Az Írország nyugati partjainál fekvő Aran-szigetek partvidékéről leszakadt, hatalmas szikladarabok rejtélyes módon a szárazföld belső területeire vándoroltak. A kutatóknak fogalmuk sem volt, mi mozgathatta ezeket a sokszor akár 100 tonnás köveket – most azonban új teória látott napvilágot.

Az Aran-szigetek kedvelt turistadesztinációnak számítanak és Írország legszebb területei közé tartoznak. A szigetcsoport három szigetből áll: a legnagyobb Inishmore (Árainn Mhór vagy Inis Mór), a középső, és nagyságban a második Inishmaan (Inis Meáin vagy Inis Meadhóin), a legkeletibb és legkisebb pedig Inisheer (Inis Thiar vagy Inis Oírr). A területen számos vaskori erődítmény található, többek között a Dún Aengus (Dún Aonghasa) és a Black Fort (Dún Dúchathair). A szigetek Írország azon kevés részéhez tartoznak, ahol még élő az ír nyelv.

^[1]

A szigetek meredek partvonala

A geológia iránt érdeklődő kutatókat azonban nem csupán a hely szépsége, hanem egy eddig megoldatlannak tűnő probléma vonzza a szigetekhez: a partvidékekről leszakadt, hatalmas kőtömbök ugyanis valamilyen módon a szárazföld belső részein kötöttek ki. Az emberi erőt kizárván a tudósok idáig úgy gondolták, hogy csakis egy hatalmas erejű cunami tudta volna felemelni és ilyen távolságba eljuttatni a sziklákat. A The Journal of Geology folyóiratban megjelent tanulmány azonban most cáfolja ezt az elképzelést – úgy tűnik, hogy egy nagyobb hullám vagy egy erősebb vihar is elvégezhette a piszkos munkát.

A letöredezett sziklákkal szabdalt partok a sziget Atlanti-óceán felőli részét képezik. „A kövek mérete a lenyűgözőtől az elképesztően hatalmasig tartó skálán mozog” – írja Dr. Rónadh Cox, a Williams Főiskola kutatója, aki diákjaival végezte el a kutatást. Az egyik szikla, amelyet a csapat tanulmányozott, 78 tonnát nyom, mégis leszakadt a tengerszint felett több mint 10 méterrel emelkedő sziklafalról, és a szárazföld belseje felé „vándorolt”.

^[2]

Hullámok a szigetek partjainál

Néhány kutató mérések alapján korábban kijelentette, hogy az átlagos óceáni áramlatok képtelenek lennének ilyen magasra emelni a sziklákat, majd ilyen mélyen a szárazföld belsejére lökni őket. Számításaik szerint legalább egy cunaminak kellett megjelennie a vidéken ahhoz, hogy ilyen erővel feldobja a köveket.

A kutatókat megcáfolandó a helyiek azt mesélik, hogy jelentek meg kövek a szárazföldön azóta, hogy ők a helyszínen élnek – cunami pedig nem pusztított a szigeteken 1755 óta. „Hacsak nem egy kis zöld manó a Marsról az, aki mozgatja a sziklákat, akkor az óceáni áramlatok azok” – írja Cox.

^[3]

A partvidék

A helyiek elbeszélései mellett Cox és csapata kézzelfoghatóbb bizonyítékokat keresett. A kutatás akkor indult be igazán, amikor a professzor összehasonlította a szigetekről fotózott modern légifelvételeket az 1839-ben készített, aprólékosan kidolgozott térképekkel. A térképek készítői pontosan feljegyezték nem csupán a partvidéki sziklákat, de a sziget belsején a farmerek által felállított kőkerítéseket is. Ezek segítségével a kutatócsapat pontosan összehasonlíthatta a két atlaszt. „Nem csak hogy feltérképezték a környéket, de nagyon precízen is csinálták. Méteres eltéréseket sem vétettek” – nyilatkozta Cox.

A térképek összehasonlításával egyértelműen kimutatható, hogy parti sziklák 1839 óta is törtek le és vándoroltak beljebb – majdnem 100 évvel az utolsó cunami után. A sziklák átlagosan 3 métert mozogtak a szigetek belseje felé.

A helyiek beszámolóit a radiokarbon vizsgálatok is alátámasztják: amikor a kövek letörnek az anyakőzetről, gyakran az apró repedésekben élő kagylók is felszínre kerülnek velük. Ezek datálása kimutatta, hogy bizonyos sziklák az elmúlt 60 évben vándoroltak a jelenlegi helyükre. Sőt, különböző kutatók már 2006 óta dokumentálják a partszakaszokat, és már ők is figyeltek meg látható mozgást.

^[4]

A mozgó sziklák

De ha nem cunami, akkor mi okozza a hatalmas kőtömbök mozgását? „A cunamit kizárhatjuk, és azt hiszem, a kis zöld emberkéket is” – nyilatkozta Cox. –„Ez azt mutatja, hogy a számításaink nem elég jók.”

A kutató szerint a választ az Aran-szigetek sajátos geológiai jellemzőiben kell keresni: a sziklafalak ugyanis szinte teljesen függőlegesen emelkednek ki az Atlanti-óceánból, ami azt jelenti, hogy a partszakasz mentén rögtön nagyon mély a víz. A fokozatosan sekélyedő part hiányában a sziklafalhoz csapódó, nagy tömegű víz hatalmas erővel indul el visszafelé, és találkozik a következő hullámmal – ez pedig olyan viharos hullámokat eredményezhet, amelyek extrém esetnek számítanak. Ez a vízmozgás kiválthat akkora erőt, hogy a szigetek belseje felé vihesse a sziklákat.

^[5]

Hullámverés

„Ebben a környezetben az ilyen hullámok nem ritkák” – magyarázza Cox. –„Csak néhányra van szükség ahhoz, hogy felkapjon egy-egy sziklát. A radiokarbon vizsgálatok kimutatták, hogy a frissen leszakadt sziklákon kívül találhatunk nagyon régen, több száz éve a jelenlegi helyére vándorolt köveket is.”

Cox és csapata kutatási eredményeit a környék hullámainak dinamikai vizsgálataiban is felhasználják majd.

Forrás: Past Horizons
Fotók: Ireland of the welcomes ^[6], Aran Isles ^[7], Bed and Breakfast in Ireland ^[8]

Kapcsolódó cikkek:
Sírkőlesen Írországban ^[9]
A múlt megkövesedett őrzői – A menhirek ^[10]
Viták övezik a svéd kőhajó eredetét  ^[11]
Misztikus világ – Földünk legtitokzatosabb tájai ^[12]