A rajtvonalhoz eljutni sem könnyű. Stockholmba 2 óra alatt átértünk Budapestről repülővel, de az 1200 kilométernyi vonatozás tovább észak felé még 16 órába tellett. A reggeli indulás előtt még a kempingben töltöttük az éjszakát. Sátorverés után felvettük a következő két napi élelmiszerkészletet, a főzéshez szükséges gázt, és a térképet. Megfőztük az első vacsorát a fagyasztva szárított vákuumcsomagolt norvég kajából, amiből egyébként korlátlan mennyiséget vehettünk fel. Éjszaka 4-5 fokra hűlt a levegő, a 40 fokos pesti kánikula után eléggé vacogtunk a sátorban. Másnap korán reggel busz vitt a 65 kilométernyire fekvő starthelyre, Nikkaluoktába. A startvonalon kábé 200-an gyűltünk össze reggel kilenckor. Aznap még két hullámban indították a résztvevőket, és a következő két napban ugyanígy, azaz sosem volt tumultus a kezdőponton.

^[1]

A nap tűzött, igazi lappföldi kánikula volt a maga 15 Celsius fokos hőmérsékletével. Az út első szakaszán gyér nyírfaerdőkben kanyargó ösvényen haladtunk, csak néha láttuk meg a távolban meghúzódó hegyeket. 4-5 kilométer menet után sülthús-szagot éreztünk meg a levegőben. Hoppá, a hírneves rénszarvasburger! A tóparton ott állt a kis bódé, amire nagybetűkkel rápingálták: LapDonalds. Drága volt (átszámítva kb 4300 Ft), az íze pedig olyan, mint az otthoni csalamádés, hagyma nélkül. A kajálás után nehéz volt elindulni. A lápos részeken pallókat fektettek le, megkönnyítve a közlekedést. Ezeknél sokkal nehezebbek voltak a száraz, köves szakaszok. A sokszor élesen és sűrűn kiálló kövek alaposan megdolgoztatták a talpamat, még a kemény talpú bakancsomon keresztül is. Este 9 körül értünk az első pecsételőpontra, a Kebnekaise Fjällstation turistaházához. Még világos volt, itt ugyanis augusztusban 11-kor megy le a nap és 3 körül kel, de közben sincs teljesen sötét.

^[2]

Az út fölött egy pompás magaslaton vertünk sátrat egy hatalmas, gleccser gyalulta sziklaplató alatt. Már állt a sátor, amikor egy kőrakásról levettem néhány követ, erősíteni a rögzítést. Ekkor vettem észre, hogy a kövek alatt vécépapír bújik meg. Basszus, hasított belém a felismerés, egy szaróhelyre vertük fel a sátrat! Svéd szokás szerint ugyanis köveket pakolnak az excrementumra és a papírra, elásni ugyanis lehetetlen. Mindegy, látható maradvány, szag nem volt, amellett dögfáradtak is voltunk, a sátor maradt ahol volt. 11-kor két fadarab dőlt a hálózsákra. Reggel teljesen regenerálódva ébredtem. Az út innen már érdekesebbé vált. Végre bementünk egészen a hegyek alá, a Ladtjovagge völgybe. Singi, a következő állomás felé még kövesebb lett az ösvény, ennek ellenére az egész út egyik legszebb szakaszához érkeztünk.

Singinél fordulóponthoz érkeztünk: eddig nyugatnak tartottunk, de innen északnak fordultunk és becsatlakoztunk a Kungsledenbe. A Kungsleden (magyarul Királyok útja) olyan a svédeknek, mint nekünk a Kék túra. A 440 kilométer hosszú vándorút délebbről indul, mint a nagy L betűt leíró Fjallraven Classic, és egyenesen északnak tart, Abiskóig. A két túraútvonal Singinél találkozik, és onnan 75 kilométeren át együtt halad Abisko végállomásig. A becsatlakozás után a Tjäktja (ejtsd Csekcsa) folyó mellett haladtunk felfelé a következő állomás, Sälka (Szelka) felé. A hegyek közé benézve innen is jól látszott a legmagasabb svéd hegy, a Kebnekaise havas csúcsa. Ezen a szakaszon láttam az első és utolsó rénszarvasokat is. Rohadt fáradtak voltunk, mire feltűnt a Sälka állomás, talán az út során a legfáradtabbak. Az eső is elkezdett esni. Két kilométerrel odébb, az este 11 órai alkonyi fényben találtunk sátorhelyet egy domb tetején.

^[3]

Reggel sokáig aludtunk. Az volt a legjobb volt az öt napos túrában, hogy teljesen felrúghattuk a megszokott időbeosztást. Tehettük, mert a nappal 20 órás volt, az éjszaka (az se túl sötét) 4 órás. Tök mindegy volt mikor kelünk, fekszünk. Semmi dolgunk nem volt, csak az adott napra tervezett 20-25 km megtétele. Az idő kizökkent, a minket körbevevő monumentális tér pedig végtelen nyugalmat árasztott. A reggeli kilátás megint letaglózott. Dombunk mellett a zöld völgyben folyó kanyargott, a túloldalon rétegesen terpeszkedett a hegy. Megdermedt kőzuhatagokon, morénákon keltünk át a hágó felé haladva. A hágó tetején előtűnt egy menedékház, ahol megpihentünk. Ebben a magasságban a völgy egy sivár kősivatagnak tűnt. Ha addig déli napfény kísért, a hágó túloldalán a borús észak várt ránk. A sivár kősivatagot sziklák közé szorult zuhatagok tarkították. Már nagyon vártuk a következő állomást, Alesjaurét, ahol úgy tudtuk, szauna is lesz. Végre begyalogoltunk az állomásra. Sajnos túl későn érkeztünk, a szauna bezárt, így a felüdülés is elmaradt. A legszottyosabb este volt.

^[4]

Másnap délelőtt jobb volt az idő, amikor felszedtük a sátorfát. Alesjaurétől újra tavak mellett vitt az ösvény. Jöttek a láposok, kedves lakóikkal, a szúnyogokkal. Gyakran bokáig érő sárban gázoltunk. A combig érő cserjés szintén ismerős volt már. A hegyek tetején gleccserek nyújtóztak, egyre monumentálisabb lett a völgy. Hosszú gyaloglás után befutottunk Kieron állomásra. Az állomás egy madárról, a nyírfajdról kapta a nevét. Idővel most jól álltunk, mert rövidebb szakaszt kellett megtennünk. Három kilométerre volt egy jó sátorhely az Abiskojaure (tó) partján.

A tópart egy igazi beach volt, a partján a sűrűben tucatnyi sátor. Lefürödtünk a jéghideg (8-10 fokos) vízben, majd tüzet raktunk. Élveztük az eszméletlen luxust. Víz, amiben fürödni lehetett! Tűz, ami mellett melegedni tudtunk!Másnap az utolsó, legrövidebbre hagyott szakasz következett: már csak 15 kilométer állt előttünk a célig. Elindultunk a végtelen tópartok mentén. Az utolsó tó folyóvá szűkült, ami egyre gyorsult.

^[5]

Vad szorosok, zuhatagok sorjáztak. A távolban feltűntek a norvég hegyek, közeledtünk a határhoz. Az ideális táborhely után felfedeztük az ideális ebédlőhelyet is: úgy falatoztunk, hogy mellettünk néhány méterre a zuhatag bömbölt. Abiskóhoz közeledve azt hittem, meccs van a városban, mert olyan hangot hallottam, mintha gólnak örülnének. Mikor odaértünk az utolsó állomáshoz, akkor láttuk, hogy a befutókat ünneplik a már befutottak. Minden egyes befutót üdvrivalgás, taps fogadott. Tényleg úgy éreztük, hogy meg is érdemeljük, mint az összes beérkező.

Flashback: A vonattal és repülővel az útiköltség 100 ezer forintra rúgott, a regisztrációs díj pedig 63 ezer forint. Ezen túl költeni már nemigen kell. De mit kapunk cserébe? Egy profin megszervezett túrát. Először röhögtünk, hogy könnyű lesz, napi húsz kilométer. De rájöttünk, tényleg nehéz. Az első és utolsó napot nem számítva teljesen kigyalogoltunk a civilizációból, csak hegyek és végtelen tág völgy vesz körül. Az életritmus lelassult, beállt a végtelen nyugodtság. Nem kellett két napot sem tölteni Pesten, hogy rájöjjek, mekkora érték ez.

Forrás:  Tenczer Gábor, szepkilatas.blog.hu ^[6]