100 éve, hogy a legendás norvég Roald Amundsen heroikus küzdelemben átszelte az Antarktiszt. Hasonló teljesítményre vágyott egy másik norvég is. Aleksander Gamme, extrém sportember tavaly neki is vágott az útnak: az Antarktisz szélétől a Déli-sarkig és vissza, egyedül, síléceken, minden külső segítség nélkül. Ezt rajta kívül eddig még senki sem próbálta.
Most azonban nem maradt egyedül ezzel az elképzelésével. A Föld másik végéről, az ausztrál James Castrission és társa, Justin Jones épp ugyan ebben az időpontban, ugyan ezzel a céllal volt úton az örök jég birodalmában. Így Aleksander Gamme expedíciója akaratlanul is egy nagy „versenyfutássá” alakult. Egyik neves német szakfolyóirat munkatársa már a „szárazföldön” beszélgetett a norvég extrémsportolóval.

Mikor fogalmazódott meg Önben az Antarktisz átszelésének gondolata?

Ha az ember Norvégiában születik, van némi kötődése az Északi- és Déli sarkkörhöz. Amundsen 100 éves jubileumi útja kiváló alkalomnak ígérkezett az Antarktisz expedíciómhoz. Így jegyet váltottam az antarktiszi szezon első repülőgépére, visszafele pedig az utolsóra. A két gép indulása között volt 90 nap, az örök jég birodalma és én…
Arra gondoltam ennyi idő elegendő lehet síléceken elérni az Antarktisz pereméről a Déli sarkot és ugyan úgy vissza is térni. Ez összesen 2200km. Saját erőből, külső segítség nélkül akartam a távot teljesíteni, egy 180kg-os szán társaságában. Ezen voltak a felszereléseim és élelmiszertartalékaim három hónapra.

^[1]

Hogyan és hol készült erre a nem mindennapi teljesítményre?

Az elhatározás e rekordkísérletre az elutazás előtt 8 hónappal fogalmazódott meg bennem, így nem sok idő maradt a készülődésre.  Minden évben teljesíttek egy Grönland átkelést, ami jó edzésnek bizonyult. Az hatalmas előnynek számított, hogy az évek alatt a szervezetem hozzászokott a hosszú ideig tartó extrém hideghez és az extrém körülményekhez.

Egy ilyen expedíció alkalmával az ember csak magára számíthat. Mi történik, ha az ember megbetegszik, vagy útközben mégis meggondolja magát?

Egy ilyen út az ember saját felelőssége – mint minden más normál út esetén. A különbség annyi, hogy extrém körülmények között magammal viszek egy megbízható szatelit-telefont és egy GPS-t, így „jó kezekben” vagyok.

^[2]
Hogyan élte meg az expedíción a mindennapokat és hogyan birkózott meg a hónapokig tartó egyedülléttel?

Magammal vittem egy kis hátizsákot, ő volt a társam, vele beszélgettem.  “Wilson” volt a neve. A hosszú menetelős, monoton napokon pedig hangos könyveket, nyelvkönyveket hallgattam. Minden nap „iskolába jártam”: délelőttönként franciát, oroszt vagy olaszt tanultam, délben zenét hallgattam délutánonként pedig hangos könyveket. A rutin és a tapasztalat viszont rengeteget számított a hosszú egyedüllét során.

És az olyan mindennapi dolgokat, mint a mosakodás, főzés, hogyan lehet elképzelni egy Antarktisz expedíció során?

Két lábas volt nálam, egyik mosakodásra, másik főzésre. Egy kemping-gázfőzővel havat olvasztottam, amiben ki tudtam mosni a koszos ruháimat. De a főzéshez is olvasztott havat használtam.
Hogy ne kelljen az egész élelmiszerkészletet magammal cipelnem a szánkón, különböző helyeken depót készítettem a hóban, ami a visszaúton kapóra jött.

Ha nincs extrém körülmények között, mik jelentik ön számára az élet apró örömeit a mindennapokban?

Ha nem vagyok úton, általában Oslóban normális, átlagos városi életet élek. Ilyenkor minden este örülök, ha ágyban hajthatom alvásra a fejemet. Az emberek legtöbbje hozzászokott, hogy a civilizáció minden kényelmi eszköze mindig rendelkezésre áll számukra, így különösképpen nem is értékelik azokat. Extrém útjaim mindegyike arra tanít, hogy milyen fontos lenne a mindennapok apróságainak tűnő dolgaira is odafigyelni.

^[3]

Ön volt az első, aki a távot elsőként teljesítette és 87 nap alatt már majdnem célba is ért – de végül bevárta a két ausztrál „versenytársát”. Miért?

Ez az elhatározás viszonylag hamar megszületett bennem. Mikor első alkalommal találkoztam kettejükkel, elhatároztam, ha én érnék hamarabb vissza, bevárom őket, hogy együtt érjünk célba. Természetesen elinduláskor egyikőnk sem gondolta, hogy mindkét csapat teljesíti majd a teljes távot és ráadásul közel azonos időben. Mikor láttam, hogy már nem vagyok messze a végcéltól, felhívtam őket szatelit-telefonon, hogy hol tartanak. Még 100 km táv állt előttük, ami kb. 2-5 napot jelent. Így sátort vertem, és 3 nap múlva megláttam őket a horizonton. Szinte nem hittek a szemüknek, hogy tényleg megvártam őket. Leírhatatlan érzés volt közösen megtenni az utolsó pár kilométert. Így nem volt a „versenyfutásnak” igazi győztese.

Akkor ki kerül be a történelemkönyvekbe rekordernek?

Természetesen mi hárman…

Kapcsolódó anyagaink:

Biciklivel az Antarktiszra ^[4]
Nincs új életforma az antarktiszi tóban ^[5]
Méretes meteoritot találtak az Antarktiszon ^[6]
Ranulph Fiennes kiszáll az antarktiszi expedícióból ^[7]

 
Képek: archívum