Jó 20 millió évvel ezelőtt, az alsó miocén időszakban a Föld melegvizes tengereiben egy addig sohasem látott méretű cápakolosszus bukkant fel; az óriásfogú cápa, vagy tudományos fajnevén a Carharocles megalodon.( A kutatók egy része úgy véli, hogy a megalodon is ahhoz a nemzetséghez, a Carcharodon génuszhoz tartozott, amelynek napjainkban már csak egyetlen képvielője ismert, a nagy fehércápa) A jelenleg is létező heringcápa-félék családjához tartozó óriásfogú cápák 40 millió éve elkezdődött törzsfejlődésének kétség kívül a megalodon volt a csúcsa.
- A megalodon kitátott szájában könnyedén eltűnt volna egy felnőtt ember
Hogy is nézhetett ki ez a félelmetes ragadozó? Képzeljünk magunk elé egy külsőre a mai nagy fehércápához igen hasonló, vasútikocsi méretű óriást, amelynek testhoszza eléri a 13 -18 métert, tömege 30-50 tonnát nyom, 2-2,5 méter széles szájába pedig gond nélkül belefér egy megtermett felnőtt ember. A kifejlett megalodon farokúszója kb. 4 méter, hátúszója pedig 2 méter magas lehetett, és a hatalmas álkapcsokban félelmetes, felnőtt tenyérnyi méretű, lapos, fűrészes szélű fogak ültek.
Korának legrettegettebb tengeri ragadozója világszerte gyorsan elterjedt a mainál még melegebb hőmérsékletű tengerekben. Ezt bizonyítják legalább is az Eurázsia, Afrika, Észak és Dél-Amerika, valamint Ausztrália miocén-pliocén korú tengeri rétegsoraiból előkerült, csillogó zománcú, felnőtt tenyérnyi méretű megalodon fogak. A megalodon a mai Magyarország területét 16 -14 millió évvel ezelőtt elborító szubtrópusi Bádeni-tengerben sem lehetett ritka vendég. Hatalmas fogai Mátraszőllősről ugyanúgy előkerültek, mint Fertőrákosról, vagy a Pécshez közeli Danitz-puszta homokbányájából…
Port Stephens partjai napjainkban, a Nelson-öböl irányában
A nagy port felvert Port Stephensi eset után 15 évvel később egy másik szokatlan óriáscápa észlelésről érkezett tudósítás, ismét csak a Csendes-óceán déli térségéből. A 20-as 30-as évek ünnepelt amerikai westernregényirója, Zane Gray, akik elismert és híres nyílttengeri horgász is volt egyben -Tahitiről volt hazatérőben San Franciscóba, yachtja a “Manganui” fedélzetén. Egyik nap kora reggel a tükörsima, nyugodt tenger felett népes sirályrajra illetve egy közvetlenül a felszín alatt úszó hatalmas élőlényre lettek figyelmesek. Először azt gondolták, hogy bálna keresztezheti az útjukat, de amikor óvatosan közelebb hajóztak, a farokúszó vizszintes mozgásából azonnal felismerték, hogy az állat egy hatalmas cápa. Grey, -aki szintén kiválóan ismerte a tengeri nagyragadozókat -, határozottan állította, hogy a világosbarna színárnyalatú, és 40-50 láb (12-15 méter) hosszú állat nem az ugyancsak hatalmasra megnövő, békés planktonszűrögető érdescápa (Rhincodon typus), hanem egy óriási ismeretlen faj.
Érdescápa lett volna, amivel Zane Grey találkozott?
Grey szerint – és ebben tapasztalt tengerészekből álló új-zélandi legénységének tagjai is egyetértettek -, az általuk megfigyelt óriás már csak azért sem lehetett érdescápa, mivel hiányzott róla az előbbi fajt jellemző markáns fehér pöttyök és vonalminták tömege. Shuker, az ismert amerikai halbiológus az 1991-ben publikált “The search for monster sharks” című könyvében elemezte Grey megfigyeléseit, és arra a következtetésre jutott, hogy amit Grey és legénysége látott, csak egy, a tudomány számára ismeretlen cápakolosszus lehetett.
Zane Gray kétszer is észlelt ismeretlen óriáscápát a Csendes-óceánon
A pacifikus térségből azonban további más elgondolkodtató beszámolók is ismertek. Clostermann az 1969-ben Párizsban kiadott “Des Poissons si Grands” című művében idézi az ausztrál “Rahel Choen” hajó különleges esetét. A hajót 1954-ben Adelaide-ben vontatták szárazdokkba azt követően, hogy a Timor-tengeren megsérült egy éjszakai viharban. A dokkmunkások a faépítésű hajó tatrészénél, a vízvonal alatt hatalmas, 2 méter átmérőjú félkör alakú harapásnyomot találtak. A Rahel Choen kapitánya, a megmutatott harapásnyomtól megborzadva arra emlékezett, hogy a nevezetes éjszakán valami órási, általuk cetnek vélt állattal ütközött a hajójuk a nyílt tengeren… A XX. században dokumentált utolsó azonosítatlan óriáscápa észlelésről B.C. Cartmell számolt be az 1978-ban megjelent “Let’s go Fossil Shark Tooth Hunting”című munkájában. Cartmell közlése szerint egy 26 méteres ausztrál yacht motorhiba miatt volt kénytelen leállni a Nagy Korallgát keleti, nyílt óceán felé eső oldalán. Amíg a motorjavítás miatt várakoztak, a kapitány és a személyzet fedélzeten tartózkodó tagjai egy hatalmas, elmondásuk szerint közel a hajó hosszával azonos méretű cápat láttak elúszni lassú tempóban közvetlenül a felszín alatt. Noha az 1918-as esetről még csak nem is hallottak, érdekes módon ők is az ismeretlen cápaóriás halvány fehér színéről emlékeztek meg…
A tudománytörténet mindmáig egyik legjelentősebb oceanográfiai vállalkozása, a hajójáról elnevezett Challanger-expedíció 1872-ben futott ki Prostmouth kikötőjéből négy évig tartó földkörüli kutatóútjára. A Challanger alkalmazott először olyan berendezéseket, amelyekkel -többek között- mintát lehett venni a többezer méter mély óceáni aljzatról is. 1873-ban a déli Csendes-óceán térségében végzett mintagyűjtés során a 4.300 méteres mélységben fekvő abisszikus síkság felszínéről vett mintákban kettő hatalmas, fehér zománcú, és a fosszilizálódás jeleit alig mutató megalodon fogat találtak. Az igen nagy kutatási anyag feldolgozása során a két fog csaknem elfelejtődött. A fogakról Murray tudósított először 1896-ban. Több mint fél évszázaddal később, a londoni Queen Mary College biokémikusa, Dr. W. Tchernesky alapos vizsgálatnak vetette alá a megalodon fogakat, korábban nem alkalmazott korszerű korszerű módszerekkel. A mélytengeri mangán lerakódási sebességének ismeretében, és a fogakra rakódott mangánréteg vastagságából kiszámította, hogy az egyik fog kora 24.000, míg a másiké csupán 12.000 év lehet. Egészen az 1950-es évekig úgy vélték, hogy a megalodonok másfél millió éve kihaltak. Annak ellenére, hogy a legmodernebb vizsgálati eredmények alapján Valeila 1995-ben, majd tőle függetlenül Woller 1996-ban publikát dolgozatukban arra a következtetésre jutottak, hogy dr. Tchernesky mérési eredményei több tízezer éves hibahatárral fogadhatóak csak el,a korábbi ismeretekkel szemben bebizonyosodott, hogy a megalodon a homo sapiens kortársa lehetett.
A kihaltnak hitt bojtosúszójú maradványhal
A tudománytörténetből ismerünk olyan esetet, amikor rég kihaltnak vélt állatcsoport eleven példányára bukkantak. Az “élő fosszíliák” történetéből talán a maradványhal ( Latimeria chalumnae) felfedezése a leghíresebb eset. A bojtosúszójú halak egy olyan ősi, a devon időszak elején, mintegy 380 millió évvel ezelőtt kialakult csoportot alkottak, amelyet egyesek a gerincesek tengerből a szárazföldre kivezető fejlődéstörténeti láncszemének tekintenek. A bojtosúszójú halak utolsó képviselői a kréta időszak végén, mintegy 70 millió évvel ezelőtt tűntek le az élet színpadáról, legalább is a fosszilis bizonyítékok szerint. Történt aztán 1938-ban, hogy Dél-Afrika Indiai-óceáni partvidékén kifogtak egy elven példányt ebből a sokmillió évvel korábban kihaltnak vélt fajból…
De nagytestű cápákat is fedeznek fel még időnként. 1976 novemberében, a Hawaii-szigetektől délre, 400 méteres mélységben akadt hálóba egy soha nem látott, több mint 5 méter hosszú bizzar megjelenésű cápa. 1983-ban a tudomány számára olyan új fajként írták le a mélytengeri óriásszájú cápát (Megachasma pelagios) amely egyben egy új nemzetség és család felfedezését eredményezte.
Mindezek alapján számos nemzetközileg elismert ichtyológus és cápakutató, így például Richard Ellis, vagy John E. McCosker hipotetikusan nem tartja kizártnak azt, hogy a déli Csendes-óceán térségében mindmáig fennmaradhattak a megalodon utolsó mohikánjai. Terészetesen, ez a hipotézis csak akkor válhatna tudományos bizonyossággá, ha legalább egy eleven példányt sikerülne felfedezni és tudományos módszerekkel leírni. Hogy minderre van-e esély? A világtenger a földfelszín leghatalmasabb élőhelye. Csak a Csendes-óceán felülete a negyedével nagyobb kiterjedésű, mint az összes kontinens területe együttvéve. A felfedezetlen mélység titkainak többsége még odalent rejtőzik…
