1943. január 12-én, reggel 9:45-kor a Voronyezsi Fronthoz tartozó 40. hadsereg ütegei pusztító tüzérségi tűz alá vették a 2. magyar hadsereg 7. könnyű hadosztályának az urivi hídfőállásban állomásozó alakulatait. Ezzel vette kezdetét a történelmi emlékezetben doni áttörésként ismert, és a magyar hadtörténelem legnagyobb katonai veszteségével együtt járó szovjet hadművelet. Elkerülhető lett volna a 69 évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófa? És mennyire volt szükségszerű egy ilyen hatalmas vereség? A The Explorer utánajárt ezeknek a történelmi kérdéseknek.
A 2. magyar hadsereg katasztrófája a magyar történelem legnagyobb katonai veresége volt
Minden a kassai bombázással kezdődött. Magyarország 1941 június 22-én, a Szovjetunió elleni német támadás napján még nem volt hadviselő fél. Annak ellenére, hogy a honvéd vezérkar elvakultan németbarát főnöke, Werth Henrik vezérezredes mindent elkövetett, hogy a honvédség az első pillanattól kezdve részt vegyen a Szovjetunió elleni hadműveletben, a miniszterelnök, az ekkor még óvatos Bárdossy László elhárította ezt a törekvést.
- Werth Henrik vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke folyamatosan ágált a Szovjetunió elleni hadbalépés mellett
A német vezérkar, az Oberkommando des Whermacht sem számolt magyar katonai részvétellel. A Barbarossa hadművelet tervezése során maga Adolf Hitler fejtette ki, hogy mivel Magyarországnak nincs semmilyen területi igénye a Szovjetunióval szemben, magyar katonai részvételre sem lehet számítaniuk. Június 26-án, – máig sem pontosan tisztázott körülmények között – bombatámadás érte Kassát. (Az a legvalószínűbb, hogy szovjet gépek navigációs hiba miatt, tévedésből bombázták a várost.) Werth Henrik, és a vezérkar elérkezettnek látta a pillanatot a hadüzenet kicsikarására. Anélkül, hogy kellő alapossággal kivizsgálták volna az incidens körülményeit, Bárdossy – az államfő, Horthy kormányzó jóváhagyásával – még aznap délután bejelentette az Országgyűlésben, hogy a Kassát ért szovjet bombatámadás miatt, Magyarország és a Szovjetunió között beállt a hadiállapot.
Bárdossy László bejelenti a Szovjetunió elleni hadbalépést 1941 június 26-án
A sietve mozgósított Kárpát-csoport egységei július 1-én lépték át a határt, és egészen november 24-ig, a keleti frontról történt kivonásukig részt vettek a hadműveletekben. A győzedelmes villámháborúként indult „Fall Barbarossa” azonban 1941 novemberére kifulladt. A gyors ütemben Moszkva felé nyomuló, és Fedor von Bock vezértábornagy vezette Közép-hadseregcsoport Hitler közbeavatkozása miatt, még augusztusban megállásra kényszerült. Csak október elején, a „Tájfun” hadművelettel indult meg újra a Moszkva elleni roham. Az esőzések, majd a korán jött krudélis tél, és az utánpótlás hiánya okán Moszkva alatt végleg elakadt a német offenzíva. 1941 december 6-án a Szibériából érkezett friss csapatokkal megerősített szovjet hadseregcsoport, Konsztantiny Zsukov vezérezredes parancsnoksága alatt, elsöprő erejű ellentámadást indított a legyengült német haderő ellen. Az offenzíva több száz kilométerre nyomta vissza a németeket Moszkva alól, és nem sokon múlott a Közép-hadseregcsoport teljes felbomlása. Ilyen körülmények között látogatott Budapestre 1942 januárjában Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, illetve Wilhelm Keitel vezértábornagy, az OKW főnöke hogy Magyarország erőteljesebb részvételét kényszerítsék ki a Szovjetúnió ellen folytatott hadjáratban. Ribbentrop különösebb diplomáciai finomkodás nélkül a teljes magyar haderő keleti frontra küldését követelte. (Az időközben leváltott Werth Henriket követő új magyar vezérkari főnök, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes meg is jegyezte: a németek a magyar önkéntességből kötelezettséget akarnak csinálni.) Végül a nem egyszer éles hangú viták után sikerült elérni, hogy ne az egész magyar haderő, hanem egy három hadtestből felállított csoport, a 2. magyar hadsereg kerüljön csak kiküldésre, a keleti frontra.
- Keitel (baloldalt) és von Ribbentropp (középen) a teljes magyar haderő keleti frontra vezénylését követelték
A 2. magyar hadsereg kálváriája már a felállításával megkezdődött. A németeket túlzottan is engedékenyen kiszolgáló Bárdossy Lászlót – mivel elvesztette Horthy kormányzó bizalmát – 1942 márciusában Kállay Miklós követte a miniszterelnöki bársonyszékben. Kállay az elődjével szemben, nem hitt a németek végső győzelmében. Az ország védelmére szerette volna tartalékolni a haderő legütőképesebb egységeit. Az egységekkel történő spórolás, de ugyanakkor a németek felé vállalt kötelezettségek formai teljesítése céljából ekkor eszelték ki és vezették be a hadrendbe a könnyűhadosztály fogalmát. (A teljes értékű hadosztályt, mint magasabb egységet három ezred, és egyéb kiegészítő hadrendi feladatokat ellátó közvetlen egységek alkotják. A könnyűhadosztály – a dandárhoz hasonlóan – csupán két ezredből állt, de így a németeknek ígért teljes értékű hadosztályokként lehetett elszámolni ezeket az egységeket.) Ténylegesen tehát a 2. magyar hadsereget alkotó 9 könnyű hadosztály jóval kisebb erőt képviselt a teljes értékű hadosztályoknál.
A 2. magyar hadsereghez tartozó alakulat katonái
A magyar elitalakulatokat csupán az 1. páncéloshadosztály reprezentálta a 2. magyar hadsereg hadrendjében. A hadsereg felszerelése is hiányos volt. A németekkel történt megállapodás szerint, a fegyverzet egy részét a német haderő biztosítja. Ám ez az ígéret nagyobb részt teljesítetlen maradt. Komoly hiányosságok mutatkoztak a szállítóeszközökben. A tüzérségi lövegek jelentős része elavult, a rendszeresített páncéltörő ágyúk többsége pedig alkalmatlan volt a T 34-es szovjet közepes, illetve KV-1 nehéz harckocsik kilövésére. A sebtében felszerelt 2. magyar hadsereg parancsnokának vitéz Jány Gusztáv vezérezredest nevezték ki.
Jány Gusztáv vezérezredes (balra) a 2. magyar hadsereg parancsnoka nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterrel a keleti fronton
A magyar vezérkarnak logisztikai és személyzeti kérdéseken kívül a 2. hadsereg hadműveleti irányításba nem maradt semmilyen beleszólása sem. A 2. magyar hadsereg teljes egészében a német B hadseregcsoport alárendeltségébe, Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá került. 1942 április 17-én kezdődött meg az alakulatok frontra szállítása. A 2. magyar hadsereg utolsó egységei július 27-én érkeztek ki szovjet területre. Hosszú és erőltetett gyalogmenet után, (a magyar lövészezredek túlnyomó többsége nem volt gépesítve) a 2. hadsereg csapategységei augusztus 25.-re foglalták el állásaikat a Don kanyarulata mentén. Nyilvánvaló volt, hogy a német parancsnokság által kijelölt160 kilométerhosszú síkvidéki területet a 9 könnyűhadosztály, valamint a 2. hadsereg egyetlen páncéloshadosztálya és repülődandárja együtt sem lesz képes megvédeni. Nem voltak tartalékok, és nem állt rendelkezésre elég alakulat az arcvonaltól hátrább álló, az ellenség áttörését felfogni képes lépcsők, védelmi állások kiépítésére. Most bosszulta meg magát a 2 ezredből felállított könnyűhadosztály struktúra is, hiszen ténylegesen 9 ezreddel kevesebb egység állt a parancsnokság rendelkezésére. Jány, és Kovács Gyula vezérőrnagy, a 2. hadsereg hadműveleti főnöke, azonnal átlátták ezt a képtelen helyzetet. Jány többször is erélyesen követelte von Weichs vezérezredestől a 2. hadsereg arcvonalának jelentős lerövidítését, és tartalékok biztosítását. Követelte továbbá az ígért német haditechnika rendelkezésre bocsátását is. Weichs vezérezredes a Führer parancsára hivatkozva kategorikusan megtagadta a magyar arcvonal lerövidítését. Ugyanakkor megnyugtatásul közölte Jányval, hogy a 2. magyar hadsereg rendelkezésére áll tartalékként Cramer vezérőrnagy hadteste. Végül kifejtette, hogy a szovjetek küszöbönálló veresége miatt, amúgy sem számítanak orosz offenzívára.
Báró Maximillian von Weichs vezérezredes (jobb oldalon) a Heeresgruppe Süd parancsnoka volt Jány elöljárója is egyben
1942 kora őszén még megalapozottnak tűnt von Weichs optimizmusa. A 6. német hadsereg Sztálingrádnál elérte a Volgát, elvágta a védekező szovjet seregtesteket, és elfoglalta a város nagyobb részét is. De ezzel vége is szakadt a július óta tartó német előrenyomulásnak. Sztálingrádnál olyan katlanba szorult a 6. német hadsereg, ahonnan – Hitler ostoba, végsőkig való kitartást elrendelő parancsa miatt – már nem volt visszatérés. A sztálingrádi szovjet ellentámadási terv részét alkotta a Don kanyarban folyamvédelmi feladatokat ellátó olasz, román és magyar seregtestek felszámolása is. A 2. magyar hadsereg sem a németektől, – és ami még súlyosabban esik latba -, sem pedig a hazai katonai-politikai vezetéstől nem kapta meg a kért támogatást. A magyar csapatok védhetetlenül hosszú arcvonalon lettek elhelyezve, tartalékok, megfelelő haditechnika és téli felszerelés nélkül. Az elégtelen erők miatt szóba sem jöhetett az első vonal mögötti állások kiépítése és mozgó tartalékok bevetése. Jány és törzse világosan látták, hogy egy koncentrált szovjet áttörés kivédhetetlen lesz.
Magyar katona védőállásban, valahol a Don-kanyar mentén
Visszavonulás
