Legendás hajók, rejtélyes hajólegendák, 6. rész

Őfelsége cirkálója, az Edinburgh: Négy és fél tonna színarany a torpedókamrákban

A hajóroncsok sejtelmes világát gyakran okkal kötjük össze a sötét mélységben rejtőzködő, feltáratlan mesés kincsekkel. Az HMS Edinburgh brit cirkáló roncsának kalandokban és izgalmakban bővelkedő felfedezése az elmúlt fél évszázad egyik legfantasztikusabb és legsikeresebb tengeri „kincsvadász” története.

Az HMS Edinburgh cirkálót, a Town-hajóosztály utolsó előttiként megépített egységét 1939. július 6-án állították szolgálatba. Az HMS Edinburgh szolgálatba állásakor a Brit Királyi Haditengerészet (a Royal Navy) egyik legmodernebb cirkálójának számított. A187 méterhosszú, és 13 175 tonna vízkiszorítású hadihajót az olajtüzelésű kazánokkal működtetett négy Parsons-turbina 33 csomós (mintegy 62 km/óra) sebességre volt képes felgyorsítani. A cirkáló félelmetes tűzerejét 12 darab, hat páncélozott ágyútoronyban elhelyezett 152 milliméteres, valamint ugyanennyi 101 milliméteres löveg biztosította. A repülőgépek támadása ellen a hajót tíz légvédelmi gépágyú védte, az ellenséges hajóegységekkel pedig – lövegei mellett -, akár a hat vetőcsövéből kilőhető torpedóival is felvehette a harcot.

Az Edinburgh 1939 októberében Izland térségében esett át a tűzkeresztségen, ahol többedmagával kereskedelmi hajókat oltalmazott a prédára éhes német U Bootok támadásaitól. 1939 novemberében a Royal Navy 2. cirkáló-osztályába sorozták be, Sir David Loram altengernagy zászlóshajójaként. Az HMS Edinburgh – rövid pályafutása ellenére -, részt vett a világtörténelem több híres haditengerészeti akciójában is. Alig állt szolgálatba, amikor 1939. november 23-án, egy konvojkísérő hadihajócsoport egységeként a Scharnhorst-al, a félelmetes német csatacirkálóval vívott egyenlőtlen küzdelmet a Barents-tenger fagyos vizein. 1941 májusában pedig abba a hadihajórajba osztották be, amelynek a Vizcayai-öbölben cirkálva, a német szupercsatahajó, a Bismarck valamely franciaországi kikötőbe való befutását kellett volna megakadályoznia. ( Erre végül nem került sor, mivel a Bismarckot üldöző ötszörös túlerőben lévő brit flottakötelék május 27-én, még a nyílt óceánon elsüllyesztette a hatalmas német csatahajót.)

Az HMS Edinburgh cirkálót 1941 decemberében, egy különösen veszélyes útvonalra vezényelték konvojkísérő szolgálat ellátására. Az 1941. június 22-i német támadás következtében a Szovjetunió éppen élethalál-harcát vívta a Wehrmacht megállíthatatlannak tűnő hadseregcsoportjaival. Az Egyesült Államok és Anglia kormánya létfontosságú hadianyagok szállításával próbált segítséget nyújtani bajban lévő új szövetségesének. A főként Kanadából és az Egyesült Államokból indított konvojok végcélja a sarkkör feletti Murmanszk télen is jégmenetes kikötője volt. A konvojokra nemcsak a térségben tomboló embertelen téli viharok jelentettek veszélyt, hanem a háznagyságú jeges hullámok között ólálkodó „szürke farkasok”, Dönitz admirális tengeralattjárói, valamint a német megszállás alatt álló Norvégiából kifutó, és szövetséges kereskedelmi hajókra vadászó német cirkálók és rombolók is. Az HMS Edinburgh 1942. április 28-án hagyta el Murmanszk kikötőjét, mint a 17 kereskedelmi hajóból álló QP 11 jelű konvoj egyik kísérője. A kifutás előtt pár órával, leponyvázott teherautók jelentek meg az Edinburgh behavazott dokkja előtt, és erős fegyveres őrség felügyelete alatt, szovjet katonák nehéz faládákat cipeltek le a hadihajó gyomrába… A legénység találgatta is, hogy vajon mit rejthetnek a szemmel láthatóan roppant súlyos faládák, de a kifutás előtti sürgés-forgásban gyorsan megfeledkeztek a titokzatos rakományról…

A QP 11 hosszú útja rossz csillagzat alatt kezdődött. A hópelyheket kavargató, orkánszerű szélben magasra korbácsolt hullámok több hajót is visszafordulásra kényszerítettek. Alig telt el két nap, amikor megjelentek a tengeralattjárók. Április 30-ra a vihar, és a szürke farkasok támadásai következtében mindössze hét egységre olvadt a konvoj. A kísérőhajók erősen megdőlve száguldottak fel-alá, a fehér tajtékcsíkokkal szabdalt háznagyságú hullámok hátán, hogy nyakon csípjék a pimaszul magabiztos német tengeralattjárókat. Csak alkonyatra csendesedett el a vihar, és leszállt a ködös sötétség a Barents-tenger szürke felszínére…

Max-Martin Teichert korvettkapitány, az U-456 alig 26 éves, de nyakában már lovagkeresztet viselő parancsnoka, valósággal hozzáforrt a periszkóp lencséjéhez. Késő délután többször is alaposan megizzasztották a brit kísérőhajók. Alighogy sikerült befognia egy-egy esetlenül bukdácsoló gőzöst a szálkeresztbe, a szürke ködből azonnal felbukkantak az orrukkal széles tajtéksávot vágó, és teljes gőzzel búvárnaszádja felé vágtató angol rombolók. Végtelennek tűnő, idegesítő percek múltán már záporoztak is a mélybe merült U-456 körül robbanó vízibombák pörölycsapás-szerű ütései… Most azonban a sötétszürke égbolttal már majdnem teljesen egybeolvadt horizonton egy gyorsan haladó magányos cirkáló fekete kontúrja rajzolódott ki a periszkóp okulárjában… Minden bizonnyal egy másik tengeralattjárót üldözve távolodott el a többi kísérőhajótól. Mivel a széles horizonton sehol sem mutatkozott más brit hajó, Teichert közelebb lopakodott az angol cirkálóhoz, majd kedvező pozícióból két torpedót lőtt ki a hadihajóra…

A hatalmas detonáció minden eresztékében megrázta az HMS Edinburgh-t. A tatfedélzetről  30 méteres piszkos vízoszlop lövellt a magasba, majd felcsaptak a lángok. Az Edinburgh tatja szabályosan eltűnt a robbanásban. A cirkáló parancsnoka, Faulkner sorhajókapitány azonnal mindenkit mozgósított a kármentéshez, és rádión sürgős segítséget kért a többi hadihajótól. Jól tudta, hogy ha az erősen lecsökkent sebességével kíséret nélkül marad , az U Boot nem fogja futni hagyni…  A megfeszített munka eredményeként, sikerült lékponyvákkal elzárni a vízbetörést, kiszivattyúzni a több tonna bezúdult vizet, és fenntartani a hajó úszóképességét. Időközben befutott az HMS Foresight romboló is.

Faulkner úgy döntött, hogy súlyosan sérült hajójával visszafordul Murmanszkba. Ez kevésbé kockázatosnak tűnt, mint negyedsebességgel továbbhajózni Anglia felé. A visszafelé tartó pokoli úton a Norvégiából felszálló FW Condor 200-as tengeri járőrgépek hamarosan felfedezték a lassú tempóban haladó hadihajókat. Ezt követően, több hullámban mérges darazsakként támadtak rájuk a német torpedóbombázó gépek. A vég május 2-án érkezett el. Már-már úgy látszott, hogy a sok megpróbáltatás ellenére sikerül elérniük az életet és biztonságot jelentő murmanszki kikötőt, amikor a Medve-sziget térségében, három egységből álló német torpedóromboló kötelék állta el útjukat. A kibontakozó ütközetben a Hermann Schoemann, valamint a Z 24 és Z 25-ös rombolók tűz alá vették a sérült cirkálót. Faulkner sorhajókapitány megpróbált cikk-cakkban kitérni a túlerőben lévő rombolók által egymásután indított torpedók elől, és lövegeivel keményen viszonozta a németek tüzét, súlyos sérüléseket okozva az ellenséges vezérhajónak.

Máig nem lehet biztosan tudni, hogy a Z 24 vagy pedig a Z 25 által indított torpedó találta-e telibe az HMS Edinburgh-t. A torpedó majdnem ugyanott csapódott be, ahol korábban az U-456 torpedója találta el a hadihajót. A beszakadt válaszfalakon bezúduló víztől a cirkáló leállt, majd elkezdett az oldalára dőlni. Az HMS Edinburgh most már valóban menthetetlen volt. Faulkner kapitány kiadta a parancsot a süllyedő hajó elhagyására. A német támadásban kettő tiszt és 56 matróz vesztette életét. Végül 440 túlélőt az HMS Gossamer, további 400-at pedig az HMS Harrier mentett ki a fagyos vízből. Rövid agónia után, az HMS Edinburgh-t elnyelte a zord Barents-tenger….

A cirkálóval együtt süllyedt a mélybe a hajó torpedókamráiban elrejtett szupertitkos rakomány is. Ez pedig nem más, mint a Szovjet Nemzeti Bank trezorjából származó, 93 faládába gondosan becsomagolt 4,5 tonna súlyú (egészen pontosan4 570 kilogramm), 465 darab színarany tömb volt. A később csak „Sztálin aranyaként” emlegetett mesés rakomány, a szövetséges hadianyag-szállítások egyik ellenérték-része lett volna. A háborús idők természetesen nem tették lehetővé a leletmentést. A 245 méteres mélységben fekvő roncs felderítése a kor technikai színvonalán, egyébként is megoldhatatlan feladat lett volna. Mivel a szovjet aranyat a britek által már teljesített szolgáltatás ellenértékének kellett tekinteni, jogi értelemben egyszerűnek tűnt a tulajdonjogi helyzet.

A technikai nehézségeken kívül azonban további komoly problémát jelentett, hogy az HMS Edinburgh nemzetközi vizeken süllyedt el, ahol is az általános tengerjogi szabályok szerint, tíz év elmúltával a megtalálót illeti meg a tulajdonjog… 1954-ben a brit kormány, megfelelő részesedés ellenében felajánlotta a leletmentés jogát a Risdon Beazley Ltd. társaságnak, de a projektből végül nem lett semmi. A hidegháborús korszakban a britek azt is reális veszélynek látták, hogy a szovjetek – nem sokat törődve a nemzetközi tengerjog finomságaival, megkísérlik az arany „visszaszerzését”. A brit kormány végül azzal próbált némi többlet nemzetközi jogi védelmet biztosítani a roncsnak, hogy 1957-ben vízalatti katonai temetőnek nyilvánította a hullámsírban nyugvó HMS Edinburgh-t.

Az 1970-es évek legvégén egy ismert angol hivatásos roncskutató búvár, Keith Jessop, – alapos előtanulmányok után -, felajánlotta a leletmentés megkísérlését a brit hatóságoknak. Jessop és roncskutatásra szakosodott cége, a Jessop Marine azonban tiszta feltételekkel kívánt hozzáfogni a végeredmény szempontjából igencsak kéteséges, ugyanakkor magas költséggel és komoly veszélyekkel is együtt járó vállalkozásnak. Csak hogy a kockázatokkal tisztában legyünk; 245 méteres mélységben behatolni egy közel200 méterhosszú hajóroncsba, amelynek feltérképezetlen az állapota, és itt megtalálni 93 darab faládát, a legjobban képzett, és első osztályú felszereléssel rendelkező hivatásos technikai búvárok számára is szó szerint életveszélyes kalandnak számít…(Ne feledjük, akkor még senki sem tudta pontosan, hogy hol rejtették el a ládákat!) Jessop megkereste az illetékes szovjet hatóságokat is, elkerülendő a sikeres (vagy akár csak részben eredményes) leletmentés esetén az utólagos tulajdonjogi vitákat. Végül létrejött a háromoldalú megállapodás, amelynek lényege, hogy Jessop visel minden költséget és kockázatot, viszont az esetlegesen megtalált aranylelet 60 százaléka a cégét illeti… A rakomány 100 millió – akkori – USA dollár értékét figyelembe véve ez bizony kecsegtető ajánlat volt! A hajó katonai temető jellege miatt ugyanakkor a megállapodás kizárta a romboló technológiák alkalmazását, így például a roncs egyes szekcióinak robbantással történő megnyitását.

Jessop  ipari búvárokból álló stábja 1981 áprilisában vágott neki a messzi északnak, hogy a Barents-tengeren megtalálják az Edinburgh roncsát. Jessop kutatóhajója a Dammtor, a kereséshez szükséges valamennyi korszerű eszközzel, így többek között akusztikus térképező szonárral, valamint távirányítású vízalatti robotkamerákkal is fel volt szerelve. Noha az Edinburgh elsüllyedésének földrajzi koordinátáit pontosan feljegyezték, ez még önmagában nem jelentett garanciát a roncs azonnali megtalálására. (Gondoljunk a Titanic példájára, amelynél szintén ismert volt az elsüllyedés pontos pozíciója, mégis csak sokéves kutatómunka eredményeként sikerült megtalálni a roncsát.)  Az alapos előkészületeknek, na meg egy jó adag szerencsének is köszönhetően, Jessop és csapata alig tíznapos kutatás után azonosították a roncsot, az orosz Kola-félszigettől 400 kilométerre, észak-északkeletre, a Barents-tenger 245 méteres mélységében…

A vízalatti robotkamerák segítségével töviről hegyire feltérképezték a roncsot, majd hozzáfogtak a leletmentés gondos megtervezéséhez. Augusztus 30-án, az alaposan kidolgozott kész merülési tervek birtokában tértek vissza a Barents-tengerre, ez alkalommal a Stephanitrum kutatóhajó fedélzetén. A két hetes merülési sorozat alatt több búvár is súlyos dekompressziós betegséget kapott, amelyet szerencsére a támogató hajón felállított hiperbár kamrában, az expedíciós stábhoz tartozó tapasztalt búvár-orvosi személyzetnek köszönhetően sikeresen kikezeltek. 1981. szeptember 15.-e világraszóló nap volt Jessop expedíciós stábjának életében. Az egyik utolsónak tervezett behatolásos merülés során ugyanis sikerült megtalálni az első aranyládákat a roncs torpedókamrájába. Senki sem gondolt arra, hogy itt keresse az aranyat… Az ezt követő napokban majdnem a teljes rakományt, a 465-ből összesen 431 láda aranyat a felszínre emeltek. További 29 ládát pedig öt évvel később, az 1986-os második expedíció alkalmával hoztak fel a mélyből. A roncskutatás történetének mindmáig egyik legsikeresebb expedíciója, Jessop és csapata számára méltán szerzett világhírt, és –tegyük hozzá – mesés gazdagságot is.

Még napjainkban is számos olyan felfedezetlen roncs rejtőzik az óceán mélyén, amelyek  talán csak egy új Keith Jessop-ra várnak, hogy felfedjék titokzatos kincseiket…