Az apokrif evangéliumok nyomában

Kr. u. 367-ben  Athanasius alexandriai püspök határozta meg autentikusként azt a Jézus tanításait tartalmazó, illetve azokhoz kapcsolható 27 kanonikus iratot, melyeket ettől kezdve a római katolikus egyház az Újszövetség kizárólagos szent irataiként fogad el.  A Krisztus működése utáni évszázadokban azonban számos egyéb, Jézus életével és tanításaival foglalkozó irat keletkezett, de ezekből csak igen kevés maradt fenn.

Az ún. apokrifek tágabb értelemben a bibliai könyvekhez, az ó és újszövetséghez kapcsolódó olyan zsidó illetve keresztény írások, amelyeket szerzőik ugyanúgy az isteni kinyilatkoztatás által sugallt iratokként tárták a nyilvánosság elé, mint a kanonizált szent iratokat. Az apokrif iratok azonban mégsem lettek felvéve a Biblia szent könyvei közé. Az Athanasius katalogizálása előtt keletkezett korábbi bibliaváltozatokban azonban több olyan apokrif irat is bekerült, melyeket néhány kisebb egyházközösség, mint például a kopt és az etióp keresztény egyház, mind a mai napig a kanonizált írásokkal egyenértékű szent iratokként tisztel.

Az ószövetségi zsidó apokrifok a Kr. e. 3., és a Kr. u. 3. század között keletkeztek. Ezek közül számos írás a messiás eljövetelével kapcsolatos látomásokat tartalmaz. Az ószövetségi apokrifok között talán a Jubileumok könyvét, Ariszteasz levelét, és a Jeremiás-féle apokrifont tekinthetjük a leghíresebb ószövetségi apokrif írásnak.

Az újszövetségi evangéliumokról először Papaiasz emlékezett meg a Kr. u. 2. században. A keresztény hagyomány a Jézus életéről és tanításáról szóló négy kanonizált evangélium szerzőinek Máté, Márk, Lukács és János apostolokat – Krisztus evangélista tanítványait – ismeri el azzal, hogy az evangélisták közvetlenül a Megváltótól hallottakat vetették papírra. A 3. század végén és a 4. század elején működött Nikomédiai Eusebius püspök (aki Constantinus császár udvarában is bejáratos volt) szerint azonban Márk nem Jézus, hanem Szent Péter tanítványa volt, és Péter visszaemlékezése alapján jegyezte le Jézus tanításait. A Kr. u. 1 században, illetve a 2. század legelején az eredetileg héber és arameus nyelven íródott evangéliumokat később görögre fordították, és ezek, az ógörög nyelvű fordítások lettek a ma is ismert evangéliumok forrásai.

A 27 kanonizált újszövetségi iraton kívül mintegy 100 olyan apokrif művet ismerünk, melyeket az újszövetségi kánon ihletett, és amelyek az újszövetségi írásokkal mutatnak szoros összefüggést. A 9. században működött Phoitiosz még 280 apokrif könyvről emlékezik meg, de ezek nagyobb része a későbbiekben nyom nélkül megsemmisült.

A fennmaradt apokrif evangéliumok közül Máté protoevangéliuma, Szent Péter, valamint a Mária -Magdolnának betudott ún. Mária evangéliuma, továbbá a botrányokat is kiváltó, állítólagos Júdás-féle evangélium a leghíresebbek. A nagyközönség előtt talán a rendkívül vitatott Júdás-féle apokrif evangélium ismert a legjobban, nem kis részben annak köszönhetően, hogy azt a római katolikus egyház tiltakozása ellenére hozta nyilvánosságra 2006-ban a National Geographic magazin.

Az ún. Júdás-féle evangélium a Krisztust eláruló Iskarióti Júdás és Jézus beszélgetéseit örökíti meg. Ez az apokrif Júdás szerepét Jézus tanítványaival és a megváltással kapcsolatosan teljesen másként ábrázolja, mint amit a négy kanonizált evangéliumból is ismerünk. Maga a kézirat az 1970-es évek vége óta ismert. A papirusz kódex fellelése nem pontosan  dokumentált, de a legnagyobb valószínűség szerint 1978-ban Egyiptomban került elő egy El-minia közeli régészeti feltáráson. A kézirat először egy bizonyos Hanna nevű heluáni (héliopoliszi) műkincskereskedő tulajdonába került. A kéziratot – több más igen értékes óegyiptomi műalkotással együtt azonban ellopták a műkereskedőtől. Mivel az Interpol körözést adott ki a tárgyakra, 1982-ben több, Hannától származó műkincs nyomára bukkantak Európában.

Az egyiptomi kereskedő ekkor elhatározta, hogy visszaszerzi a műkincseit. Fáradozásait siker koronázta, és 1983-ban visszakapta a papirusz relikviát is. Az utóbb Júdás evangéliumaként ismertté vált kódexet még abban az évben Genfben megpróbálta értékesíteni, de olyan magas árat szabott a könyvért, hogy végül is nem talált rá vevőt. (Más kérdés, hogy ekkoriban még nem ismerték fel a dokumentum valódi jelentőségét.) Hanna később az Egyesült Államokban próbálkozott az eladással, majd miután itt sem járt sikerrel, a könyvet a Citibank széfjében helyezte el. A kódex 16 évig hevert a páncélszekrényben, és közben majdnem teljesen tönkrement. Ezt követően vásárlás útján több műkereskedő kezei között is megfordult a könyv, de eközben még tovább romlott az állaga.

Végül adományozás útján a Maecenas Foundation for Ancient Art alapítvány tulajdonába került, amely a National Geographic Society támogatásával restauráltatta a kódexet, és elvégeztette a kézirat átfogó tudományos vizsgálatát. Megállapították, hogy a kódex négy fejezete a kopt nyelv szahidi dialektusában íródott. A Svájcban 2004-ben elvégzett C14-es radiokarbon kormeghatározás eredménye szerint, az írás másolat, amely Kr. u. 220 és 340 között keletkezhetett. A laboratóriumi kormeghatározás eredményén kívül az alkalmazott tinta és nyelvezet is kizárta, hogy középkori hamisítványról lenne szó.

 A mű nyelvtani, stilisztikai és tartalmi elemzése alapján bizonyos, hogy ahhoz a névadónak Iskarióti Júdásnak semmi köze sincs. A magas szintű irodalmi nyelvezet, és főleg a tartalom egyértelművé teszi, hogy a mű egy gnosztikus filozófus alkotása lehet. ( A gonszticizmus a Kr. u. 2. században kibontakozott filozófiai irányzat, amely magávé teszi a kereszténység tanításait, ám azokat a klasszikus antik, illetve az újplatóni filozófia tanításaival ötvözi.)

Az apokrif kódexben foglaltak szerint Júdás engedelmeskedett Jézusnak, amikor elárulta őt és ezzel Jézust küldetésének teljesítésében segítette. Júdást áruló helyett hősként írja le, aki a mester legkedveltebb tanítványa volt, szemben a bibliai evangéliumokkal, melyek Jánost nevezik meg Jézus legszeretettebb tanítványának. Az elárulás pillanatában Júdásnak azért kell átadnia Jézus, hogy ő visszatérhessen oda, ahonnan jött, és ahova majd Júdás is követni fogja. Júdás átveszi a 30 ezüstöt és kiadja Jézust, de csak és kizárólag azért, hogy beteljesíthesse küldetését. A gnosztikus megváltástan egyértelmű bizonyítéka az írás, amelynek konklúziója szerint Júdás árulása az a tett, amely hozzásegítette Jézust, hogy kiszabadulhasson az „eleve rossz test” fogságából. A gnosztikusok szerint, amikor az emberi test elpusztul, vele meghal a lélek is. Csak azok a lelkek élnek tovább, amelyekben kiteljesedik az „isteni szikra”. A keresztény teológia természetesen nem osztja a gnosztikus megváltástant, és a Júdás-féle apokrif evangéliumot is elveti.

A pszeudo, vagy proto Máté-evangélium Mária születésével, és Jézus életével foglalkozik egészen kicsi gyermekkorától 12 éves koráig. A négy evangéliumban csak néhány epizód foglalkozik Krisztusnak ezzel az életszakaszával.

A másik – szintén erősen vitatott – ún. Mária-féle evangélium a kutatások szerint eredetileg görög nyelven keletkezett, de csak a kopt nyelvű fordítása maradt fenn. Az 5. században készült kopt nyelvű kézirat egyébként a Karl Rainhardt által 1896-ban, egy kairói műkereskedésben megvásárolt papirusz kódex mellékletként került elő. Az apokrif Mária evangélium első része a feltámadott Jézus és tanítványai között a test halál utáni sorsáról és a bűn mibenlétéről szóló párbeszédet tartalmazza, a második rész pedig Mária-Magdolna látomásait rögzíti.

Noha az apokrif iratok nem tekinthetők a Szentírás kanonizált részének, mégis, ezeket a krisztusi és ókeresztény idők érdekes és értékes kultúrtörténeti dokumentumainak tekinthetjük.

Képek: Bibliothek of University of Augsburg, World Press, vision.org, archív