 65 millió évig) tengereiben gyakori házas fejlábúakat, ammoniteszeket zsákmányoltak. A triászban még valószínűleg nem voltak természetes ellenségeik, a tengeri tápláléklánc csúcsán álltak. A rákövetkező jura-időszakban (209 millió évtől 148 millió évig) megjelent új tengeri ragadozó hüllők, elsősorban az óriási Pliosaurida-félék, azonban már halgyíkokat is prédáltak. Az egyik leghatalmasabb pliosaurida, az akár 16-18 méteres testhosszúságot is elérő Liopleurodon, nem csak a jura-időszak, hanem a földtörténet egyik legfélelmetesebb tengeri ragadozója volt.

^[5]

Liopleurodon és halgyík. A Liopleurodon, minden idők egyik leghatalmasabb tengeri ragadozója megtámadta a nagyobb halgyíkokat is
Kép forrása: oceanpraveko.blog.cz

A triász időszak (251 millió évtől 209 millió évig) halgyíkjai jellemzően kisebb testű állatok voltak, átlagos testhosszuk nem haladta meg a 2, – 2,5 méteres hosszúságot. Emiatt is különleges az újonnan leírt Thalattoarchon saurophagis, a maga közel 9 méteres hosszúságával. Az új lelet azt bizonyítja, hogy a halgyíkok evolúciója sokkal gyorsabb volt, mint ahogyan azt eddig feltételezték. A gyors törzsfejlődést – más triász időszaki tengeri állatcsoportokhoz hasonlóan -, paradox módon a perm végi katasztrófa is elősegíthette, hiszen a tömeges kihalás következtében a tengeri környezet ökológiai fülkéi túlnyomórészt megüresedtek, lehetővé téve ezzel új állatcsoportok gyors kialakulását, és a biodiverzitás szélesedését. Emiatt a halgyíkok és kortársaik triász-időszaki kialakulását a modern óceáni ökoszisztéma létrejötte első lépcsőfokának tekinthetjük. A halgyíkok a kréta időszak ( 148 millió évtől 65 millió évig) végére nagyon megritkultak, és a dinoszauruszokhoz hasonlóan, ezek sem élték túl a kréta végi rapid kihalást.