Kétséget kizáróan semmi máshoz sem fogható az Alpok gyönyörűséges és fenséges világa, az égbenyúló, hófedte csúcsok, a türkizkék tavak, a havasi legelők, az örök hó és jég birodalma, a sziklafalak lélegzetelállító útjai. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy túráink során ez az olykor zord arcát is megmutató vidék bizonyos veszélyforrásokat hordoz önmagában. 

Egyre többen a hegyekben

Évről évre egyre többen hódolnak az extrém sportoknak, köztük a hegymászásnak, sziklamászásnak, via ferrátáknak vagy az örök jég birodalmában a gleccsertúráknak. Hazánkban is gombamód szaporodik azok száma, akik a szomszádos Ausztria gigantikus hegyei, szurdokvölgyei közé utaznak, új kihívásokat, kalandokat, extrém sportlehetőségeket keresve maguknak. Sokan a hegyekbe „menekülnek” a mindennapi stresszes élet elől, és aktív pihenés formájában, a hegyek ormai közt keresik a felhőtlen szabadságvágy megélését és a teljes kikapcsolódást, ugyanis a magashegyi túrázás kiváló egészségmegőrző hatású testre és lélekre egyaránt.
Leslie Stephen angol író és hegymászó talán sosem gondolta volna, hogy az Alpok veszélyeiről szóló gondolatai napjainkra még aktuálisabbá váltak, mint a korábbi időszakokban: „A veszélyek, melyek valaha a sziklaszirteket a profán tömegektől megvédték, úgy tűntek el, mint egy látogatott házból a kísértetek, és némely nép úgy kezdte el képzelni, hogy a veszélyeknek a kísérteteknél nincs reálisabb valóságuk.” 

^[1]

A hegyekben megtett minden egyes lépés fáradtságát és minden elhullajtott izzadságcseppet kárpótól a felejthetetlen érzés és látvány. Néhányan azonban megfeledkeznek a magashegyek régióiban elfogadott alapvető biztonsági „előírás” írott és íratlan szabályainak a betartásáról, és könnyelműségük, meggondolatlanságuk váratlan balesethez vezet.  A magas hegyek világában  nap mint nap kétféle veszélyforrással vagyunk kénytelenek szembenézni: egyrészt olyanokkal, amelyek váratlanul, „lesből” sújthatnak le ránk, vagyis az emberi akaratnak nincs rá hatásuk. Ezek az ún. objektív veszélyek, amelyek közé soroljuk a zabolátlan természeti elemeket, a hóvihartól kezdve a kőomláson és ítéletidőn át a lezúduló lavinákig. A veszélyforrások másik kategóriája pedig az emberi hibákra vezethető vissza, amelyben meghatározó szerepet játszik az önteltség, a túlzott elbizakodottság, önmagunk túlbecsülése, a rossz helyzetfelismerés, a rossz döntések meghozatala csakúgy, mint a rosszul megválasztott felszerelés, illetve ruházat vagy éppen a kellő tapasztalat hiánya. A magashegyi terepen a sérültek megközelítése és ellátása lényegesen bonyolultabb, mint a „civilizált” területeken, és a balesetek sokkal komolyabb következményekkel is járhatnak. Akár objektív, akár szubjektív okokból kifolyólag alakul ki vészhelyzet vagy baleset a hegyekben, a hegyimentők nem mérlegelnek, hanem minden erejüket és tudásukat latba vetik a kellő időben érkező segítségnyújtás érdekében.

^[2]

Hegyimentő-szolgálat születik

Az Alpok vonulatai szerves részét alkotják a festői szépségű karintiai tájnak. Ausztria legnagyobb nemzeti parkjának, a Magas Tauern Nemzeti Parknak egy jelentős része – Salzburg és Tirol mellett – Karintiában helyezkedik el. E nemzeti park 1800 négyzetkilométert felölelő területén 304 háromezerméteres hegycsúcs és 246 darab gleccser található. Természetesen különleges vonzerővel rendelkezik a 3798 méter magas Grossglockner is, amelynek csúcsát minden évben vállalkozó szellemű és kalandra éhes turisták és hegymászók ezrei ostromolják.
A fenti adottságok indokolják, hogy itt működjön Európa egyik legprofibb hegyimentő-szolgálata, a Karintiai Hegyimentő-szolgálat (Österreichischer Bergrettungsdienst Karintia – ÖBRD) Az osztrák hegyimentőcsapat a világ legrégebbi alpesi mentőszervezete, amelynek létrehozásához nagymértékben hozzájárult az alsó-ausztriai Rax-Alpokban 1896. március 8-án bekövetkezett tragédia: egy lezúduló lavina három osztrák hegymászót (Josef Pfannl, Max és Fritz Schottik Wannieck) temetett maga alá örökre. A baleset valósággal sokkolta a lakosságot, és mélyen megrázta a közvéleményt. Ennek hatására a helyi klubok és szervezetek közös asztalhoz ültek egy speciálisan képzett mentőcsoport életrehívásának céljából. A maga nemében az Alpine Rettungsausschuss Wien szervezet volt az első, amely azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy a hegyekben szerencsétlenül járt embereket segítse és megmentse. A jó példát látva a következő években számos hasonló csoport alakult, többek között Németországban, Svájcban és Ausztriában is.

^[3]

Harcban az emberi életekért

A karintiai hegyimentő-szolgálat megalakulása óta töreltlenül működik. Az első bevetés óta eltelt több mint 100 év eseményei kétségkívül bebizonyították e szervezet létjogosultságát, és azt, hogy működésük elengedhetetlen és szerves része az Alpesek világának.
A hegyimentők sosem mérlegelnek, hogy a veszélybe kerültek saját hibájukból, gondatlanságból, könnyelműségből vagy csak véletlenül kerültek-e szorult helyzetbe, mindenkin segítenek, ha a lehetőségek és a körülmények lehetővé teszik. Számos esetben a hegyimentők a mentések során egészségüket és olykor saját életüket is kockára teszik. Ugyanakkor minden eszközt megragadnak az emberek felvilágosítására, a balesetek megelőzése szempontjából szükséges információkkal történő ellátására, és különböző fórumokon hallattatják hangjukat. A felelősségteljes feladatok magas szintű ellátása érdekében a mentőcsapat tagjai rendszeresen alapos és mindenre kiterjedő továbbképzéseken vesznek részt, ahol új ismeretek birtokába jutnak. Az egész rendszerben a legfontosabb tényező egy olyan ütőképes, profi szervezet hatékony működése, amely a lehető leggyorsabban képes a helyszínre érni, és a legnehezebb szituációktól, mentési helyzetektől sem riad vissza. A karintiai hegyimentő szervezet 902 taggal rendelkezik, közülük 746 aktív hegyimentő, és 18 helyszínen teljesítenek szolgálatot. A hegyimentő, mint hivatás már régóta nem kizárólag férfimunka, hiszen a karintiai csapathoz a gyengébbik nemet képviselő 26 aktív tag is tartozik. Ezen bátor nők és férfiak életében a hegyek és az alpinizmus központi szerepet játszanak, hiszen ezt a felelősségteljes munkát „szerelemből”, önkéntesként végzik. Számukra elegendő elégtétel és jutalom, ha segíteni tudnak a bajba jutottakon, és meg tudják menteni az életüket. A régió mentői fáradhatatlan munkájuk eredményeképp fennállásuk óta rengeteg emberi életet mentettek meg.

Folytatjuk!

Képek: archív