A hatalmas, mind földrajzilag, mind kultúrájában rendkívül színes Mexikó délkeleti részén helyezkedik el a Yucatán-félsziget, mely elválasztja a Mexikói-öböl hűvösebb, sötétebb vizeit a langyos, türkizkék színű Karib-tengertől. A félsziget sokkal többet nyújt az ide látogatóknak, mint egyszerűen a fehér homokos tengerpartra épült, pazar üdülőhelyeket. Rendkívül gazdag növény- és állatvilággal rendelkezik, úton-útfélen belebotlunk a maja és egyéb letűnt indián kultúrák emlékeibe. De az igazi kuriózumok mélyen a föld felszíne alatt rejtőznek…
Írta: Kamarás Norbert
Fényképezte: Rogelio Mier O., Kamarás Norbert, Miklós Tamás
Egy péntek este Rogelio Mier barátom felhívott, hogy másnap menjünk merülni. Persze menjünk – válaszoltam, végül is minden hétvégén megyünk – meg hétköznap is, de az munka. De hova mennénk? A közeli helyeket már elég alaposan bejártuk, a nehezen megközelíthetőket pedig inkább télre hagytuk a hőség miatt. Rogelio csak annyit mondott: meglepetés lesz. Mivel én Cancúnból indultam, barátom pedig az onnan 120 kilométerre délre fekvő Tulúmból, a találkozót a 307-es főút mellett egy mindkettőnktől körülbelül félútra fekvő parkolóba beszéltük meg. Reggel ott álltam a parkolóban álmosan, éppen a második kávémat szürcsölgettem, amikor Rogelióék befutottak. Átraktuk a búvárfelszerelést kis autómból egy nagyobb terepjáróba, és bevettük magunkat a dzsungelbe. 15-20 perc zötykölődés után megálltunk a keskeny útféleség közepén. A körülbelül 38 fokos hőségben és a 100 százalék közeli páratartalomban magunkra rángattuk a vastag búvárruhákat, felvettük a fejenként közel 40 kilót nyomó felszerelésünket, és megindultunk Rogelio után. Valami ösvényfélét követett, de mivel ezt a természet már visszahódította, machetével kellett magunk előtt járhatóvá tenni. Nem mentünk többet néhány száz méternél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Egy bokor mögül kibújva egy mindössze néhány méter magas kis maja templom maradványai kerültek a szemünk elé. Az épület mellett elhaladva felmerült bennem a logikus kérdés: miért pont ide építették? A válasz nem váratott sokáig magára. Néhány tíz méterrel később ösvényünk enyhén lejteni kezdett, majd hamarosan – pár kidőlt fa átmászása után – széles, alacsony barlangbejáratot láttunk meg.
Mik is azok a cenoték?
A Yucatán-félsziget körülbelül Magyarország területével egyenlő nagyságú, közel sík terepét sűrű, átjárhatatlan, néhol bozótszerű, néhol pedig őserdő jellegű növényzet borítja. Az ide utazónak hamar feltűnik, hogy a felszínen nincsenek folyók vagy patakok. Ennek oka, hogy a félszigetet felépítő igen porózus mészkő a lehulló csapadékot azonnal magába szívja. A kőzetek repedésein befolyó víz az évezredek során hatalmas barlangrendszereket oldott ki a föld alatt. Ahogy a barlangok növekedtek, járataik egyre tágasabbak, szélesebbek, magasabbak lettek, bizonyos helyeken a mennyezetük annyira elvékonyodott, hogy saját súlyánál fogva beszakadt, ablakot nyitva a felszín alatt rejtőző óriási labirintusokra. Ezek a nyílások az úgynevezett cenoték (kiejtése: szenote), mely elnevezés a jukaték-maja dz’onot szóból ered, ami az őslakosok nyelvén természetes kutat jelent. Pontos számukat a mai napig nem ismerjük, de a területtel foglalkozó geológusok szerint ez 5-7 ezer körülire tehető.
Nem beszéltünk egymással, csak szépen csendben térdre ereszkedtünk. A körülbelül egy méter magas nyílásba bemászva megpihentünk az árnyékban. A 10-20 centimétermély, sáros, hűvös vízben dagonyázva súlyos és terjedelmes felszereléssel a hátunkon lassan magunkhoz tértünk. Felkapcsoltunk egy kézilámpát, megpillantottuk a mennyezetre kikötött vezetőkötelet, aminek a vége tőlünk néhány méterre tűnt el a víz alatt. Rogelio annyit elárult, hogy a „meglepetésig” körülbelül 30 percet kell majd úsznunk.
Először Rogelio süllyedt le, majd Andrés, végül én. A sekély pocsolyából egy szűk lyukon át szép nagy, tiszta vizű jártába jutottunk. Yucatáni szinten viszonylag kevés cseppkő díszítette a falakat, de itthon, Európában már egy ilyennek is nagyon örülnénk. A mélység a környék barlangjaiban megszokott 6 és12 méterközött váltakozott.
Hogyan keletkeztek a cenoték?
Az évmilliók során a barlangok sok változáson mentek át. A pleisztocénben Földünk klímája lehűlt, és a bolygó vízkészletének nagy része jég formájában tárolódott az északi és a déli pólus körül, valamint a kontinensek számos részén. Barlangjaink a Yucatánon viszont szárazra kerültek. Ekkor kezdte meg a természet a már meglévő termek, járatok cseppkövekkel való feldíszítését. A félsziget jelenleg ismert barlangjainak a nagy része gazdagon ékesített álló-, függő- és szalmacseppkövekkel, amik a hófehértől a barnán át a vörösig rengeteg színben megjelennek.
Az utolsó jégkorszak végén, nagyjából 10 ezer évvel ezelőtt, a nagy mennyiségű elolvadt jég hatására megemelkedett a vízszint, és ezzel körülbelül egy időben tektonikai mozgásoknak köszönhetően a Yucatán-félsziget lesüllyedt. A csodálatos cseppkőbarlangok víz(szint) alá kerültek, megőrizve sok-sok titkot, amiket napjaink kutatói mostanában kezdenek feltárni.
Víz alatti utunk 15. percnél járhattunk, amikor egy teremben a vezetőkötéltől jobbra cserépedény-maradványokat pillantottunk meg. Továbbhaladva a barlang belseje felé több kisebb fekete halom felett úsztunk el. Közelebbről megvizsgálva őket láthattuk, hogy faszén-maradványok fekszenek az aljzaton. Minden egyes kis kupac felett a mennyezet is el volt feketedve. Biztosak voltunk benne, hogy az egykor a barlangban menedéket kereső emberek tűzrakó helyeit láthatjuk. Újabb tíz perc után Rogelio megállt, és jelzett, hogy lassan, óvatosan menjünk közelebb. Lélegzetünket visszatartva odaúsztunk. Egy lapos kövön szinte teljesen ép emberi csontváz feküdt. A csontok sötét színűek voltak. Elég alacsony lehetett – gondoltam magamban, miközben a lámpám a csontvázat pásztázta. Hosszasan nézegettük a nem mindennapi látványt. Egy pár méterrel odébb, ugyanebben a teremben újabb csontokra bukkantunk egy hasadékban. Nem tudtuk megállapítani, hogy emberi vagy állati eredetűek. Benézegettünk minden egyes repedésbe, lyukba, bóklászgattunk, amíg egyik társunk nem jelezte, hogy itt az idő elindulni kifelé.
Néhány héttel később az INAH (Nemzeti Antropológiai és Történelmi Intézet) munkatársai kihozták a csontokat a barlangból, és bekerültek egy hatalmas raktárba Mexikóvárosban. A környéken sok barlangot ismerünk, ahol emberi és állati csontokat találtak. Az állati maradványok között előkerültek mamut, ősló és egyéb rég kihalt fajok csontjai is. Sajnos sok – még így is, hogy a megközelítésük nem egyszerű – a „gyűjtögetők” áldozata lesz, a többi pedig remélhetőleg az INAH kezei közé kerül.
Új régészeti leletek – új történelemszemlélet
A környék barlangjaiból előkerült emberi csontok vizsgálata kimutatta: a legrégebbiek 12-13 ezer évesek, és feltehetően dél-ázsiai eredetűek. Ez a felfedezés megcáfolhatja azt a legelterjedtebb elméletet, miszerint Amerika a Bering-szoroson át népesült be Észak-Ázsia felől. Az új eredmények ismeretében azt feltételezik, hogy volt egy ennél korábbi bevándorlás Dél-Ázsia területéről Közép-Amerikába. A számos lelet feldolgozása folyamatban van, és a barlangi búvárkutatások gyors fejlődésével egyre több maradvány kerül napvilágra, amik megváltoztathatják az amerikai kontinens történelméről eddig alkotott képünket.
A K-T kihalási esemény
Egy népszerű elmélet szerint (megalkotója az apa-fiú tudóspáros, Luis és Walter Alvarez fizikus, illetve geológus) a cenoték keletkezése összefüggésbe hozható a dinoszauruszok kihalásával. Hogy is van ez? Szerintük körülbelül 65 millió évvel ezelőtt, a kréta kor végén és a harmadidőszak (tercier) kezdetén hatalmas átmérőjű, izzó meteorit ütközött a Földünknek. A becsapódás középpontja a Yucatán-félsziget északi részén volt, amai Meridaváros közelében, Chicxulub településnél. Az ütközés hatására rengeteg hő szabadult fel, és óriási mennyiségű por került a levegőbe megváltoztatva a bolygó éghajlatát, ami végül számos faj kihalásához vezetett. A kőzet a kráter körül nagy koncentrikus körök formájában megrepedezett, jelentősen elősegítve a víz kőzetoldó, barlangformáló munkáját. Térképeken jól látható, hogy Meridától délre, több száz cenote illeszthető rá egy több mint100 kilométersugarú körívre. Tehát a cenoték kialakulása nem a meteorit becsapódásnak köszönhető, az csak rásegített egy bizonyos – viszonylag kicsi – területen ezek kifejlődésére.
Cenotes Sagrados
Az emberek a világ minden részén kezdettől fogva vonzódtak a barlangokhoz, hisz az menedéket adott nekik, de ugyanakkor tartottak is tőlük, mert nem tudták mi is lakozhat nedves, sötét világukban. A barlangokat az őskortól kezdve lakták, használták temetkezési helyként vagy különböző vallási, rituális szertartások helyszíneként. A Yucatán-félsziget barlangjainak első lakói még azelőtt költöztek be, mielőtt a víz ellepte volna a járatokat. Később a maják idejében a barlangokat – az ő hitük szerint – misztikus lények és istenek népesítették be…
A maják
Időszámításunk előtt néhány évszázaddal újabb civilizáció telepedett le a félsziget területén, mely virágkorát isz. 250-től 900-ig élte, de kis számban jelen voltak még a hódító spanyolok megérkezésekor is. A maják rendkívül fejlett csillagaszati, építészeti és mezőgazdasági ismeretekkel rendelkeztek. Utóbbihoz azonban nélkülözhetetlen volt a víz. Mivel a terület lakói vizet csak a cenotékből vagy esővizet összegyűjtő ciszternákból tudtak nyerni, településeiket leggyakrabban barlangbejáratok közelében alapították. Úgy hitték, hogy a cenoték azonkívül, hogy életet adó vizet kínálnak nekik, bejártok az alvilágukba, a „Xibalba”-ba. Hitük szerint szinte minden elhunyt földi halandó halála után ide száll le, majd az alvilág kilenc megpróbáltatásán túljutva felmehet a mennyországba. A Xibalba-ban nem csak akadálypálya volt a holt lelkek számára, hanem több maja isten és számos egyéb furcsa szerzet is itt lakott. Az alvilág volt többek között Chac esőisten otthona. A maják eleinte csak növény- és állatáldozatokat mutattak be csapadék reményében, majd miután a 900-as évek vége felé kultúrájuk keveredett az észak felől érkező hódító tolték csoportokéval, emberi áldozatokkal is kedveskedtek az isteneknek a jó termés, az eső és egyebek reményében. Ezt bizonyítja a Chichen Itza romterületén levő Áldozati Cenotéból előkerült temérdek emberi csontmaradvány, melyeket gyakran nemesfémekből és féldrágakövekből készített ékszerek díszítettek.
A maja kultúra a spanyolok megérkezése után gyakorlatilag eltűnt. A megmaradt népek szétszéledtek, a ragyogó városokból a dzsungel rejtekébe, kis falvakba telepedtek le a mai napig is sok mindent megőrizve a régi hiedelmek közül. Mexikó területén jelenleg 3 fő maja nyelvjárást beszélnek. Az elszigeteltebb helyeken az őslakosok közül sokan nem is beszélnek spanyolul vagy csak nagyon rosszul, megnehezítve a barlangkutató dolgát mikor a cenotékről faggatja őket.
Így történt ez akkor is, amikor egy ismerősünk elmesélése alapján próbáltunk meg megkeresni egy cenotét. Tulúmtól délre bóklásztunk, amerre a turisták hada már nem jár, és egy névtelen kis településen kezdtünk kérdezősködni a járókelőktől a cenote után. Hamar el is irányítottak minket Don Pablo házához, mondván, hogy a cenote az övé. Amikor az egyszerű földműves ember portájára léptünk, a porban játszadozó gyerekek, hogy idegent látnak, beszaladtak a pálmalevelekkel fedett fakunyhóba. Az udvar távoli végében látszott egy mélyedés. Gondoltam, az lesz. Nem telt el egy perc, idősödő, alacsony ember lépett ki a házikóból, és kérdően nézett ránk. Odaléptem hozzá, bemutatkoztam és előhozakodtam kívánságommal. Először nem nagyon értette, hogy miért is akarom megnézni a cenotét (az ő cenotéjét), aztán mikor végre valahogy elmagyaráztam, figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert a barlangokat „alux”-ok lakják. Ezek a kis gonosz manók a maja hiedelmek szerint az ember előtt nagyon ritkán jelennek meg, ám általában ott vannak körülöttünk, és különböző csínytevésekkel nehezítik életünket. Don Pablo elmondta, hogy éjszaka, mikor mindenki alszik, előjönnek és játszanak az udvarán. Ha véletlenül emberrel találkoznak, akkor kövekkel dobálják meg, vagy ellopnak tőle különböző apróságokat, és ezeket eldugják. A don szerint fontos, hogy a falusi ember jó kapcsolatban tudjon együtt élni az aluxokkal. Ha építkezik, nekik is építeni kell egy kis házikót, sőt időnként élelmet és cigarettát is ki kell tenni nekik, amit mindig elvisznek. A mézet különösen szeretik. Ha a kapcsolat ember és alux között elmérgesedik, vagy felbosszantjuk őket például azzal, hogy csínytevéseiknek az eredményét állatok tevékenységének gondoljuk, az apró kis teremtmények bosszút állnak, és addig táncolnak a termőföldön, amíg le nem tapossák a teljes veteményt, vagy az éjszaka nyugalmát örökre elveszik tőlünk – az utóbbit nem fejtette ki bővebben.
Végül Don Pablo cenotéjéből nem jutottunk messzire, a járat hamarosan omladékban végződött, és még csak aluxokkal sem találkoztunk.
Bár az aktív és szervezett kutatások csak a kilencvenes évek eleje táján kezdődtek, jelenlegi ismereteink szerint ezen a területen található a világ leghosszabb víz alatti barlangjainak a nagy része. Csak egy pár a toplistából: Ox Bel Ha-barlangrendszer:180 039 méterhosszú, 130 különböző bejárata van, Sak Aktun-barlangrendszer:168 959 méterhosszú 126 bejárattal. Ezek a hosszak a jelenleg ismert és felmért adatok. A valódi méretek ennek még többszörösei lehetnek, de a kutatások a nehéz körülményekre való tekintettel lassan haladnak. Száraz barlangokból viszonylag kevesebb van, mivel a karsztvízszint relatív közel van a felszínhez, de ezek között is van néhány, ami meghaladja a10 kilométerhosszat.
A sok ezer cenote még mindig rengeteg titkot rejt. Szépségükkel ámulatba ejtik a barlangászokat és az ide látogató turisták ezreit, legyenek azok képzett barlangi búvárok vagy csak kalandvágyó utazók. Lelkes kutatókból és búvárokból álló kis csapatok tovább ostromolják a barlangok végpontjait, keresik az összeköttetéseket a közeli rendszerek között, járják a dzsungel bozótos ösvényeit újabb lyukakat kutatva. Amikor már azt hisszük, hogy egy rendszernek minden zugát ismerjük, kiderül, hogy még kétszer akkora, az átjárhatatlannak tűnő omladékban mégis van egy kis lyuk, amin át tudunk préselődni, hogy meglássuk, a járat megy tovább. Felfedezni való akad még bőven, sőt jut a következő generációknak is, de ehhez fontos, hogy óvjuk és védjük a természetnek e rendkívül törékeny templomait.
