Óriási “tengeri tehenet” (lamantint) kapott lencsevégre a Sas-csillagképben az amerikai nagyon nagy rádióteleszkóp-rendszer, az Új-Mexikóban működő VLA (Very Large Array); a legújabb felvételek sokat elárulnak a gigantikus köd történetéről is.

A W50 katalógusjelű égi objektum a VLA által eddig lefényképezett legnagyobb szupernóva-maradvány – átmérője 700 fényév, és az égbolton négy teliholdnyi területet foglal el – olvasható a Science Daily tudományos hírportálon.

A szupernóva akkor képződött, amikor húszezer évvel ezelőtt a Sas (Aquila) csillagképben felrobbant egy óriáscsillag, levetve külső gázrétegeit, s a kiáramló gázokból buborékot fújva. Maradványa, nagy valószínűséggel egy fekete lyuk a felrobbant nap közeli társától, egy normál csillagtól rabolja a gázokat, amelyek a fekete lyuk körül képződött akkreciós (anyagbefogási) korongba áramlanak.

Tipp: Az oroszok 2020-ra lecserélik a Szojuzt ^[1]

A koronggal való kölcsönhatás eredményeként két ellentétes irányú, nagy sebességű anyagsugár (jet) keletkezik, amelyek csaknem a fény sebességével száguldanak. A fekete lyuk és az őt tápláló csillag fényesen ragyog, mind a röntgen-, mind a rádiócsillagászati teleszkópok felvételein, a rendszer az SS 433 katalógusjelű mikrokvazárként ismert. Az idők folyamán a mikrokvazárból kiáramló jetek “átverekedték” magukat a W50 táguló buborékján, mindkét oldalán kidudorodásokat képezve.

A szabad szemmel és optikai teleszkópokkal megfigyelhető fényes égi objektumok sokszor beceneveket kapnak, ilyen például a Szélkerék-köd, vagy a Bagoly-köd. A W50 viszont láthatatlan, rádióteleszkóp segítségével fedezte fel 1958-ban Gart Westerhout holland csillagász. Ez volt az ötvenedik “lajstromozott” rádióforrás, így az unalmas W50-es katalógusjelet kapta.

^[2]

Fotó: NRAO/AUI/NSF, K. Golap, M. Goss; NASA’s Wide Field Survey Explorer (WISE)

A VLA felvételein viszont a gigantikus W50 a szelíd tengeri emlősökre, a karibi lamantinra (Trichechus manatus) emlékeztet. Ennek megfelelően az amerikai Nemzeti Rádiócsillagászati Obszervatórium (NRAO) a floridai éves lamantinfesztiválon keresztelte át a képződményt Lamantin-ködnek.

A kvazárok (csillagszerű, azaz kvazisztelláris rádióforrások) általában távoli galaxisok aktív magjai, leggyakoribbak az ősrobbanás után 2-3 milliárd évvel voltak. Energiakibocsátásuk erősen változik, általában körülbelül tízezerszerese a Tejútrendszerének, főként nagyenergiájú sugárzásból áll. Az aktivitást egy óriási tömegű központi fekete lyuk hozza létre, amelybe környezetéből anyag áramlik egy akkréciós korongon keresztül. Amikor egy kvazárnál a heves folyamatok alábbhagynak, aktivitása megszűnik, “normális” galaxismag lesz belőle.

Tipp: Nézd meg a Titánt és hallgasd meg a Szaturnuszt! ^[3]

A mikrokvazárok csillagtömegű képződmények, amelyek kicsiben ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a kvazárok.

Forrás: MTI
Főkép: NRAO/AUI/NSF, K. Golap, M. Goss; NASA’s Wide Field Survey Explorer (WISE)