Az elementáris természeti erők félelmetesen szép látványába gyönyörködhetünk a Japán déli területén fekvő, és napok óta aktív kitörések sorozatát produkáló Sakurajima vulkánról készült felvételeken.
Az elmúlt napokban a Sakurajima kitörését villámlások sorozata kísérte
Az 1118 méter magas Sakurajima vulkán egyike Japán legaktívabb tűzhányóinak. A Kagoshimai-öböl fölé magasodó vulkán lassan már több mint 37 éve aktív, és mintegy 150 – 400 különböző erősségű kitörést produkál évente. A tűzhányó kitörései közül eddig az 1914-es volt a legpusztítóbb, de a város lakói megszokták a folyamatosan pöfékelő vulkánnal való együttélést. Az elmúlt néhány napban ismét felerősödött a Sakurajima tevékenysége. Március 14. és 16 között a látványos lávaszórást sorozatos villámlások kísérték, amelyről egyes sajtóorgánumok, mint rendkívüli jelenségről emlékeztek meg.
A Kyushu-szigetén fekvő Sakurajima vulkánról készített műhold-felvételen jól látszik, hogy a három kráter közül csak a déli aktív
Valójában a heves, robbanásos – a szakirodalomban eruptívnak nevezett – kitöréseknél egyáltalán nem megy ritkaságszámba, hogy a kráterből feltörő forró gázokból és vulkáni törmelékből álló felhőoszlopban erős villámkisülések észlelhetők. Hasonló jelenség szemtanúi lehettünk például 2010-ben az izlandi Eyafajallajokull, vagy 1994-ben az indonéz Riajani kitörésekor is.
Valójában a heves vulkánkitörések viszonylag gyakori kísérőjelensége a villámlás. A felvétel az indonéz Rinjani vulkán 1994-es kitörésekor készült
Magára a jelenségre még nincs teljesen elfogadott magyarázat. Egyes vulkanológusok szerint, a kráterből magasba törő forró gázok és a hidegebb levegő keveredése tornádószerű heves légmozgást idéz elő a hamufelhő belsejében. Ez, valamint az intenzív légáramlás miatt egymásnak ütköző vulkáni porszemcsék indukálják azokat az erős sztatikus elektromos kisüléseket, amelyeket villámokként észlelünk.
A vulkánkitörések Földünk legpusztítóbb természeti jelenségei közé tartoznak. Az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb kitörése, az amerikai Mount St. Helen kaldera-robbanása volt, 1980 májusában
A földrengések, tengerárak és hurrikánok mellett kétségkívül a vulkánkitöréseket tekinthetjük a természet legpusztítóbb, és legnehezebben kiszámítható jelenségeinek. A vulkán lényegét tekintve a földkéreg egy olyan hasadéka, amelyen át a litoszféra és a földköpeny határán fekvő asztenoszféra forró és képlékeny kőzetanyaga, a magma – a nyomáskülönbség hatására – a felszínre tör. A felszínre kiömlő magma a láva. Ha a magma eléri a felszínt vulkanizmusról, ha viszont bent reked a mélyben, magamtizmusról beszélünk.
A legtöbb vulkán az ütköző vagy széttartó lemezhatárokon alakul ki, az ún. forró pontok pedig a földkéregnek azokon a részein, ahol a forró és olvadt köpenyanyag felboltozódik
A vulkánok túlnyomó többsége a Föld litoszféra lemezeinek határán található. A lemezhatároktól távol fekvő tűzhányók sokkal ritkábbak. Előbbiek az egymástól távolodó (divergens) illetve az egymással ütköző (konvergens) litoszféra lemezek szétválási vagy kollíziós (ütközési) zónájában, utóbbiak pedig a földkéregnek azokon a területein találhatók, ahol a megolvadt forró köpenyanyag pontszerűen a felszín közeléig nyomul. ( E felboltozódásokat forró pontoknak, vagy köpenydiapírnak hívjuk.)
Párnaláva fromáció a középatlanti hátság riftvölgyében, 3500 méteres mélységben
A széttartó lemezhatárokon – a kéreg elvékonyodása miatt kialakuló vulkánokat a magma lassú és kitörési jelenségek nélkül,i folyamatos felszínre áramlása jellemzi. A legtöbb ilyen „csendes” vulkán az óceánok mélyén található. Az óceánok kinyílási zónájában fekvő riftvölgyek e mélytengeri vulkanizmus tipikus színterei. A rifthasadékon kiáramló, ultrabázikus típusú magma a hideg tengervízzel érintkezve gyorsan megdermed és felboltozódik. (E kerekded, vánkos-szerű formációkat hívjuk párnalávának.) A folyamatosan kiömlő és megdermedő magma hozza létre – hatalmas kiterjedésű vízalatti vulkáni hegyláncokként – a középóceáni hátságokat.
A Fülöp-szigeteki Pinatubo a pacifikus tűzgyűrű vulkáni rendszeréhez tartozik. 1991-es kitörése az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb vulkánkitörése volt
Teljesen más típusúak az ütköző lemezszegélyek mentén kialakuló vulkánok. A nagy sűrűségű, de vékony óceáni kéreg szétterjedése addig tart, amíg nem ütközik neki a könnyebb, de vastagabb kontinentális kéregnek. Ilyen esetben a nehezebb és vékonyabb óceán kéreg a kontinentális kéreg alá nyomódik. Az ütközési, vagy szubdukciós zónában alakulnak ki a keskeny, de roppant mély óceáni árkok. Az alábukó óceáni kéreg vízben dús üledékeket hurcol magával, amelyek megolvadásakor nagy mennyiségű vízgőz keletkezik. A gőz nyomóerejének hatására a kéreg hasadékain át az olvadt magma heves, robbanás-szerű jelenségek kíséretében tör a felszínre.
A Sakurajima villámkisülésekkel tarkított aktivizálódása
Nem véletlen tehát, hogy a legtöbb pusztító, ún. eruptív kitöréseket produkáló vulkán pont az óceáni árkok mögötti szigetíveken fekszik. Az ún. pacifikus tűzgyűrű a Csendes-óceán árokrendszerét követi, az Aleut-szigetektől egészen le Új-Zélandig. Ez ma földünk legaktívabb vulkáni területe. A térséget, a Kamcsatka-félszigetet, Japánt, a Fülöp-szigeteket és Indonéziát ezért ismerhetjük úgy, mint a legpusztítóbb vulkánok földjét.
Képek: Martin Rietze, wired.com, United States Geological Survey, archív
