A széles körű, kivételes műveltséggel bíró tudományos utazónk 70 éve, 1943-ban hunyt el. A földi maradványai a harcok által barázdált Afganisztánban, Kabul keresztény temetőjében nyugszanak. Megvan-e még a sírja, vagy elfeledték már? Tették-e tiszteletüket a magyar misszió katonái a 20. század legkiemelkedőbb Ázsia – kutató régészének földi maradványainál? – kérdezhetjük. Ám egyet nem tehetünk, hogy értékmegőrző munkásságát elfeledjük.

A Múzeum körúti antikváriumban 1978-ban vásárolt könyv tartalma már harminc évvel ezelőtt megfogott, de bevallom, mondanivalója csak a világutazásaim tapasztalataival nyert igazi értelmet. Stein Aurél páratlan, tudományos (nem csak a Selyem – Útra vonatkozó) munkásságát méltatva, ma is időszerű az ő elhivatottságáról megemlékezni a magyar nyelvű kiadás századik évfordulóján. Hazánkkal együtt a nagyvilág is unikumként kezeli az általa feltárt és leírt korszakalkotó régészeti és földrajzi felfedezéseket. A külföldi elismertsége mellett nem kevés büszkeséggel kell, hogy a hazai utókor rátekintsen, mert itthon soha sem kapta meg az őt megillető méltatásokat.

^[1]

STEIN AURÉL: Romvárosok Ázsia sivatagjaiban
Budapest, 1913.

Kiadta a Királyi Magyar Természettudományi Társulat a Magyar Tudományos Akadémia segítségével.

Az angol nyelvű eredeti szöveg nyomán átdolgozta: Halász Gyula

Az előszó Dr. Ilosvay Lajos, titkár tollából született.

A mű szerzője nem fedezett fel ismeretlen világrészt, de Ázsia olyan vidékeire kalauzol bennünket, amelyen a hajdan ott élő nagy műveltségű lakóknak homokba temetett, csodálatot keltő építészetét, művészetét és irodalmi emlékeit tárja elénk. Ezt a könyvet Stein Aurél írta, aki az angol kormány támogatásával jutott el a kietlen vidékekre és szellemi, fizikai tehetségének köszönhetően meg is oldotta a maga elé tűzött óriási feladatot. Művéből nem hiányoznak a 21. századi olvasó képzeletét is megragadó érdekes részletek. Mély hatása mégis abban nyilvánul meg, hogy páratlan nagy energiával, rendületlen kitartással a legnagyobb veszedelmek semmibe vevésével tömérdek szép alkotást tudott átadni, megmenteni az utókor számára.

^[2]
Stein Aurél nagy művészi érzékkel dolgozta fel kutatásinak az eredményeit. Amit ma már az ifjúság talán meg sem ért, ő fekete-fehér fotókkal és sok rajzzal tette szemlélhetővé a beutazott vidékeket, a fellelt népeket és a föld mélyéről kiásott emlékeket. Könyvének olvasása közben megelevenednek előttünk a nagy akadályok, érezzük a számtalan bizonytalanságból származó aggodalmait, és eredményei láttán vele örülünk, hogy törekvéseit világra szóló siker koronázta.

^[3]Stein Aurél remekművét Halász Gyula fordította le az angol eredetiből magyar nyelvre. Az előszót dr. Ilosvay Lajos öntötte formába, amiből a jelen gondolatok is születtek.

Stein Márk Aurél korszakalkotó régészeti és földrajzi felfedezései méltó elismerést kaptak új hazájában, Angliában. Az ősi oxfordi és a cambridgei egyetem tiszteletbeli doktorává avatta. Soraiba választotta az Alpine Club, aminek csak tizenkettő állandó tagja volt. Közöttük voltak Fridtjof Nansen az északi ismeretlenség nagy felfedezője, Sven Hedin Ázsia kutatója és Lord Curzon a 19. század végi India alkirálya. A Royal Asiatic Society bombay-i ága a Campbell– éremmel, a Brit Földrajzi Társaság – a király szentesítésével – mint a legelőkelőbb renddel, amit földrajzi felfedő kaphat, a Founder’s Medal-al tüntette ki. De a brit tudományos körök és az uralkodó legnagyobb elismerése az Empire rend – Knight Commander – odaítélése volt. Egy kutatónak a tudományos világban a lovagi rangra (Sir Marc Aurel Stein) emelése a nagyon ritka kitüntetések közé sorolható. A Magyar Tudományos Akadémia 1895-ben kültagjává, majd a Magyar Földrajzi Társaság tagjává választotta.  A Magyar Földrajzi Társaság 1922-ben elsőként alapított Lóczy – érmét ő nyerte el. Első tudományos műveként, a Királyok Könyve, a kasmíri őskrónika jelent meg (1894). Az sem volt véletlen, – sokaknak ma is meglepetés! – hogy Budapesten a Magyar Tudományos Akadémián megtartott székfoglalójának címe “A fehér hunok és rokon törzsek indiai szereplése”.

^[4]

Bahadur Khán, Masztudzs kormányzója középen két fiával, jobbra tőle Khán Száhib Pir Bakhs

Lord Curzon, India alkirálya jóakaratú érdeklődéssel követte Stein Aurél aktív kutatásait. Az 1905-ben megszerzett kormányzati jóváhagyás és a British Museum bőkezű ajánlatta tette lehetővé, hogy útra kelhetett a Kasmír vidékén át Kásgárba. Onnét haladt tovább, hogy a tibeti írásemlékeket követően az Ezer Buddha barlangtemplomaiból világra szóló felfedezéseket adjon át az utókor nemzedékének. A titkos kápolna, a befalazott könyvtár, a rejtett kápolna művészi emlékei, a soknyelvű barlang-könyvtár és az „Ezer Buddha” díszei csak rá vártak. (Megjegyzem, hogy még a mai nemzedék sem jutott el teljesen a feltárt értékek feldolgozásáig!)

Életútja is páratlan, főleg ha az általa is tisztelt nagy elődök Kőrösi Csoma Sándor, vagy Vámbéry Ármin „keserédes” utazásaival és kutatásaival vetjük össze pályafutását. Műveltségének az alapjait Pesten a Fasori Evangélikus Gimnáziumban szerezte meg. Önkéntes éveit a Ludovika Akadémián szolgálta le, ahol kivált térképrajzolásában és terepleírásában. Mindkettőt zseniális módon alkalmazta a későbbi utazásain. A bécsi tanévét követően a nyári vakációja alkalmával a hegyeket járta az Alpokban, aminek a tapasztalatait később jól tudta kamatoztatni. Német –Tübingen, Lipcse – és angol – Oxford, Cambridge, London- egyetemeken végzett nyelvészeti, iranisztikai, indológiai és régészeti tanulmányai a figyelmét India felé terelték. (Bölcsészdoktori diplomát Tübingenben szerzett). Ám itthon nem kapott érdeklődési körének megfelelő munkát, ezért Angliába tért vissza. Útját a Kőrösi Csoma Sándor szellemi hagyatékát összegyűjtő,- egykori ’48-as honvédtiszt – Duka Tivadar egyengette. Az alig huszonöt éves ifjú Indiába ment, ahol a pandzsabi egyetem Keleti Kollégiumának a főnöke lett Lahore-ban. Ezt követően főtanfelügyelővé és régészeti felügyelővé nevezték ki India észak-nyugati határszéli tartományába 1904-ben.

^[5]

Óriási Buddha-szobor feje

A Selyem-Út már a Krisztus előtti második századtól ismert karaván út volt. Rajta évszázadokon keresztül szállították a Távol-Kelet kincseit Európába. A gazdasági jelentősége mellett kulturális értéke legalább akkora volt. Általa és rajta jutott el a különböző népek nyelve, vallása és kultúrája a négy világtáj felé. A három belső-ázsiai expedíciójával felkutatott egykori útvonalak mentén homokba temetett híres városok nyomaira bukkant.

A sok érdekes régészeti, nyelvészeti és földrajzi utazás tette lehetővé, hogy széles látókörrel mérje fel Ázsia ismeretlen vidékeit. A kasmíri – Boldog Völgy Országa – szankszritul írt krónika több mint ezer lapos könyve is máig megbecsülhetetlen forrásműve az országnyi régió történetének. Sok nehézséget kellett leküzdenie, amíg az indiai kormány jóváhagyásával útra kelhetett Kásgár felé. Kíséretében volt egy tehetséges hindu topográfus és a tréképek mellett sok száz fényképet hoztak haza a beutazott tájakról. A bennszülött kincskereskedők sok kárt tettek a kapzsiságuknak köszönhetően, de velük is jó kapcsolatot ápolt, mert sok hasznos felvilágosítást adtak a romok fekvéséről és a várható régészeti emlékekről. A tapintatosságával és törhetetlen energiájával egyformán ügyesen bánt a művelt kínai mandarinnal és a durva hegylakókkal, akik közül általában a teherhordóit toborozta. Egész munkás-hadsereget vitt magával a futóhomoktól eltemetett romhelyek feltárásaira. Hónapokat töltött a téli sivatag magányában, de fáradtságos munkáját siker koronázta. Nemcsak különféle nyelvű, szankszrit, kínai, tibeti, khotani írott emlékeket talált a 3. és 8. század közötti időszakokból, hanem százával kerültek a napfényre templomok, erődök, lakóházak, és azokból buddhista, vallási ereklyék, művészi alkotások, gazdasági eszközök, amelyek élénk világot tárnak elénk a kihalt oázisok egykor virágzó kultúrájáról. A második expedícióját maga Sven Hedin is szorgalmazta. Eredménye a jelen könyv is, amiben a kalandok mellett talán a legérdekesebb leírás magának az Ezer Buddha barlangtemplomának a feltárása. A féltve őrzött ereklyék 900 évet töltöttek a falak mögött. Stein Aurél ezerszámra hozta fel a különböző nyelvű leírásokat és selyemfestményeket. Két hónap alatta 62000 km2-nyi magas hegyvidéket térképezett fel, és a Nan-san előhegyeiben érdekes archeológiai kutatásokat végzett a Tízezer Buddha –völgyében.

^[6]

Buddha tanítványaival, bódhiszattvákkal

Első felfedező útjának eredményei alapozták meg hírnevét a Kelet-kutató tudósok körében. Második belső-ázsiai expedíciója (1906-1909) a Kína és a belső-ázsiai sivatagok határán fekvő oázisvárosba vezetett, Tunhuangba régi nevén Szacsou, ahol az Ezer Buddha Barlangtemplomok találhatók. Vallási kegyhelye volt ez a buddhista zarándokoknak. Ezek a meredek homokfalba vájt cellák, mintegy 900 volt, ma csupán 492 maradt meg, színes falfestményeivel, három ezernél is több szobraival lenyűgöző látványt nyújtanak. Ez sem volt véletlen, hogy Stein második kutató-útja ide vezetett. Még 1902-ben Hamburgban vett részt egy orientalista kongresszuson, ahol Lóczy Lajos magyar tudós előadásában olyan erővel ecsetelte az Ezer Buddha Barlangtemplomokat, hogy az igen felkeltette Stein érdeklődését.

A már világhírű felfedező harmadik útja, 1913-tól 1916-ig a korábbi úti célok mellett Kelet-Iránba vezetett. A negyedik útja 1930-ban már nem volt igazán sikeres. A megváltozott politikai helyzetbe nem kutathatott, nem utazhatott Kína területén. Életében négy nagy jelentőségű expedíciót vezetett Belső-Ázsiába 1900 és 1930 között. Az általa gyűjtött – máig feldolgozás alatt álló – kéziratok és régészeti tárgyak jelentős része a British Museumba került.

Könyvtárának nagy részét elküldte a Magyar Tudományos Akadémiának 1925-ben. A  hagyatéka Indiából és Angliából érkezett meg. Végrendelete szerint- 2300 könyv, 180 kötetnyi folyóirat, 31 album saját felvételeivel és leveleivel együtt került az Akadémiához. Ez a rendkívüli anyag a Keleti Gyűjtemény Belső-Ázsiára vonatkozó gyűjteményének az alapját képezi a mai napig.

Sir Stein Márk Aurél 1943-ban Afganisztánban, Kabulban hunyt el, ahol a keresztény temetőben lelt örök nyugalmat. Sírjának felirata: “A man greatly beloved” (Nagyon szeretett ember volt).

Mellőzöttsége ellenére magyar maradt úgy érzelmeiben, mint nyelvében – vállaljuk őt büszkén.

Monos János

(Forrás: Stein Aurél, Romvárosok Ázsia sivatagjaiban – Budapest, 1913.)