Egy hirtelen ötlet, egy új csapat 1,5 hónap felkészülés elegendő volt ahhoz, hogy ismét belevágjunk, de most kicsit merészebb tervvel: 6 nap alatt teljesítsük az egyébként 14-15 napra javasolt korzikai menetet.

Januárban hallottam először erről az útról, akkor a facebookon szerveződő 6 fős baráti társaság hatalmas elánnal kezdett szervezkedni. Indulás előtt meg voltam győződve arról, hogy ezt akár 4 nap alatt is meg lehet csinálni. Fájó érzés volt a túra második napja, amikor egy sziklán lógva a pániktól remegő lábbal be kellett látnom, nem tudom megcsinálni. Nem hogy 5-7 nap alatt, de 15 alatt sem. A magasság, a félelmeim megtörtek és feladásra kényszerítettek. Szemléletformáló volt, lemondtam több sportcélomról is, átértelmeztem számos dolgot az életemben. Aki ismert, meglepődött, nem szoktam feladni semmit – ez volt, ami elgondolkodtatta az edzőmet és arra késztette, menjünk vissza és keressük meg a határainkat a sziklákon. Kellett pár óra, de végül belementem.

^[1]
A csapat gyorsan szerveződik, a júniusihoz hasonlóan ismét olyanok állunk össze, akik még soha nem voltunk hegyi terepen – Norbi a rangidős és ötletgazda, 44 éves személyi edző; Tibi a legfiatalabb, 26 éves világbajnok 2 danos kempo mester; és én az egyetlen, akinek volt hosszú távú túra tapasztalata és egyszer már láttam sziklát közelről. Készülünk, edzünk, tervezzük az etapokat, elolvasunk mindent, amit a GR20-ról találunk. Felszerelkezünk mindenféle hasznos holmival, amiknek a felét utólag akár otthon is hagyhattuk volna. Tudtuk, hogy a hátizsákoknak 10 kiló körül kellene lenni, de az indulásnál már sehogy sem tudunk 14-15 alá menni. Majd lesz valahogy.

^[2]
Az odaút a tervek szerint zajlik, esti indulás Pécsről, hajnali érkezés Livornóba, komp, érkezés Bastiaba, 1-2 üveg Pietra, bátorságból nincs hiány. Energikusan sétálgatunk a városban, majd vonat, irány Calvi, majd taxival Calenzana. A szállás egyszerű, de a célnak tökéletesen megfelel. Este érkezünk, a szobában egy francia lány alszik rajtunk kívül, aki pár nap múlva mosolyogva szalad el mellettem a köveken. Hajnalban kelünk, a fejlámpa fényénél csendben pakolunk. Első napra 3 etapot terveztünk, amiből az elsőt 3:45 óra alatt lefutjuk a tervezett 4,5 óra helyett. Más a ritmusunk, már itt szétválik a csapat. Én egyedül, Norbi és Tibi együtt. Ők gyorsabbak, dinamikusabban mennek fel a kaptatókon. A második etap nekem a mumus, itt adtam fel júniusban. Most mintha nem is azon a terepen lennék. Félelem és bizonytalanságok nélkül megyek fel a Col de Stagnira vezető emelkedőkön, majd a lendületet megtartva tévedek el. Sehol egy jel, sehol egy ember. Legalább 30 perces keresgélés után meglátok a távolban 2 fiatalt, lemászok egy sziklafalon – jól jött a boulderes edzés – és a piros-fehér festést követve hamarosan leérek a menedékházba. A többiek már kajálnak, csatlakozom majd rövid pihenő után nekivágunk az utolsó etapunknak. A táj gyönyörű, a láncok a sziklákon biztonságot adnak a felhős, ködös időben. Este nyolckor már a szállásunkon vagyunk. Tökéletes szállás, isteni vacsora, meleg fürdő. Ennyi elég is. Minden tökéletes, talán csak Tibi kezdődő lábfájása vet egy kis árnyékot az esti idillre.

^[3]
A következő nap reggelén nekivágunk a katlanhoz vezető útnak. Már világosban, mert csak 2 etapot tervezünk aznapra. Épp csak felérünk a hegyre, elkezd esni. Norbi imádja, ezt akarta: ítéletidő kell neki, ami igazán próbára teszi. Én feszülten kémlelem az eget, Tibi meg-megszisszen egy-egy lépésnél, egyre borúsabb az arca. Szerencsére a felhőket elfújja a szél, mikorra felmászunk a katlan szájáig. Rettenetes erővel süvít a szél, és ez még semmi ahhoz képest, amivel 2 nappal később szembesülünk. Az alattunk tátongó félelmetes szakadék a lógó láncokkal egyre barátságosabb emlékké alakul, ahogy röpke egy óra alatt kijutunk belőle. A szálláshoz lefele vezető úton az első este hálótársa szalad el mellettem, miközben engem a combomban feszülő fájdalom egyre jobban lassít. Némi gyógykrém és Norbi tapasztalt mozdulatai segítségével ismét menetkész leszek. A második etap eseménytelenül telik el, egy kis éjszakai menetelés után szerencsésen megérkezünk a szállásunkra. Ismét maga a tökéletesség: csak mi vagyunk, angol wc, tusoló a szobában. Norbi nagyon pörög, másnap 4 etapot akar menni, hamar lebeszéljük róla.

^[4]
A harmadik nap hosszú, a táj gyönyörű, a híres Lac de Nino túlvilági pompában fénylik a felkelő nap fényénél, de az első menedékházhoz sose érünk el. Mikor megérkezünk egy alapos frissítést követően nekivágunk a Breche de Capitellu kaptatóinak. Láncok, kőfolyások és hatalmas szél. De estére elérünk az északi rész végéig. Azt hittük, innentől már gyerekjáték lesz. Lesétálunk Vizzavonába, délen már csak sétálni kell… Hatalmasat tévedtünk. A csapatnak itt, észak és dél határán kezdődött a GR20. A negyedik napra Tibi lába már teljesen kikészült, aminek a közel 1000 méteres süllyedés sem használt. Norbi lába is meg-megsajdul már az úton. Kemény és hosszú, igazi lábgyilkos kilométereket kezdünk. Az egyenesekben meglépek, az éjszakai szakadó esőben Col de Verde felé azon gondolkodom, vajon mi lehet a többiekkel. A szálláson igazi sztárként köszöntenek, amikor kiderül, hogy 6 nap alatt teljesítünk. Hatalmas szendvics, finom bor, sőt még egy pohárka Cap Corse is előkerül. Testileg-lelkileg feltöltődve fekszem le este, és 3 óra késéssel a többiek is beesnek az ágyba.

^[5]
Az ötödik napon mindenki megkapta, amiért jött. A hegy és az időjárás hamar megmutatta nekünk a határainkat. Pratiba menetelve reggel egy lovas jött velünk szembe. Nem értettük mit mondott, de borús tekintete és az égre mutató határozott mozdulata nem a legjobb jelek voltak. A menedékházban a házigazdánk egy fiatal, rendkívül kedves korzikai hölgy, aki szinte tökéletes angolsággal hívja fel a figyelmünket: rendkívül veszélyes elindulnunk. Nincs mit tenni, mennünk kell. A szél és a hideg szorosra húzza rajtunk a ruházatot, ahogy haladunk előre, lassulunk folyamatosan. Dél körül ismét elválunk egymástól. Mint később kiderült, Norbiéknak egyre komolyabb problémát okoz a fokozódó csonthártya-gyulladásuk, így délután 4-re már közel 2 órás előnyt szerzek. Az orkán erejű szél megerősít abban a tudatomban, hogy itt nem én győzöm le a hegyet – a hegy dönti el, átenged-e, vagy sem. Hason csúszva küzdöm át magam 1-2 hasadékon, és még így is meg-megmar a szél. Szomorúan nézem, ahogy a hátizsákomról letépi a vihar az esőzsákot. Egy pillanatra még megpróbálom elkapni, de esetlen próbálkozás volt… nem gond, hoztam tartalékot. A Monte Incudine lábánál döntenem kell: nekivágok a csúcsnak még ma, vagy megkerülöm a hegyet, elmegyek az új útvonalon Crociba, és némi kerülővel ugyan, de holnap hajnalban frissen török fel a déli rész legmagasabb pontjára. Ez utóbbit választom, és kérem telefonon Tibiéket, ők is döntsenek így, hisz ők még mindig az előző hegyen vannak… Én este 6-kor már meleg fürdőt veszek, a 3 fogásos vacsorámat eszem és egy francia céges csoporttal trécselek a melegben. A többiek sehol. Mint később kiderül, ők nekivágtak a viharban a csúcsnak. Elképesztő menetben a sötétben, ködben hajnali 3-ra érkeznek meg az eredeti terv szerinti szállásra.

^[6]
A hatodik napot hajnali 4:30-kor kezdem. Megeszem az almámat – akkor még nem tudom, hogy egy csoki mellett ez lesz az egész napi energiaforrásom – és a sötétben elkezdem a legnehezebb napomat. A fejlámpa fényét megeszi a felhő, ami ráült az útra. Fél ötre eltévedek, az egyre erősödő szélben és a szúrósan kopogó havas esőben furcsán zöldellő szempárok állítanak meg. Kutyák, farkasok (ez utóbbiak biztos nem lehettek, mert nem élnek Korzikán)? Nem tudom, de valahogy nem is akarom megtudni. Megállok, lekuporodom egy sziklához, felveszem minden ruhámat és várom a napfelkeltét. Egy órás kényszerpihenő után a pirkadattal elindulok. Gyorsan feljutok az Incudine csúcsán lévő keresztig, majd rohanó léptekkel indulok lefele. Fura, hogy már órák óta megyek, de még mindig senki sem jön velem szembe. Kiérek egy erdőbe, egy folyóhoz, egy hídhoz, átmegyek a tisztásra… Valami nem oké. Egy szembe érkező pár erősíti meg: rossz oldalon jöttem le a hegyről és az eredeti GR úton visszaértem oda, ahol előző nap a kerülőutat választottam! Megtörök, vége, abba akarom hagyni. De nincs más út, vissza kell mennem az Incudinere. Elindulok és erőltetett menettel délután 13:00-ra beérek oda, ahonnan a többiek ma reggel 8-kor indultak el befejezni a túrát! 5 óra késés! Egy gyors átöltözés, feltöltöm a vizes zsákot és start… Eszetlen rohanás megállás nélkül, csak egy csoki van kéznél, ennyivel kell beérnem. Nem állhatok meg, ha 6 nap alatt be akarom fejezni. Átgondolom, este 6-ra Paliribe kell érnem, onnan még 4-5 óra az út, de éjszaka ez simán lehet 5-7 is. Délután 6:05 és megérkezem Paliribe. Kicsit zilált lehetek, mert egy fiatal német pár próbál rábeszélni, hogy ne menjek tovább, aludjak ott. Alig 5 percet időzöm, gyakorlatilag csak vízzel töltöm fel magam, elköszönök és nekivágok az utolsó etapnak. Elvileg itt már csak lefele kellene menni, de az út folyamatosan felfele vezet. Közeledik az este, számolgatok, szerintem a többiek már Concaban söröznek… Sietnem kell, ha sokat kések, velem fognak egész úton poénkodni. Ahogy véget ér az emelkedő, a köveken előttem 2 homályos alakot látok botorkálni, kell pár másodperc, amíg a hangfoszlányokból rájövök: magyarok! ÁÁÁÁ, Tibiiii, Norbiii! Újra együtt. Elmesélik az előző éjszaka eseményeit, miközben sántikálva, megfeszített arcizmokkal, de mosolyogva tesszük meg az utolsó kilométereket. Előkerül a telefon, intézni kell a szállást és a taxit Porto Vecchioba. Szörnyű az utolsó 1 óra, az út legnehezebb szakasza. Amikor leérünk Concaba este 22:53 perc van.

^[7]
Akár véget is érhetne itt a beszámoló. De a teljes képhez hozzátartozik a maradék pár óra is: mennek az SMS-ek, a poénok, röhögünk, hogy forduljunk meg és csináljuk meg a másik irányba is… szerencsére megjön az autó, beülünk, és arra ébredünk, hogy a szálloda előtt vagyunk. A hazautat másnap reggel 7-kor kezdjük, busz, komp, majd este fél nyolckor beülünk a kocsiba. 13 óra vezetés, reggel 8-kor már Pécsett.
Azóta eltelt egy hét, készült 2 kisfilm, volt pár élménybeszámoló és alaposan átgondoltuk azt a bizonyos 6 napot. Megtanultuk tisztelni a hegyet, megerősített minket abban, hogy sose gondoljuk azt, hogy vége, ha még nincs vége… És ami még fontos: indulás előtt meg voltam győződve arról, hogy ezt akár 4 nap alatt is meg lehet csinálni, most már tudom, hogy jövő júniusban meg is fogjuk csinálni.

Szöveg és kép: Vendler Balázs

Kapcsolódó anyag:
GR 20 – Korzika útjain ^[8]