A Malajziában található Taman Negarát a Föld legősibb dzsungelének tartják – 130 millió éve háborítatlanul létezik. A civilizációtól távol fekvő térségbe, burjánzó növények, tigrisek, elefántok és orrszarvúk otthonába kalauzol el minket a következő cikk.
Miután a gépem leszáll Malajziában, kisétálok a légkondicionált kabinból a tűzforró déli napra. Bangkokból érkezem, így már nem veszem nehezen a levegőt a párás, trópusi időben, de a maláj főváros forrósága még így is mellbe vág. Fél óra múlva már a repülőtéri buszon ülök, és bámulom az elsuhanó tájat. A modern autópálya mellett hatalmas lakóparkok sorakoznak, és hamarosan feltűnik a horizonton az ikonikus Petronas-ikertorony is. A Kuala Lumpur szívében álló hatalmas üveg és acél építmény jól ismert látvány a Forma 1-es futamokról, élőben azonban még monumentálisabb az olajcég főhadiszállása, ahogy a metropolisz fölé magasodik…
A következő napokban a délkelet-ázsiai nagyváros szórakoztató káoszában merülök el. Már annyit hallottam a félsziget természeti csodáiról, hogy minél előbb el szerettem volna jutni a híres őserdőkbe is. Ha valamiről úgy tartják, ez a világ legősibbje, általában felébred bennünk a kíváncsiság. Én is így voltam ezzel, amikor először olvastam Taman Negaráról, így egyből felvettem a Malajziában megtekintendő dolgok listájára. A Maláj-félsziget legismertebb és legnagyobb dzsungele ez, nem véletlen, hogy ennek felfedezését tűztem ki célul. A Taman Negara jelentése egyszerűen nemzeti park, de eredetileg sokkal fenségesebb nevet adtak neki: V. György király után keresztelték el. Malajzia az 50-es években nyerte el függetlenségét a britektől, ezután a gyarmati időszakra emlékeztető név sem maradhatott: így lett az ország egyik legfontosabb természeti látványossága egyszerűen „a Nemzeti Park”.
Három órán át robog velem a busz a Luxemburgnyi kiterjedésű erdőség felé, menet közben szinte egybefolynak a zöldellő pálmaültetvények. Egzotikus táj ez az európai szem számára, bár egy malájnak valószínűleg pont annyi izgalmat okozhat, mint nekem egy krumpliföld. Kissé elgémberedve kászálódok ki a járműből Kuala Temblingben. A városkából nem látok semmit, a legtöbben csupán azért érkeznek ide, hogy hajóra szálljanak, és folytassák útjukat a dzsungel mélyére.
A móló közelében álló kis épületben elmajszolok egy vödör instant tésztát – sajnos sikerül édes citromfüveset választanom, ami nem éppen a kedvencem. Még javában várok a hajóra, amikor szólnak, hogy ideje lenne beszállni. Ekkor válik világossá, hogy megérkeztem a nagybetűs vadonba, nem lesz itt semmiféle hajó: a helyiek hagyományosan használt hosszúkás csónakjaikat – malájul perahut - szerelték fel motorokkal, ezekkel az ingatag kis ladikokkal viszik a turistákat az őserdőbe. Elhelyezkedem a meglepően kényelmes ülésemben, és már éppen ráérősen elterpeszkednék a foszladozó fekete műbőrön, amikor kormányosunk pattogós maláj-angol keveréknyelven adja az utasok tudtára, hogy ki kell kísérleteznünk az ideális súlyelosztást. Némi sakkozás és helycserélgetés után elégedetten nyugtázza, hogy mindenki jó helyen ül, a csónak nem dől semerre.
Megindulunk a barnás dzsungelfolyón, és én úgy érzem magam, mint egy természetfilmben, amikor a narrátor duruzsoló hangon meséli, hogy hamarosan meglátjuk majd az aligátorok rejtekhelyét. Itt valójában nem élnek aligátorok, ami azért is szerencse, mivel a következő napok során többször is alkalmam nyílik majd fürdeni a folyóban. A több órás út során sofőrünk hol látványosan ellazul, hol megfeszült arccal koncentrál: a tapasztalt csónakosok tudják, a folyó mely részein kell vigyázniuk az alattomos homokpadokkal. Sötét bőre mutatja, hogy nem maláj, a helyi Batek törzsből származik – a dzsungel urait, és a Maláj-félsziget őslakosait Orang Asliknak, azaz az „eredeti embereknek” nevezik.
Az utazás hosszabb, mint amire számítottam, de a táj fantasztikus: buja dzsungel szegélyezi a hömpölygő folyót, a trópusi madarak csivitelése néha elnyomja az öreg csónakmotor zúgását. A festői környezetet csodálva lassan álomba szenderedek. Mire felébredek, sofőrünk már azon ügyeskedik, hogy a ladikot egy stéghez manőverezze. Vigyorogva mutatja, hogy ideje kipattanni. Lassan térek magamhoz, eltart pár másodpercig, amíg realizálódik bennem, hogy egy őserdő kellős közepén vagyok. Kuala Tahan nem sokkal több, mint pár házacska, bolt és étterem, melyeknek egy része magára a folyóra épült. Pár, kissé kopottas vendégházat leszámítva csak egyetlen szálloda található Taman Negara területén, a Mutiara Resort. Elhelyezkedem kényelmes faházamban. A bambusz bútorok belesimulnak az őserdő hangulatába. Ablakomból egy kunyhóm fölé boruló hatalmas fára látok – fogalmam sincs, hogy miféle lehet, de sosem láttam még olyan élőlényt, ami ilyen ősinek tűnt volna. Nem is tudom eldönteni, egyetlen növényt látok-e vagy többet, de gyanítom, hogy egy egész kis ökoszisztéma él harmóniában a fán: a törzset zöldellő moha borítja, koronáját indás futónövények hálózzák be, szinte egybefolyik az alját körülvevő páfrányokkal. Annyi életerő árad ebből az egyetlen monstrumból, mint itthon egy egész erdőből.
Gondosan átdörzsölöm magam a Bangkokban vásárolt szúnyogriasztóval: valószínűleg túllőttem a célon a legerősebb termékkel, amelynek hatóanyagtartalma több mint hatszorosa az otthon kapható legpotensebb szernek. Nem is tudom, hogy az izzadtság vagy a kis vérszívók elleni védőszer csípi a bőrömet, de nem is foglalkoztat soká. Amint kilépek a kunyhóból, magával ragad a mindent betöltő természet látványa. Öt órája még egy metropolisz forgatagában iszogattam reggeli kávémat egy gyarmati hangulatú kávézóban, most pedig ezeréves fák alatt hallgatom az őserdő neszeit! A modern világ távoli emléknek tűnik.
Úgy tartják, ez a világ legöregebb dzsungele, amelyhez képest az Amazonast körülvevő erdők még újszülöttek. A kutatók szerint 130 millió éve burjánzik háboríthatatlanul, egyenlítői elhelyezkedésének hála még a jégkorszakok is elkerülték. Ez a hatalmas múlt nagyon változatos élővilágot eredményezett: 14 ezer különféle zöldellő növény, 240 fafajta, ezernyi féle rovar és 200 emlősfaj nevezheti otthonának a rengeteget – alig várom, hogy megismerkedjek velük! Az utazás és a párás klíma hamar kimeríti az embert, így a nap hátralevő részében csak élvezem a természet közelségét, és lélekben készülődök a holnapi kalandokra.
A napot egy hagyományos maláj vacsorával zárom a folyó partján, azt figyelve, ahogy az őserdei városka pislákoló fényei tükröződnek a hömpölygő éjfekete vízen. Itt, a civilizációtól távol megértem, milyen egyértelmű a természeti népek alkalmazkodása a napszakokhoz: ilyen sötétséggel nincs értelme soká dacolni. A satay, azaz kis csirke- és marhanyársak frissen érkeznek a grillről, és maláj szokás szerint mogyorószószba mártogatva eszem őket.
Reggel korán ébredek, de a dzsungel lakói így is megelőznek: a trópusi madarak csivitelése mindent betölt, én pedig a folyó partján állva csodálom a burjánzó fákkal borított dombokat szinte elnyelő hajnali ködöt. Hamarosan megérkezik a vezetőm, aki néhány turistával együtt el fog kalauzolni az őserdő mélyére. Nem maláj származású, elárulja sötét bőre, tömött, göndör, koromfekete haja. Örülök, hogy egy igazi Orang Asli lesz a kalauzunk, hiszen ki ismerhetné jobban a vadon titkait, mint a több száz éve itt élő őslakosok. Modern ruhákat hord: lábán sportcipő, Adidas utánzat, míg én masszív túrabakancsban álldogálok – ázsiai utazásaim során gyakran megfigyeltem, hogy a tapasztalt helyiek nem igen adnak a technikai öltözékekre. Őseik évszázadokig mezítláb járták az őserdők ösvényeit, vagy éppen vadásztak a legmeredekebb vulkánok sziklái közt, így nem tulajdonítanak jelentőséget ilyesminek. Persze izgalmasabb lenne, ha még mindig ágyékkötős bennszülöttek vezetnének be az otthonukba, de a Taman Negara nem skanzen: ez az Orang Aslik ősi otthona, és otthon az ember a legkényelmesebb ruhát hordja, ami elérhető.
Hamar rájövök, hogy az őserdő ütőere a folyó, hiszen ez az egyetlen, amit nem nő be pillanatok alatt a burjánzó aljnövényzet. Minden programra perahuttal megyünk, a sofőrök látványosan versenyeznek a nyúlánk csónakokkal. Váratlanul kikötünk. Én sosem vettem volna észre azt a kis ösvényt, ami a partról indul a rengetegbe. Kopottas útjelző tábla mutatja az utat, és kis csapatunk megindul a fák között. Elsőre csalódott vagyok, hiszen jól kitaposott ösvényen haladunk, de a karvastagságú gyökerek közt botladozva, az utat szegélyező áthatolhatatlan vadont látva világossá válik, hogy ha nem vágnának ki efféle csapásokat erdőben, szinte esélyünk se lenne haladni a sűrű aljnövényzetben. Máris tanultam valamit, amit soha nem gondoltam volna a maláj kalóztörténeteket olvasgatva. A gondos erdészek itt-ott még lépcsőket is építettek, de csak akkor, ha kötél nélkül lehetetlen lenne feljutni az esőerdő nedves, csúszós talaján.
Újabb meglepetés számomra a dzsungel dimbes-dombos háta. Utólag nem világos, miért is gondoltam, hogy az őserdők mind síkságokon terülnek el! Talán a „Dzsungel könyve” illusztrációi miatt… Gyönyörű környezetben baktatunk felfelé, és menet közben vezetőnk tört angolossággal mesél az erdő titkairól. Egy kidőlt fatörzsre mutat az úton. Hatalmas hangyák milliói vonulnak rajta, csáprágóik között apró fehér petéket hurcolva. Az otthon megszokott vöröshangyák mellett igazi óriásoknak tűnnek.
Kezdem megszokni, hogy Taman Negarában minden nagyobb, zöldebb, élőbb, mint amit Európa erdeiben valaha is láthatunk – a párás meleg és az évi több mint 3000 mm csapadék igazi turbó módba kapcsolja a természetet. Felérünk a hegytetőre, és én kifulladva rogyok le egy sziklára. Ahogy felemelem a fejem, egy természetfilm nyitóképe tölti be a látóteremet: párás dzsungellel borított hegyek sorakoznak, amíg csak a szem ellát. Kedvem lenne nekivágni, bejutni az ősi vadon szívébe, de azt a pár napot, amit Taman Negarában töltök, a főbb látnivalók is könnyedén kitöltik. Éppen csak arra elég, hogy ízelítőt kapjak rengeteg titkából.
Folytatjuk utunkat, hogy megcsodáljuk a nemzeti park egyik fő attrakcióját, a hatalmas fák koronájába épített függőhidakat. Pár perc múlva már 40 méteres magasságban vágok át az ingatag faépítményen. Mikor az első lépéseket megteszem, még nem is tűnik olyan ijesztőnek az alattam tátongó mélység, de hamarosan már izzadó tenyérrel markolom a korlátként szolgáló köteleket: hála a meredek terepnek, úgy érzem, tízemeletes házak közt egyensúlyozom. Tériszonyom hamar elmúlik, mert a dzsungel megint új arcát mutatja: felülről csodálhatom meg az ősi fákat.
Miután visszatérünk a csónakhoz, végre kipróbálhatok valamit, amit mindig is irigyeltem Mauglitól: felmászok egy vaskos indára, amely valóban könnyedén elbírja a súlyomat, és a víz felett lengve belevágom magam a lassan hömpölygő trópusi folyóba. A víz meglepően sekély, térdig merülök a puha iszapba. A fürdőző helyi kölykök nevetgélnek rajtam, és megmutatják, hogyan is kell háromszor olyan messzire ugrani a barnás folyóba. Olyan természetességgel ugrándoznak a számomra egzotikus környezetben, mint amilyennel itthon a játszótéren hintáznak a gyerekek. Éppen megszáradok a trópusi napon sütkérezve, mikor újra kikötünk, hogy találkozzunk az Orang Aslikkal. Az erdő rejtekében összetákolt kis falucskát találunk. A házak nagyjából csupán rudak fölé feszített ponyvák: az itt élő Batek törzs nomád életmódot folytat, azaz folyamatosan vándorol a dzsungelben. Tagjai vadásznak és gyűjtögetnek, és bár a maláj hatóságok mindent megtesznek, hogy rávegyék őket a letelepedésre, ha egy terület erőforrásait kimerítették, továbbállnak. Körülbelül 1500 bennszülött lakik Taman Negarában, akik egykor szabadon kóboroltak a félszigetet borító erdőkben, ám mára visszaszorultak a Nemzeti Parkba. Az asszonyok ijedten figyelnek minket, hátrébb húzódnak kunyhóik árnyékába, karjukat védelmezően a gyermekeik köré fonva. Egyszerű, hagyományos környezetük éles kontrasztban áll modern, elnyűtt ruháikkal, amelyeket különféle márkajelzések borítanak. A batekok nagyon kedves vendéglátóknak bizonyulnak: nem igen ismerik a magántulajdon fogalmát, mindent megosztanak egymással, és úgy tűnik, a látogatókkal is. Elmesélik, hogy a leölt állatokat is szétosztják, hiszen hitük szerint azok az erdő tulajdonában állnak, elejtőjük nem birtokolja a prédát. A férfiak már bátrabban közelednek hozzánk.
Hagyják, hogy kipróbáljuk embermagas köpőcsövüket – amivel meglepően könnyedén találom el a célnak kitett játék mackót –, és beavatnak abba is, hogyan gyújtanak tüzet némi száraz fa és kötél segítségével. Természetesen a köpőcsövet találom a legizgalmasabbnak. Vezetőnk hosszan beszél a bennszülöttek által használt mérgekről, amellyel a nyilakat kenik be, és amely lebénítja a kiszemelt vadat. Taman Negarában csak az Orang Aslik vadászhatnak legálisan. Meglepetésemre az őserdő mélyén a Batek törzsek minden prédikáció és propaganda nélkül valósítják meg a szocializmus és a kereszténység legszebb elveit, de sajnos a modern világ kihívásaival egyre nehezebben tartják a lépést. Politikai vezetés híján nehezen érvényesítik érdekeiket az országban, és természetes élőhelyeik egyre inkább visszaszorulnak.
Visszaérve a resortba csak pár órám van pihenni, és már indulok is, hogy a magasság után egy újabb ősi emberi félelemmel nézzek szembe: vár az éjszakai dzsungel sötét mélye! A túra kicsit sem bizonyul félelmetesnek, de annál érdekesebb, ugyanis az őserdő lakóinak legtöbbje, leszámítva a színpompás trópusi madarakat, éjszaka aktív, ilyenkor jár táplálék után, bújik elő rejtekéből. Jól kiépített ösvényen haladunk, amiért a vadon aljnövényzetéről kialakult nappali tapasztalataim után hálát adok a vezetőnknek. Hogy ne érjen csalódás, előre elmondják, hogy a Taman Negara bizony nem állatkert, ökoszisztémájának működésébe semmilyen beleszólása nincs az embernek. Miután eloszlatják illúzióimat, felsorolják azokat az állatokat, melyekbe jó eséllyel nem fogunk belefutni.
A Maláj-félsziget az indokínai tigris egyik utolsó menedéke. Taman Negara vadonjában is kóborolnak különösen védett ragadozók – becslések szerint összesen 650 fenevad járja Malajzia nemzeti parkjait. Taman Negara a szumátrai orrszarvúk egyik utolsó erődje, igaz mára a két kezemen meg tudnám számolni őket: sajnos szarvuk minden kilójáért 45 ezer dollárral gazdagodnak az orvvadászok. A Nemzeti Park ad otthont Ázsia legnagyobb elefánt populációjának is, több mint 600 ormányos kóborol a dzsungelben. A hatóságok Malajzia más részeiről is ide telepítik azokat az egyedeket, melyek folyton összetűzésbe keverednek a gazdákkal, tönkretaposva ültetvényeiket, így az ő számuk nem csökkent az elmúlt években. A veszélyeztetett emlősök listája még hosszan folytatódik, különböző makákó fajokkal, leopárdokkal, tapírokkal, vaddisznókkal.
Be kell vallanom, a vaksötét őserdőben kalandozva nem is vagyok benne olyan biztos, hogy örülnék neki, ha fekete csíkos, narancsszín villanást látnék elsuhanni a fák között. Majmocskákkal már a szálloda kertjében is találkoztam, éjszakai túránk során pedig elsősorban hatalmas pókokra, színes kígyókra és elképesztő méretű rovarokra irányul vezetőnk zseblámpája. Végül szerencsém van, sikerül lefotóznom a világ egyik legkisebb patás állatkáját: az egér őz (Tragulus kanchil) mindössze két kilós! Az állatka ijedten bámul az objektívembe, majd gyorsan eltűnik az aljnövényzetben. Fáradtan térek vissza kis kunyhómba, a fejem még tele élményekkel. Már csak egy napom van ebben a különleges világban. Úgy érzem, sosem voltam ilyen messze a civilizációtól, még Indonézia legfélreesőbb szigetein sem tűnt ilyen távolinak az autók és számítógépek zajos világa. Mintha egy másik földtörténeti korba csöppentem volna, ahol az emberek eltörpülnek a természet mellett, ahol a napszakok ősi körforgása leküzdhetetlen, és ahol még jól tesszük, ha tiszteljük a vadon törvényeit…
Írta és fényképezte: Fónagy Balázs
Kapcsolódó cikkeink:
A legfurcsább szobrok
A világ elfeledett célállomásai
Tengerre, Zadar!
