Maximális kiterjedésekor az ózonlyuk 18,9 millió négyzetkilométeresre tágult, ami majdnem kétszerese Európa területének. Az ózonlyuk a sztratoszférának az a területe, ahol az ózonkoncentráció 220 Dobson-egység alá esik.

A földfelszín felett nagyjából 20-30 kilométeres magasságban húzódó ózonréteg elnyeli a Napból érkező káros ultraibolya-sugárzás jelentős részét, segítséget nyújtva ezzel a leégés és a bőrrák elleni védekezésben. Az ultraibolya-sugárzás a felelős továbbá a növények és planktonok károsodásáért is.

^[1]

Az Antarktisz feletti ózonlyuk az 1980-as évek eleje óta alakul ki minden év szeptembere és novembere között. Az ózonréteg elvékonyodásáért nagyrészt az ember által előállított vegyületekből – CFC-gázokból – felszabaduló klór a felelős, amely hihetetlen gyorsasággal képes szétzúzni az ózonmolekulákat bizonyos körülmények között.  Az 1989-ben érvénybe lépett montreali jegyzőkönyvnek – az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) által gondozott nemzetközi egyezménynek – köszönhetően már sikerült korlátozni a CFC-gázok kibocsátását. A műholdas megfigyelések szerint az intézkedések jelentős hatással vannak az ózonlyukra, amely 2012-ben az elmúlt tíz év legkisebb kiterjedését érte el. Szakértői becslések szerint a lyuk a század közepére fog teljesen bezárulni – adta hírül a LiveScience című tudományos-ismeretterjesztő portál.

^[2]

A kutatók a közelmúltban arra a megállapításra jutottak, hogy az ózonlyuk némileg hozzájárulhat a globális felmelegedés erősödéséhez. Azáltal, hogy több energia beáramlását teszi lehetővé a légkör mélyebb részeibe, az ózonlyuk láthatólag átrendezte az Antarktisz feletti széljárási mintákat. Az elmozdulás, amely során a felhők közelebb sodródtak a Déli-sarkhoz, hatással van arra, hogy a felhők mennyi napsugarat vernek vissza és ezáltal a bolygó felmelegedésére is. (MTI)

Kép: ivescience.com, archív