Az élet nagyon sokáig csak parányi, alsóbbrendű létformákban mutatta meg arcát bolygónkon. Hosszú évmilliárdokig a szárazföld az élet megkapaszkodására alkalmatlan, gyilkosan forró, vagy éppen ellenkezőleg, halálosan fagyos, és mérgesgázokban dús légkörrel fedett kietlen pusztaság volt. 540 millió éve, a kambrium időszak elején robbanásszerű változás történt az őstengerekben, az élet addigi kizárólagos közegében.

^[1]

A kambrium időszakban robbanásszerű gyorsasággal jelentek meg a különféle állattörzsek az ősi tengerekben

Földtörténeti léptékben igen rövid idő, mindössze néhányszor tízmillió év alatt alakult ki az össze állattörzs, és soha nem látott mértékűvé vált a fajok sokfélesége. A felgyorsult evolúció kísérleti laboratóriumában esetenként a legrémisztőbb horrorfilmek figuráit megszégyenítő létformák, köztük nem egyszer hatalmas és vérszomjas, kortársaikat terrorizáló ragadozók jöttek létre. Róluk szól ez a sorozat.

^[2]

A földtörténeti ókor, a paleozoikum első időszakában, a kambriumban, a még csak a tengereket benépesítő állatok igen kicsinyek voltak. A tengeri evolúció első, mai fogalmaink szerint is hatalmas ragadozója akkor jelent meg az óceánokban, amikor a tengerekből kilépő növényi és állati létformák megkezdték a szárazföld elözönlését. A devon-időszaki Dunkleosteus, nem csak saját korának, hanem a föld történetének is az egyik leghatalmasabb ragadozó hala volt 

^[3]

A hatalmas méretű Dunkleosteus korának abszolút csúcsragadozója volt.

Ezek a rémísztő kinézetű óriások, egy igen ősi kihalt csoport, a páncélos őshalak (Palcodermi) osztályának eddig ismert legméretesebb fajai voltak. A Dunkleosteus nemzetséget Lehmann írta le először, 1956-ban. Nevét a Clevelandi Természettudományi Múzeum ősgerinces részlegének egykori kurátoráról, David Dunkle tiszteletesről kapta. A fosszilis bizonyítékok szerint, a Dunkleosteus a devon időszak második felében, 380 illetve 360 millió évvel ezelőtt válthatott ki jogos halálfélelmet kortársaiban.

^[4]

A Dunkleosteus mindent megtámadott, ami lefért a torkán

A nemzetségbe tartozó méretes fajok közül is kitűnik hatalmas tömegével és testhosszával a Dunkleosteus terrelli nevű faj  A D. terelli teljes hossza 12-15 méter lehetett, tömege pedig meghaladta a 4 tonnát. A devon-időszak második felében uralkodó igen meleg éghajlaton, a kiterjedt trópusi tengerekben világszerte előfordult a Dunkleosteus, e kor abszolút csúcsragadozója. Fosszíliái Észak-Amerika, Belgium, Lengyelország és Marokkó devon-időszaki tengeri üledékrétegeiből kerültek elő.

^[5]

Leggyakrabban az erős csontelemezből álló, megkövesedett Dunkelosteus koponya maradványok kerülnek elő a devon-időszaki tengeri üledékekből

Az állatnak a nagy mérete mellett elsősorban a hatalmas tömör csontlemezekből álló gömbölyded koponya kölcsönzött félelmetes megjelenést. Álkapcsaiban nem fogak ültek, hanem kettő-kettő borotvaéles csontlemez biztosított brutális harapáserőt e természetes ellenségekkel nem rendelkező óriási ragadozónak. A Placodermi osztály más fajaihoz hasonlóan, a koponyán kívül a hal testének első harmadát is csontlemezek borították. A kutatók ebből arra következtetnek, hogy a Dunkleosteus nem úszhatott túl gyorsan, ezért prédáját nagy valószínűséggel lerohanással ejthette el. A Dunkleosteus foszíliák közül a koponyamaradványok a leggyakoribbak. 

^[6]

A Dunkleosteus nem úszhatott túl gyorsan, valószínű, hogy lesből lerohanva ejtette el zsákmányát

A kutatók számos megkövesedett köpetcsomót találtak azokban a kőzetrétegekben, ahonnan Dunkleosteus maradványok is előkerültek. Azt feltételezik, hogy az elejtett zsákmányállatoktól származó emészthetetlen páncél illetve csontmaradványokat – a mai ragadozó madarakhoz hasonlóan – emésztése során a Dunkleosteus is felöklendezte, és kiköpte.

^[7]

Mindent megtámadott, amit letudott nyelni. A Dunkleostustól ugyanúgy veszélybe voltak a devon tengerek más páncéloshalai és nagytestű lábasfejűi, mint az ebben az időszakban már igen gyakorinak tekinthető ősi cápafélék is. A Dunkleosteus rendkívül jól alkalmazkodott a környezeti feltételekhez. Maradványai azt bizonyítják, hogy mind a parti sekély vizekben, mind pedig a nyílt tengeren otthon érezte magát, sőt rendszeresen felkereste a nagy mélységeket is.  Kihalásának pontos oka nem ismert, de a magunk részéről örülhetünk, hogy tengeri fürdőzésünk közben nem kell szembenéznük a Dunkleosteus rettenetes csontvágó lemezekkel ékesített álkapcsával…

 (Folytatjuk)

 Képek: Museum National d’Histoire, Paris, Fox News, Amazing World News, archív.