Délkelet-Ázsiában utazgatva szinte mágikusan vonzott Szingapúr városa. Ezernyi legenda övezi: modern mesék a milliárdos üzletekről, a csillogó üveg-acél tornyokról, a „kis tigris” bámulatos fejlődéséről és a romantikus gyarmati korszakról…

Késő este a hatalmas Kuala Lumpur-i vonatállomásról kigördülő vonat hálókocsijában fekszem. Fejemben azt számolgatom, nem is biztos, hogy megérte az alig tízezer forintos repülőjegy helyett a vasutat választanom, de ha már kihagytam a híres – és a dél-thaiföldi dzsungelben rejtőző partizánok miatt állítólag veszélyes – Bangkok-Kuala Lumpur vonatutat, legalább az utolsó szakaszt a síneken zötykölődve akarom megtenni. A modern maláj vonat azonban finoman siklik a trópusi éjszakában. Igaz, a hőmérsékletet tekintve akár a tanszszibériai expresszen is ülhetnék – Délkelet-Ázsiában nem viccelnek, ha légkondicionálásról van szó –, alaposan betakarózva is fázom kissé. Eleinte meglepett a régió szupermarketjeiben kötött sapkában ücsörgő fiatal eladók látványa, de aztán megbarátkoztam a gondolattal, hogy egy intézmény presztízse egyenes arányban áll az épületében uralkodó hideggel. Miközben haladunk előre, új úti célomról álmodozom, és titkon reménykedem, hogy maradt még egy kicsi a gyarmati történetek világából.

^[1]

Be kell vallanom, Szingapúrt én sokáig a kalózokkal és Sandokan nevével azonosítottam. (Mentségemre szóljon, a filmet valóban ott forgatták). A rettegett „maláj tigris” ugyan nem valós személy, hanem egy olasz író agyából pattant ki a 19. század végén, de ha háromszáz évvel ezelőtt tekintettünk volna a városnak otthont adó szigetre, nem is lenne nagy tévedés azt állítani, hogy kalóztanya volt. A mai Szingapúr elődjeként szolgáló kereskedelmi központ és kikötő Sir Raffles álma volt, aki a Brit Kelet-indiai Társaság megbízottjaként az angol hegemóniát igyekezett megerősíteni a térségben. Bár a londoni vezetés nem volt biztos benne, hogy jó ötlet provokálni a hollandokat egy komolyabb kikötő felállításával (Jáva, Indonézia és a Maláj-félsziget egy része holland gyarmat volt), mégis érvényesült az ősi kínai bölcsesség: „a császár messze van, és a hegyek magasak”.

^[2]

Esetünkben nem hegyek, hanem több ezer kilométernyi óceán választotta el a vakmerő Rafflest európai főnökeitől. Amikor 1819-ben partra lépett itt, úgy írta le a területet, mint „mocsaraktól és tigrisektől fertőzött dzsungelt”, mégis meglátta a potenciált a mélyvizű öbölben. A britek a régióban bevett szokásukhoz híven békességre törekedtek a helyi maláj vezetőkkel: elsősorban kereskedelmi egyezményeket és uralmuk névleges elismerését várták tőlük. Jellemző a korszakra, hogy Raffles számára nem volt egyből világos, ki is a terület valódi ura, végül Hussein Shah johori koronaherceggel állapodott meg a sziget birtokbavételéről. Az angol hivatalnok nem tudta, hogy míg a herceg Pahangba utazott, hogy megházasodjon, apja, a szultán elhunyt, és helyette a hollandok által támogatott öccsét emelték trónra. Az angolok, hogy ne keljen egy holland befolyás alatt álló uralkodóval alkudozniuk, inkább úgy döntöttek, nem vesznek tudomást a kínos incidensről. Biztosították róla Hussein Shah herceget, hogy a britek őt ismerik el Johor szultánjának, és a Brit Kelet-indiai Társaság nagy ceremónia keretében birtokba vette a szigetet. Ezzel megszületett a mai Szingapúr elődje: Singa Pura, az „Oroszlánváros”. Az angolok nem voltak szűkmarkúak a jelenlétük jogi alapját biztosító Hussein herceggel. Fényűző szingapúri palotája (bár már nem eredeti formájában) ma is megtekinthető a metropoliszban: az Istana Kampong Glam 2004-óta a Maláj Örökség Múzeumaként szolgál.

^[3]

Kora reggel fut be vonatom a szingapúri vasútállomásra – az alapos útlevél-ellenőrzés jócskán megnyújtotta az utazást –, ideje kiszakadnom a kalandregénybe illő történelemből. Ellenőrzöm, hogy az útikönyvek bizony nem hazudnak, ha itt vesz az ember jegyet ugyanarra a vonatra, háromszor annyit fizet, mint ha Malajziában tenné. Az árakat még évtizedekkel ezelőtt állapították meg, mikor a maláj ringgit és a szingapúri dollár ugyanannyit ért. Kisétálva az állomásról lenyűgöző látvány fogad: a felkelő nap fénye vörösbe borítja a közeli parkot! A trópusok látványos természeti jelenségeit nem érdekli, hogy felhőkarcolók gyűrűjében vagy egy magányos szigeten találják az embert. Ahogy bőröndömmel a kezemben csodálkozva álldogálok a hajnali Szingapúr közepén, néhány divatos futóruhába öltözött kínai nő kocog el mellettem. Sehol a Kuala Lumpurra és Bangkokra oly jellemző káosz, legfeljebb néhány álmos taxis mér végig, de szemlátomást a kisujjukat sem fogják mozdítani azért, hogy velük utazzam. Bangkokban ilyekor már egy autó orra böködné térdhajlatomat, hogy felhívja a figyelmemet: ideje igénybe vennem a szolgálatait…

^[4]

Első napra azt tűztem ki, hogy megpróbálom megérezni Szingapúr hangulatát: céltalanul kóborolok a tágas utcákon. Szolidabb, alig negyvenemeletes felhőkarcolók mellett vezet utam, majd hamarosan egy pagoda ragadja meg a figyelmemet. Elmosolyodom, ahogy ráébredek: észrevétlenül besétáltam a China Townba! Mindig is vonzott a kínai építészet. Korán délelőtt van, így a kínai negyedekre jellemző esti nyüzsgésnek még nyoma sincs. Mélyebben bemerészkedve az egyre szűkölő sikátorokba, kínai bácsikát pillantok meg. Piros műanyag kisszékén elterpeszkedve, komótosan olvasgat egy számomra értelmetlen írásjelekkel teletömött újságot. Fehér atlétáján kávéfolt, szemüvegét orrára eresztve, kissé mogorván sandít rám a lap fölött. A jelenet régi, Sanghajról látott fotókat juttat eszembe. Szingapúr nem más, mint egy kínai sziget Délkelet-Ázsia közepén: a lakosság 75 százaléka a hatalmas birodalomból érkezett ide az elmúlt évszázadok során.

^[5]

A bevándorlók első hulláma a már korábban a Maláj-félszigetre költözöttek közül került ki, akik új kereskedelmi lehetőségeket láttak a frissen alapított brit kikötőben. A Melakából és Penangról érkező kereskedők közül sokan a peranakan kultúra képviselői voltak, azaz maláj-kínai kevert vérvonalból származtak. Miután 1832-ben Szingapúrt a Melaka-szorosban fekvő három nagy brit kikötő egyértelmű vezetőjévé tették meg az angolok, a majdnem 3000 kilométerre fekvő Kínából is sokakat kezdett vonzani a frissen bevezetett szabadkereskedelmi szabályozás.

Tipp: Szigetvárosok a világ minden táján ^[6]

A nagy haszon reményében érkező kereskedők után megindult a fizikai munkások áradata is, akik könnyedén találhattak munkát a gyorsan fejlődő kikötőben. Amíg az ópiumháborúk elvesztése nem kötelezte Kínát, hogy megnyissa kapuit a külvilág felé, csupán a portugál gyarmaton, Makaón keresztül érkezhettek kínaiak Szingapúrba. Az angolok által 1842-ben kikényszerített nyitás után aztán megindult a szerencsét próbáló, képzetlen, fiatal munkások beáramlása Dél-Kínából. Többségük ún. kuliként került a kikötővárosba. Mivel a drága hajóutat nem tudták kifizetni, évekre előre elzálogosították munkaerejüket az utazást finanszírozó kereskedőnek. A szerződéses rabszolgaságnak ez a formája egészen az 1910-es évekig működött. Akkoriban Kínában még egyáltalán nem volt egységes nyelv, így a frissen érkezettek sokszor egymás szavát sem értették, és komoly vetélkedés kezdődött a klánok között. A század második felére Szingapúrban a kínai lakosság már jelentősebb volt, mint az őshonos maláj, és egyre több saját intézményt alapítottak: iskoláik, templomaik, különböző társaságaik egyre szaporodtak.

^[7]

Elszakadok a múltat idéző öreg kínai látványától, és kihátrálok az utcácskából, hogy visszatérjek a jelenbe. A piactéren árusok készülődnek az esti forgatagra, és engem korgó hasam emlékeztet rá, hogy legutóbb Kuala Lumpurban ettem egy nagy tál sült rizst. Miközben a büfék kínálatát veszem szemügyre, hatalmas hindu templomra bukkanok. A Sri Mariamman sokszínű, díszes hindu figuráival kiragyog a kínai motívumokkal díszített házak közül. A város lakosságának háromnegyede ugyan kínai származású, a maradék egynegyeden azonban számos ázsiai népcsoport osztozik.

^[8]

A város legősibb hindu temploma alig pár évvel a kikötő alapítása után készült el, amikor még távolról sem volt biztos, kikkel is telik majd meg a metropolisz. Végül egy leveseket kínálgató pultnál kötök ki, ahol a frissen főzött vastag rizstésztára hatalmas királyrákok kerülnek. Kicsit többet csengetek ki a finomságért, mint amihez eddig szoktam, de ez még mindig semmiség ahhoz képest, mintha otthon kóstolnék ilyen finom tengeri herkentyűket. A levegő sós illatából ítélve nem is érkezhettek messziről.

Tipp: Földünk para-normális vidékei ^[9]

A műanyag asztalnál reggelizve a többi vendéget figyelem, akik elképesztő ügyességgel tekergetik a csúszós tésztát a pálcikákra. Az idősebbek kínaiul beszélnek, vélhetőleg őseik furcsa dialektusaiban, amelyeket minden generáció gondosan továbbadott az utódainak. A fiatalok inkább angolul cseverésznek, és végre megismerkedem a híres „Singlish”-sel. Ez egy kialakulóban lévő új nyelv, amelyben az angol maláj, indonéz és kínai szavakkal keveredik, és az ázsiai nyelvekre oly jellemző lágyító toldalékokat ragasztgatják a mondatok végére. Azt mondják, az ázsiaiak nehezen viselik az angol direkt, célratörő stílusát, így saját szokásaikhoz alakítják. Következésképp erősen fülelnem kell, hogy megértsem a végeredményt. „Goodbye-lah” köszön el mellettem az egyik srác és pár bankjegyet dob az asztalra, mielőtt otthagyná barátait.

^[10]

Szívem szerint egész nap kóborolnék a Kínai Negyedben, és fulladásig tömném magamba a rákokat, de tartom magam elhatározásomhoz: első nap a metropolisz minél több arcával akarok találkozni. Leereszkedem a metrómegállóba, ahol minden csillog, minden üveg és acél: a falakról, sőt, még a fényesre suvickolt padlóról is a tükörképem köszön vissza. Szingapúrban semmit nem bíznak a véletlenre: amíg a vonat meg nem áll, hatalmas üvegajtók választanak el a vágánytól. Tíz perc sem telik bele, és már egy másik világban álldogálok, hunyorogva a déli napsütésben. A perzselő trópusi nap elől a vibrálóan színes, rikító zsalugáteres házacskák árkádjai alá húzódok be. Mintha csak Újdelhiben lennék, körülöttem indiai kereskedők rendezgetik áruikat. Félrelépek egy testes indiai asszonyság útjából, akinek tucatnyi aranykarika csilingel a karján, ahogy elhalad mellettem. Okkersárga kamezének anyagát arany csíkok díszítik, vállain lila selyemkendő tekeredik körbe, homlokán az elmaradhatatlan sötétvörös tilaka. Ha jobban ismerném az indiai szokásokat, sok mindent kiolvashatnék a kis pötty alakjából viselőjéről, így azonban csupán a kezében tartott Louis Vuitton táskából vonhatom le a következtetést: valószínűleg valamelyik magasabb kasztba tartozik. Miközben az asszonyság eltűnik egy nagy fekete Mercedesben, én belépek egy boltocskába. Füstölő illata száll, a falon ismeretlen bollywoodi sztárok plakátja, a polcokon színes karkötők ezrei, százasával csomagolva, arrébb kis üvegdarabokkal borított díszes szelencék.

Tipp: A világ elfeledett célállomásai ^[11]

A sötét bőrű eladó bíztatóan rám mosolyog, tömött fekete bajsza alól kivillannak hófehér fogai. Valószínűleg sejti, hogy nem én fogom felvásárolni az ékszerkészleteit. Ahogy tovább indulok az árkádok alatt, kerülgetve a kiakasztott akciós farmerek közt válogató indiaiakat, a szagokba újabb jellegzetes aroma vegyül: curry szagát hozza a tengeri szél. Nem kell soká várnom, és meglátom a forrását: egy indiai étterem csábít befelé. A helyiek éppen ebédelnek, így alig találok üres asztalt. Ezt jó jelnek veszem:csak tudják, hol készítik jól az őshaza fogásait!? Lehuppanok a kissé alulméretezett műanyag székre – Délkelet-Ázsia lakói ellenállhatatlan vonzódást éreznek az olcsó PVC- bútorokhoz – és várom, hogy a sürgő-forgó középkorú pincérek egyike megszólítson. Nem tudom, singlish-ül beszél-e, aki végül hozzám lép, vagy hindi kérdések záporoznak rám, de bíztatóan rámosolygok, és csak annyit nyögök: „Yes”. Elégedetten bólint, miközben egy mozdulattal áttörli asztalomat egy sokat látott ronggyal, majd elsiet a konyha irányába. Míg megérkezik a rendelésem – fogalmam sincs, mi is lesz – egy barátnőjével ebédelő indiai lányt figyelek. Nem lehet több harminc évesnél, díszes szárijában szinte hercegnőnek tűnik a zajosan beszélgető vendégek között. Ujjait nézem: mágikus ügyességgel terelgeti a sűrű curryvel leborított fehér rizst. Kézzel eszik, mint mindenki az étteremben, de fel sem merül, hogy összekeni magát a fűszeres étellel. Mindent lehet elegánsan csinálni, állapítom meg, még a kézzel evést is. Pincérem letesz elém egy barna tálcát, amelyet egy nagy banánlevél borít, erre vannak felhalmozva a fogások. Két szelet naan kenyér – hátra tekintve meg is látom a kemencét, aminek falára tapasztva hagyományosan készül – és vagy öt kis fémbödön, tele különböző curryvel. Nekilátok falatozni, és sikerül még a kenyérevést is sokkal nagyobb maszatolással megoldanom, mint a „hercegnőnek”. Az étel finom, igazi ízorgia: ha jó indiai ételt kezdek enni, mindig úgy gondolom, nem is ebédelek többé mást, de mire jóllakom, úgy eltelnek érzékeim az erős aromákkal, hogy pár napig rájuk se tudok gondolni. A fizetéskor még szerencsétlenkedünk kicsit a pincérrel, de végül győztesen hidaljuk át a köztünk tátongó nyelvi szakadékot. Látszólag mindkettőnk elégedett az átadott bankók számával. Chai teámat egy műanyag pohárból már menet közben kortyolgatom el – a teafű remekül összeillik a tejjel.

^[12]

Egy utcasarkon valami megragadja a figyelmem: a modern autók mögött nagy fekete elefántfejet pillantok meg. Közelebb érve látom, hogy egy Ganésa szoborhoz tartozik. A hindu istenség szobrát deréktól hófehér lepedőbe csavarták, nyakába friss virágfüzért akasztottak, fején zöldellő koszorú. Ám a legkülönlegesebb, hogy a kora délutáni forgalomban indiai férfiak térdelnek előtte, imádkozva és áldozatokat elhelyezve. Banánt, félbetört kókuszdiókat tesznek a szobor talapzatára, ezzel keresve az üzleti szerencse mindenható védnökének kegyeit. Mindig csodálkozásra késztet a modernitás és a hagyományok szerves együttélése Ázsiában, így továbbsétálva még sokáig a fejemben él a felhőkarcolók háttere előtt imádkozó hívők képe. Átvágok egy kisebb bevásárlóközponton, jót mosolyogva az egyik ruhaboltban kitett „Kérjük, mosson kezet próba előtt!” feliraton. Úgy tűnik a curry nem csak a pincérek színes ingjein hagy nagy barna foltokat. Nagyjából körbeérhettem, mert szinte ott vagyok, ahol leszálltam a metróról.

^[13]

A „market” feliratot követve megérkezem a Tekkára, amely Szingapúr egyik legnagyobb hal és húspiaca. Nagy, virágból készített üdvözlő felirat alatt lépek be a vásártérre, ahol egy szélesen vigyorgó indiai bácsi az általam eddig látott legnagyobb bárdot élesíti egy kövön. Pár másodperc múlva változatlan vigyorral félbecsap egy óriási rákot, majd nekiáll feldolgozni szegény páncélost. Ismerős és ismeretlen tengeri herkentyűk közt bolyongok – ráják, rákok, kagylók, méteres halak bámulnak rám bambán a jéggel teli pultokról, miközben a vásárlók hangosan alkudoznak rájuk. Kikeveredek a zsibongó piacról és búcsút intek a vibrálóan színes „Kis Indiának”.

^[14]

Újabb metrózás, újabb kis világ. Úgy érzem magam Szingapúrban, mintha mágikus kapukon lépkednék át, amelyek sok ezer kilométerre lévő kultúrákat kötnek össze. Ezúttal a maláj arisztokrácia egykori otthonában, Kampong Glam negyedben járok, amely hagyományosan ma is a muszlim kisebbségnek ad otthont. Miután brit gyarmat lett a város, ezt a területet jelölték ki a szultán, valamint az arab és maláj kereskedők lakhelyéül. Később sokfelől érkeztek a környékre bevándorlók: szumátrai és Riau-szigeteki indonézeket, melakai és johori malájokat fogadott be a negyed. Összekovácsolta őket a kereskedés nyelvének, a malájnak az ismerete és az iszlám vallás. Kereskedők kétszintes házacskái között sétálok a pálmafákkal pettyezett, vörös kővel kirakott sétáló utcában. Fent élnek a családok, az alsó szint hagyományosan az üzleteké. Mellettem egy boltocska kínai, maláj és angol feliratokkal hirdeti az „eredeti peranakan módon hímzett” papucsokat. Kiveszőben lévő mesterség, hívja fel a figyelmemet egy másik tábla. A délutáni melegben alig vannak járókelők. Egy percre szinte a gyarmati korban érzem magam, még a közeli Starbucks kávézónak is sikerül beleolvadnia a környezetbe. Az utca végén aranykupolás mecset emelkedik.

Tipp: Ínycsiklandozó úti célok ^[15]

Az eredeti Masjid Sultan-t még Hussain Shah szultán építette, a Kelet-indiai Társaságtól Szingapúr területéért kapott vagyon egy részéből. Elsétálok a hófehér mecset előtt, és betérek egy arab boltocskába. Végtelen sorokban állnak a színes üvegekből készült shishak – vízipipák – a plafonról pedig pont úgy lóg a különböző lámpások óriási választéka, mint Isztambul híres bazárjaiban. A kis fekete fezt viselő eladók majdnem eladnak nekem egy pipát, de szerencsére időben észbe kapok, különben cipelhetném fél Ázsián át a méteres jószágot. Elszakadok a perzsa szőnyegboltok, hangulatos kis kávézók és fejkendős maláj nénik nyugodt világától. Közeledik a délután vége. Átsétálok egy aluljárón, és örülök, hogy gyalog vagyok. Most találkozom ugyanis először a hírhedt szingapúri szigorral: 1000 dollárt büntetést fizet az, aki biciklivel kerekezik át az alagúton! Mint később rájövök – szerencsére nem a saját káromon – hasonlóan drága mulatság a metróban enni.

^[16]

A trópusi nyár egy másik dimenzióban talál: a város ikonikus szállodájának tetején vagyok, a Sands Skyparkból csodálva a metropolisz panorámáját. Már lentről is lenyűgöző volt a Marina Bay Sands három tornyára helyezett hatalmas, hajó alakú kilátó, de az orrában álldogálva érzem át igazán az épület monumentális voltát. Hátam mögött a 150 méteres „infinity” medencében pancsolnak a szálloda szerencsés lakói. A medence rászolgált nevére, tényleg úgy tűnik, hogy a tátongó mélységbe vezet a feszített víztükör. A szálloda előtt található Marina-öböl a modern Szingapúr szíve. Ahogy a csillogó felhőkarcolók háttere előtt végigsétáltam a vízparti promenádon, nehéz volt elképzelni, hogy a város 60 éve egy harmadik világbeli, koszos kikötő volt.

^[17]

Szingapúr 1959-től indult meg a szédületes fejlődés útján, egy Cambridge-n tanult kínai ügyvéd, Lee Kuan Yew irányítása alatt, aki 31 évig tartotta kezében a kis városállam vezetését. A látványosan kivilágított épületek büszkén hirdetik, hogy a metropolisz milyen magasságokba emelkedett az elmúlt évtizedekben: Szingapúr hetedik éve vezeti a Világbank éves felmérését arról, melyik országban a legjobb céget alapítani. Elszakadok a toronyházak tükörképétől az öböl éjfekete vizén, és a másik irányban megcsodálom a metropolisz legújabb attrakcióját. A városatyák elégedetlenek voltak „a parkok városa” hírnevével, és még ambiciózusabb tervet eszeltek ki. „Város a parkban” az új szlogen, és bizony Szingapúr nem a magyar négyes metrók világa: a szavakat villámgyorsan tett követte. Alig pár év leforgása alatt valami teljesen egyedülállót hoztak létre, egy gigantikus, szupermodern – nehéz a szuperlatívuszokat elkerülni Szingapúrban járva – kertet telepítettek a híres Marina Bay Sands szálloda mögött az óceánból feltöltött területre. Már ha a „Gardens by the Bay”-t kertnek lehet nevezni. A park a képek alapján ügyes grafikusok scifikbe illő látványtervének tűnik, pedig élőben még hihetetlenebb.

Tipp: Vadlovak földjén ^[18]

Mintha egy távoli bolygó hatalmas növényekkel teli, burjánzó táját figyelném, az idegenek óriási üvegcsarnokaival. A jó 100 hektáros park teljesen betölti a látóteremet, az esti fények pedig még futurisztikusabbá varázsolják. A több tíz méter magas mesterséges „szuperfák” fénylő gombáknak tűnnek az éjszakában, törzsükön zöldellő kis ökoszisztémát világítanak meg a reflektorok. Szinte beleszédülök a látványba, ahogy körbefordulok. A város ütőerekként lüktető esti forgalmának fényei, a hatalmas üvegtornyok csillogó üvegfalai, a gigantikus marsbéli park, a közelben az óriáskerék, a Singapore Flyer lassan lebegő, kivilágított kabinjai – a város szinte ragyogni látszik. Szingapúrban mindent megtaláltam, amit kerestem: a kis utcákat, ahol a gyarmati korban megállt az idő, a különféle ázsiai kultúrák harmonikus együttélését, de most érzem csak a város igazi varázsát: Szingapúr vibráló, szivárványfényekben úszó jelenét. Soha nem éreztem még egy városban, hogy ennyire ereje teljében volna! Szinte érezni lehet a térség lüktető gazdasági potenciálját… Ám vár még rám Ázsia legszebb állatkertje, és a híres Sentosa-szigetről sem akarok lemaradni: nem árt sietnem, nehogy, míg nem figyelek, épüljön valami új a hátam mögé!

Írta és fényképezte: Fónagy Balázs