Legendás hajók, rejtélyes hajólegendák, 4. rész

USS Indianapolis: Atombomba, és cápák véres aratása…

1945. augusztus 2.-a eseménytelen napként indult a japánoktól nemrég visszafoglalt Palau-szigetcsoport peleliui légibázisán. Gwinn hadnagy és gépszemélyzetének Lockheed-Ventura típusú kétmotoros felderítőgépe reggel 8:15-kor dübörgött végig a kifutópályán, majd felkúszott a hófehér gomolyfelhőkkel pettyezett, valószínűtlenül kék csendes-óceáni égboltra. Noha a csendes-óceáni hadszíntéren még tartott a háború, a súlyosan meggyengült, utolsókat rugó japán császári haderő már nem jelentett valódi fenyegetést Palau amerikai helyőrségére. Az”ördög nem alszik” elvet követve azonban minden reggel felszálltak a felderítőgépek, hogy messze az óceán fölé kirepülve kutassanak egy-egy fanatikus akcióra elszánt, rejtőzködő japán tengeralattjáró után.

 Gwinn hadnagy gépe már több mint három órája szelte monoton zümmögéssel a levegőt, de a napfényben csillogó kietlen vízsivatagon kívül, semmit sem láttak. Mivel az üzemanyagszint-mérő mutatója egyre lejjebb araszolt, a hadnagy parancsot adott a visszafordulásra. Miközben a Ventura elfordult, Gwinn hadnagy furcsa, szabálytalan alakú foltot vett észre az óceán felszínén. A botkormányt előre tolva, lejjebb vitte a gépet. A felszín felett elhúzva nyilvánvalóvá vált, hogy a kobaltkék víztükröt egy hajószerencsétlenségre utaló hosszan elnyúló olajfolt borítja. Az opálos folt mentén vörös színű mentőmellényben több tucat hajótörött sodródott a hullámok hátán, de csak alig néhányan integettek a bömbölő motorokkal fejük felett elszáguldó Ventura felé… 11:25-kor adták le fedélzeti rádión az első jelentést a bázisnak: „Harminc ember a vízben, az északi szélesség 11. fok 30. percénél, és a keleti hosszúság 133. fok 30. percénél.” A peleliui légibázis békés lusta trópusi nyugalmában, Gwinn első jelentését meglehetős közönnyel vették. Biztos, valami pórul járt „japcsi” teherhajó süllyedhetett el a körzetben – vélték a légiirányítók. Pár perccel később azonban újabb rádióüzenet érkezett a Venturáról: „Százötven ember a vízben!” – majd alig egy percen belül, ismét Gwinn hadnagy hangja recsegett az éteren keresztül: „Helyesbítünk, legalább háromszáz embert látunk a vízben!” Erre a hírre lázas izgalom tört ki a bázison. Az ügyeletes tiszt először arra gondolt, hogy Gwinn talán napszúrást kaphatott.

Nincs az a teherhajó, amelynek ekkora legénysége lenne, több száz ember csak nagy hadihajókon szolgál! De nincs semmiféle jelentés, hogy akár baráti vagy ellenséges hadihajó haladt volna át a körzetben, az elmúlt napokban. Az ügyeletes tiszt kérdéseire érkező válaszokból azonban gyorsan kiderült, hogy szó sincs napszúrásról, vagy idétlen tréfáról, hanem valóban valami szörnyű katasztrófa történhetett a partoktól távoli nyílt tengeren. A fogytán lévő üzemanyag miatt Gwinn-éknek sürgősen vissza kellett térnie, ha nem az óceánon landolva akarták befejezni repülésüket.  Mikor Gwinn hadnagy gépe betont fogott a peleliui bázis kifutóján, már több járőrgép repült a katasztrófa helyszíne felé, és a kikötőben  horgonyzó szolgálaton kívüli hajók is teljes gőzzel a Ventura által megadott térség irányába vágtattak…

Bő két héttel korábban, a San Franciscói kikötőben állomásozó USS Indianapolis nehézcirkáló parancsnokát, Charles McVay sorhajókapitányt arról tájékoztatták elöljárói, hogy haladéktalanul ki kell hogy fusson egy roppant fontos, bizalmas küldetés teljesítésére, amelynek részleteit még ő sem ismerheti. A flottaparancsnokság csak annyit közölt, hogy a küldetés sikerén a háború gyors befejezése, és milliónyi katona élete múlhat… A parancs szerint, miután fedélzetre emelték a szigorúan titkos rakományt, az Indianapolis azonnal kifut, és Pearl Harbor érintésével, teljes gőzzel Tinian-szigetére hajózik, ahol kirakodják a szállítmányt. A parancs azt is tartalmazta, hogy a küldetés bizalmas jellege miatt az Indianapolis nem kap kíséretet, és teljes rádiócsendben kell megtenniük az utat.  Július 16.-án kora reggel, civil ruhás ügynökök felügyelete mellett titokzatos ládákat rakodtak be az Indianpolisra. McVay sorhajókapitánynak feltűnt, hogy a rakományt kísérő szófukar emberek  bizonyosan nem katonák, hanem inkább tudósok lehetnek. Noha McVay sorhajókapitánynak az egész ügy rendkívül rejtélyesnek tűnt, jó katona módjára nem sokat töprengett a furcsa parancs végrehajtásán. Alighogy végeztek a berakodással, felszedték a horgonyt, és az USS Indianapolis teljes gőzzel délnyugati irányba távolodva, hamarosan eltűnt a horizonton…

McVay természetesen még csak nem is sejthette, hogy a szupertitkos rakomány az 1942-től lázas erőfeszítéssel folytatott Manhattan-terv, az amerikai atomprogram két végtermékét, az augusztus 6.-án Hirosimára ledobott „Little Boy” (Kisfiú), illetve az augusztus 9.-én Nagaszakit elpusztító „Fat Man” (Kövér Ember) atombombák alkatrészeit tartalmazza…   

Az USS Indianapolis az amerikai haditengerészet egyik legkorszerűbb, Portland-osztályú nehézcirkálója volt. Az e hajóosztályba tartozó egységek ugyan kisebbek a csatahajóknál és a csatacirkálóknál, de az előbbieknél gyorsabbak, méretük, páncélvédettségük és tűzerejük pedig jóval erősebb, mint a hagyományos cirkálóké, vagy könnyű-cirkálóké. Fő fegyverzetüket 9, három toronyba épített 200 mm-es löveg alkotta, tűzerejüket ezen kívül további 8 darab 130 mm-es, löveg, és szintén 8 darab 12,7 mm-es légvédelmi gépágyú biztosította. Az USS Indianapolis 10.000 tonna vízkiszorítású,190 méter hosszú hadihajó volt, amely gőzturbinás hajtásának köszönhetően, 33 csomós (kb. 63 km/óra) sebesség elérésére volt képes. 86 tiszt és majd 1200 fős legénység szolgált a fedélzetén…

A kapott parancs szerint, McVay végig a legmagasabb fordulaton működtette a gépeket. Az út első szakaszát, a San Francisco és Hawaii közötti 2000 NM (tengeri mérföld), azaz hozzávetőleg 3 600 kilométeres távolságot rekordidő, alig 70 óra alatt tette meg. A végcél, Tinian, az Észak-Mariana szigetcsoport és Guam között nagyjából félúton, Saipan közelében fekszik. Tinian volt a hosszú távú B-29 „Super Fortress” nehézbombázók bázisa. Tinian elfoglalásával nyílt meg először az amerikai légierő számára a lehetőség Tokió, és a nagyobb japán ipari központok közvetlen bombázására. Innen szállt fel 1945. augusztus 6.-án a kora hajnali órákban egy „Enola Gay” becenevű B-29-es bombázó is, hogy végrehajtsa a világtörténelem első atomtámadását…

Az Indianapolis Tiniant szerencsés, eseménytelen hajózás után szintén rekordidő alatt érte el. Július 26-án a sziget hadikikötőjében már ki is rakodták a kellemetlenül titokzatos rakományt. McVay és legénysége egyaránt azt remélte, hogy a sikeres küldetés után visszahajóznak az  Államokba, a jól megérdemelt szabadságra. A kirakodás után kapott parancs azonban alaposan lehűtötte a legénység reményeit. A direktíva szerint ugyanis először Guamra, onnan pedig a Fülöp-szigeteki Leytére kall hajózniuk, ahol az 5. flottába besorolva vesznek részt a Japán elleni további hadműveletekben. Július 28.-án szombaton, reggel 9-kor az USS Indianapolis elhagyta a guami kikötőt. Rádión értesítették a leytei bázist, hogy július 31. a várható befutási idejük. Vasárnap estére már sikerült az út kétharmadát megtenniük. Késő este McVay meghagyta az elsőtisztnek, hogy csak abban az esetben haladjanak cikk-cakkban (megnehezítendő az esetleges ellenséges tengeralattjárók támadását), ha jók a látási viszonyok. Mivel aznap éjszaka a hold rendszeresen felhők mögé bújt, az ügyeletes tiszt – a kapitány instrukciói szerint – nem tartotta szükségesnek a menetidőt csökkentő cikk-cakk manőver alkalmazását…

Hashimoto sorhajóhadnagy, az I-58 tengeralattjáró parancsnoka peches tiszt hírében állt a császári haditengerészet berkeiben. Eddigi hosszú szolgálata alatt nemhogy győzelmet nem aratott még, hanem harcérintkezésbe sem sikerült kerülnie ellenséges egységekkel. Ugyanaznap, július 16.-án futott ki a kurei hadikikötőből, amikor az óceán túlpartján, San Franciscóból elindult végzetes küldetésére az Indianapolis… Július 29.-ének éjszakáján, amikor már sokadik alkalommal rutinszerűen periszkópmélységbe emelkedtek, hogy körbekémleljék az óceán felszínét, a periszkóp lencséjébe pillantva már tudta, ezúttal nem lesz eredménytelen hosszú járőrszolgálata.

 Az I-58-tól alig 10.000 méter távolságra, egy nagy hadihajó sötét sziluettje rajzolódott ki szemei előtt a periszkóp okulárjában… Jól látta, hogy a hatalmas hajó egyenesen az I-58 útvonalát keresztezi. Azonnal elrendelte a harckészültséget, gyorsan alámerült, és helyesbítette az irányt. Amikor ismét periszkópmélységig emelkedett, a hadihajó alig 1000 méteres távolságra volt tengeralattjárójától.

A hajó felépítményeiből megállapította, hogy egy amerikai nehézcirkálót sodort útjába a hadiszerencse. Ami különösen meglepő volt Hashimoto kapitány számára az az, hogy a nehézcirkálót – a szokástól eltérően -, nem kísérték rombolók. Nem sokat habozott, hanem parancsot adott a támadásra. Az I-58 elülső vetőcsöveit kettő torpedó hagyta el. A japán parancsnok a torpedók kilövése után azonnal a mélybe merült, elkerülendő a sikertelen találat esetén várható vízibomba záport…

Az első torpedó az Indianapolis orrészébe, a második pedig a hajótest közepébe, a gépháznál csapódott be. Rövid egymásután, két hatalmas detonáció rázkódtatta meg a sós párával telt fülledt csendes-óceáni trópusi éjszakát. Két hatalmas, narancsszínű tűzoszlop tört a sötét, fátyolfelhős ég felé… Az I-58 torpedóinak becsapódásakor az USS Indianapolis még elérhetetlen távolságra, több mint 540 kilométerre volt a szárazföldtől. McVay sorhajókapitány ezért nem akart addig parancsot adni hajó elhagyására, amíg nem kap kárjelentést, illetve amíg rádión nem adják le a vészjelzést. A baj azonban sokkal nagyobb volt a vártnál. Az Indianapolis szinte azonnal az oldalára dőlt, és a torpedók becsapódásától számítva alig telt el 12 perc, amikor a büszke hadihajót, 1945. július 30.-án, 0 óra 14 perckor elnyelte a koromfekete Csendes-óceán…

A torpedók robbanása 300 emberéletet követelt, de a legénység nagy része, majd 900 ember túlélte a hajó elsüllyedését. Több száz ember az álmából felriadva és a fedélzeten kialakult káoszban, úgy ahogy volt, egy szál rövidnadrágban és atlétatrikóban vette magát a sötét hullámokba. Minden tárgyat megragadtak, ami az óceán felszínén sodródott. Azok voltak a szerencsések, akik valamiben meg tudtak kapaszkodni. Sok hajótöröttnek arra sem jutott ideje hogy menekülés közben magára vegye a mentőmellényt… A hadihajó elsüllyedésekor rengeteg gázolaj került a vízbe, helyenként a nagy lánggal égő olajfoltok pörkölték meg a rosszkor és rossz helyen úszó hajótörötteket. Mégis, az első órák elteltével a túlélők lenyugodtak, hiszen úgyis hamarosan értük jönnek a mentőhajók. McVay kapitánynak sikerült az egyik mentőtutajra felkapaszkodnia. Csak itt értesült arról az egyik tiszttársától, hogy már nem volt idő rádión jelenteni a pozíciójukat, és segítséget kérni…

Amikor megvirradt, megjelentek az első cápák… A mentőmellényben hánykolódó hajótöröttek közül sokan elsodródtak. Elsősorban ő körülöttük cirkált egyre több háromszögletű uszony a felszínt hasítva… Távoli, velőtrázó sikoltásokat sodort a szél a többi túlélő felé. Sokan ledermedve várták, hogy mikor kerül rájuk a sor… Azután a delelőre hágó trópusi nap tüze kezdte égetni az emberek arcát. Azok közül, akiknek nem jutott mentőmellény, vagy nem sikerült megkapaszkodniuk valamilyen úszó roncsdarabba, egyre többen merültek el. Kora délután egy magasban elhúzó repülőgép keltett reményt a vízen sodródó hajótöröttek között, de több ezer méteres magasságból, nem fedezték fel őket. Az éjszaka viszonylagos nyugalma után, másnap, ahogy magasabbra hágott a nap, ismét megjelentek a cápák… Falkákban támadtak a csoportjaiktól elsodródott kimerült tengerészekre. ( Legnagyobb valószínűség szerint, az Indianapolis hajótörötteire támadó ragadozók a trópusi indo-pacifikus térség partoktól távoli vizein honos, és alkalmanként akár több száz egyedből álló rajokba tömörülő cápafajai, a selyemcápák /Carcharhinus falciformis/, illetve az óceáni fehérfoltú cápák (Carcharhinus longimanus/ voltak.)

Mire felvirradt a tengeren hányódás harmadik napja, általános lett a kétségbeesés a túlélők között. Eddigre már majd’ mindenki felfogta, hogy nem adtak le vészjelzést az Indianapolis elsüllyedése előtt. És ha Leytén, a tervezett érkezést követő néhány nap elteltével el is kezdenék rádión keresni a hajót, nem lesz, aki válaszoljon… Amikor felvirradt az óceán vízében töltött negyedik nap, a cápák támadása, a kiszáradás és a végkimerülés miatt, a 900 túlélőből már csak 500-an voltak életben… Ez volt az a csütörtöki nap, amikor az unalmasnak induló rutin őrjáratán Gwinn hadnagy és gépszemélyzete a véletlen szerencsének köszönhetően, felfedezte őket. A repülősök azonban nem tudhatták, hogy a felszínen kitartó hajótöröttek közül sokan szó szerint az utolsókat rúgják.

Mire a riasztott mentőhajók a helyszínre értek, s megkezdték a hajótöröttek fedélzetre emelését, további kétszáz tengerész vesztette életét… A fedélzetre húzott túlélők közül sokan felismerhetetlenné váltak. A nap összeégette arcukat, a vízhiánytól kiszáradva, és az átéltektől sokkos állapotban gyakran még a saját nevüket sem tudták megmondani. A II. világháború legtöbb áldozatot követelő amerikai haditengerészeti katasztrófájában, az USS Indianapolis 1 286 fős személyzetéből, mindössze 15 tisztet, és 300 tengerészt sikerült megmenteni.

Érdemes eljátszunk a gondolattal; hogyan alakult volna a világtörténelem menete, ha az I-58 még Tinianra érkezése előtt fedezi fel az USS Indianapolist. Ez azonban olyan kérdés, amelyre már nincs felelet…