Az 1526-os mohácsi vereség, – amelyre mindmáig úgy tekintünk, mint a középkori magyar királyságot sírba taszító csatavesztésre –, kitörölhetetlen nemzeti tragédiaként él történelmi emlékezetünkben. Az éppen 326 éve, 1687. augusztus 12.-én lezajlott és számunkra fényes győzelemmel végződött nagyharsányi ütközet – a második mohácsi csata – emléke azonban úgy tűnik, hogy kiesett a kollektív történelmi tudatunkból. Az évforduló kapcsán utána jártunk a ”törökök mohácsi tragédiájának”.

^[1]

Az 1683 szeptember 12-én lezajlott kahlenbergi ütközetben a Sobieski János lengyel király által vezetett csapatok megsemmisítő vereséget mértek az oszmán hadakra

Minden Bécs 1683-as ostromával kezdődött. A 17. század végén látszólag még hatalmas és félelmetes Oszmán Birodalom minden eresztékében recsegett, ropogott. A birodalomépítő és az egész akkori világ által rettegett híres szultánok, II. Mehmed, I. Szelim és Nagy Szulejmán dicsőséges korszaka ekkorra már végérvényesen lehanyatlott. A trónon ülő erélytelen és élvhajhász IV. Mehmed (uralkodott: 1648-1687) felett Hürrem késői utódaiként a hárem becsvágyó asszonyai gyakorolták a hatalmat.

^[2]

Az erélytelen és élvhajhász IV. Mehmed uralkodása alatt felgyorsult az Oszmán Birodalom felbomlásának folyamata

A díván (a szultáni adminisztráció) legtehetségesebb embere, Kara Musztafa nagyvezír szemei előtt a régi dicsőség lebegett; Nagy Szulejmán tervét felélesztve, Bécset szerette volna meghódítani a félhold számára. Tervének sikerült is megnyernie a pipogya, ámde alattomos IV. Mehmedet. 1683 nyarán minden idők leghatalmasabb hadereje, 160 000 fős iszlám hadsereg vonult a császárváros falai alá.

^[3]

Kara Musztafa nagyvezír szemei előtt a régi dicsőség felélesztése lebegett

I. Lipót császár (uralkodott: 1657-1705) Kara Musztafa seregei közeledtének hírére az egész udvartartással együtt Linzbe menekült. Bécs falait alig párezer fős katonasággal gróf Stahremberg Rüdiger tábornagy védte a sokszoros túlerő ellen. Látszatra úgy tűnt, hogy Kara Musztafa fogja beteljesíteni azt, amire még Nagy Szulejmán sem volt képes, bevenni az addig bevehetetlennek bizonyult Bécset. De ekkora már más idők jártak. Az agilis XI. Ince pápa kezdeményezésére harcedzett nemzetközi haderő sietett Bécs felmentésére, Sobieski János lengyel király, Lotaringiai Károly herceg, és Miksa Emánuel bajor választófejedelem zászlai alatt.

^[4]

I. Lipót német-római császár és magyar király Bécs sikertelen ostroma után azonnal kiegyezett volna a Portával

Az egyesített keresztény haderő 1683. szeptember 12.-én a Bécs melletti Kahlenberg alatt, megsemmisítő vereséget mért az elbizakodott nagyvezír csapataira. A törökök kahlenbergi veresége számunkra a majd’150 éves hódoltság felszámolásának volt a kezdete. Noha Lipót – hasonlóan az 1664-es vasvári békéhez – azonnal kiegyezett volna a portával, a pápa nyomására végül is elhatározta a török kiűzését a Magyar Királyság területéről. A nagy visszafoglaló hadjárat egyik legfényesebb eseménye, Buda visszavívásának eredményeként, 1686. szeptember 2.-án a budavári Nagyboldogasszony templom tornyáról is lehanyatlott a félhold…

^[5]

Lajos Vilmos bádeni őrgróf, akit kortársai csak “Türkenlouis”-ként emlegettek, kimagasló szerepet játszott a törökök Magyarországról történt kiűzésében

Az egyesült keresztény hadak sikersorozata a rákövetkező évben sem szűnt meg; az ősi koronázó várost, Székesfehérvárt, valamint Egert is visszavívták a töröktől. A sorozatos csatavesztések miatt megrettent IV. Mehmed új, harcedzett haderő csatasorba állításával remélte megfordítani a megingott hadiszerencsét. Új nagyvezírét, Szulejmánt bízta meg a „gyaurok hadainak” szétverésével, és az elvesztett hódítások visszaszerzésével.(Kara Musztafának Bécs elvesztése miatt, még 1683 decemberében elküldte a selyemzsinórt…)

^[6]

Szulejmán nagyvezír kapta parancsba az elveszített magyar területek visszafoglalását

Szulejmán nagyvezír 60 000 fős hadereje, az anatóliai és a ruméliai hadtest harcedzett katonáiból állt. A muszlim csapatok elit alakulatainak számító janicsárság, és a szpáhi lovasság azonban már korántsem jelentett akkora fenyegetést a keresztény hadakra, mint egy évszázaddal korábban. A Drinápoly (ma: Edirne, Törökország) mellett gyülekező török haderő Nándorfehérvár (Belgrád) érintésével vonult Eszékig, ahol 1687 júliusának végén tábort vertek. A nagyvezír az akindzsiket (török könnyűlovasság) felderítésre küldte ki, maga pedig a pasákkal és a bégekkel tartott haditanácsot. A haditanácson a keresztény haderő remélt legyőzését jelentő ütközet legmegfelelőbb helyszínét igyekeztek megtalálni.

^[7]

Az egyesült osztrák, magyar, bajor és horvát haderőt a rendkívül tehetséges hadvezér, Károly lotaringiai herceg vezette

A keresztény sereg Károly lotaringiai herceg, Miksa Emánuel bajor választófejedelem, Lajos bádeni őrgróf, valamint a híres törökverő, Savoyai Jenő herceg parancsnoksága alatt álló osztrák, magyar, bajor és horvát csapatokból álló 50 000 fős hadereje rendkívül jól képzett, és a hadisikereknek köszönhetően igen magas harci szellemmel rendelkező katonákból állt. Különösen a magyar könnyűlovasságban égett erősen az ellenség legyőzésének vágya…

^[8]

A második mohácsi ütközetben a szélsebes magyar könnyűlovasság komoly szerepet játszott a török hadrend szétverésében

A Károly herceg vezette haditanács a törököket csellel akarta egy, a keresztény hadak számára stratégiailag kedvező helyen ütközetre kényszeríteni.  Ezért a főerő azt színlelve, hogy a padisah csapataitól megrettenve visszavonul, átkelt a Dráván, és Mohács felé húzódott vissza. Szulejmán nagyvezír lépre ment; a keresztény csapatok visszavonulását megfutamodásként értékelve tábort bontott, hogy utolérje és megsemmisítse a „menekülő gyaurok” hadait… A keresztény főerők a mohácsi síkon, az 1526-os ütközet helyszínének közelében, Baranyavárnál táboroztak le. Szulejmán kedvező jelnek tekintette, hogy a mohácsi csatatér közelében, a törökök egyik legnagyobb győzelmének helyszínén, – amelyet 1526-tól csak a „szerencse mezejeként” emlegettek – ütközhet meg Károly herceg csapataival…

^[9]

Károly herceg csele bevált; a taktikai visszavonulást a törökök megfutamodásnak vélték, és folyamatos vonulgatásuk tette lehetővé a keresztény haderő váratlan lecsapását

Lotharingiai Károly azonban még azt megelőzően, hogy Szulejmán felállíthatta volna a csatarendjét, tovább húzódott Siklós irányába, mozgásra kényszerítve ezzel a nagyvezír csapatait. A császári seregek derékhadáról már korábban leváltak a kürasszírok (a vértes nehézlovasság) valamint a dragonyos seregtestek, hogy majd kétfelől kapják oldalba a mit sem sejtő, és a „gyaurok” folyamatos visszavonulásától elbizakodottá lett törököket. Amikor a vonuló hadak a Szársomlyó lejtői alá értek, az alaposan kigondolt haditerv szerint a keresztény derékhad hirtelen szembefordult, és lecsapott a felvonulóban lévő törökökre.

^[10]

A Szársomlyó alatt zajlott le a törökök megsemmisítő vereségével végződött “második mohácsi csata”.

A bajt csak tovább tetézte, amikor dombok mögül menydörgésszerű robajjal elővágtatott a keresztény nehézlovasság. Az elsöprő erejű lovasroham, valamint a muskétások folyamatos sortüzei először megingatták a törökök sorait, majd amikor szablyáikat villogtatva, félelmetes rikoltozással lecsapott rájuk a szélsebes magyar könnyűlovasság is, végleg felbomlott a hadrend. Még a janicsárok is megfutottak…

^[11]

Az akindzsik, a török könnyűlovasság

Az első összecsapás eredményeként 8000 török harcos holtteste feküdt a csatatéren. A megzavarodott és menekülő „pogányokat” a villámgyors magyar könnyűlovasok üldözték, tovább ritkítva soraikat. A magyar huszárok 7000 menekülő törököt ejtettek foglyul. A történelmi emlékezetbe második mohácsi csataként bevonult dicsőséges győzelem végleg megpecsételte a 150 éves magyarországi török uralmat.

^[12]

A szégyenteljes vereség miatt, IV. Mehmedet az 1687 novemberében kitört janicsárlázadás távolította el a trónról

Amikor Isztambulba is eljutott a szégyenteljes vereség híre, IV. Mehmed körül elfogyott a levegő. A janicsárok lázongása miatt, 1687. november 6.-án udvari puccs távolította el a trónjáról. 1693-ban bekövetkezett halálig, gyakorlatilag házi őrizetben tartották. Koporsóját mind a mai napig megtekinthetjük Isztambulban a Szulejmánije nagymecset udvarán emelt türbében. A türbe közepén egy nagy, díszes arabeszkekkel hímzett szőnyeggel letakart turbános koporsó áll, amelyben Nagy Szulejmán, a mohácsi győző alussza örök álmát. Mellette egy kisebb jelentéktelen koporsót láthatunk, IV. Mehmedét, azé a szultánét, aki nagynevű ősével szemben, elvesztette Magyarországot…

Képek: Wilhelm Camphausen, Johann Azelt, Joseph Vivien, hadtortenelem.hu, gamemaster.hu, orszagalbum.hu