Hamar összejött egy ötfős társaság, amely a túráig némileg átalakult és hat főssé bővült, majd véglegesítettük az időpontot is. Elsőre nagyvonalúan átsiklottunk a tényen, hogy nem csak a legjobb, de Európában a legnehezebb is… Másodikra is letudtuk annyival, hogy ugyan, ha nehéz is, túra. Nem hegymászás, nem szikla, nem via ferrata – trekking. Egy triatlon 70.3-nak, két caminosnak, egy crossfit bajnoknak, egy rendszeres túrázónak és egy edzésre járónak kis többletmunkával, itthoni teljesítménytúrákkal, rendszeres futással elegendő lesz a felkészülés. Tévedtünk.
Elolvastunk számos blogot, angolt és magyart, leveleztünk, tanácsot kértünk profitól, aki 6 nap alatt csinálta meg. Terveztünk, jegyet vettünk, szállást foglaltunk. Közben túráztunk, futottunk, készültünk testben és lélekben. Egy dolgot nem csináltunk, soha, egyikünk sem: soha életünkben nem voltunk magashegyi túrán. Nos, ez hiba volt. És végre június 21-én elindultunk Livornóba, hogy onnan komppal Bastiaba, majd vonattal Calviba és végül Calenzanaba érjünk. Hogy egy utolsó kávé és szendvics után 7 és fél napra elhagyjuk a komfortzónánkat, az ágyakat, a wifit és a térerőt. Legalábbis akkor még azt hittük.
Elindultunk. Ha végig akarunk menni, pontosan napi két etapot kell teljesíteni. Meglátjuk. Első nap délutánra egy ismerkedős szakaszt terveztünk, bár nem kevés, 1295 m szintemelkedéssel. A táv csupán 10 km, mégis már most sokféle arcát megmutatta a hegy: viszonylag jól járható, térdig érő zanóttal, cserjéssel szegélyezett ösvényt egy sziklásabb, fás szakasz követ, majd egy tűleveles talajú fenyvesben vezet az út. Egy valami nem változik: folyton felfelé megyünk, az út kíméletlenül megdolgoztatja a tüdőnket, lábunkat, szemernyit sem könyörül rajtunk. Aztán mégis: felérünk egy hegyhátra, gyönyörű kilátással. Szusszanunk, eszünk, iszunk, fotózunk. Majd ezek a képletek váltakoznak órákon, aztán napokon keresztül. A második nap fordulópontot jelentett számunkra: a technikás, sziklára lapulva haladós részek váratlanul veszélyes szakaszokat tartogattak és a 12-17 kilós hátizsákok nem segítettek a félelmeinket enyhíteni. Nem, hogy napi két etapot nem teljesítünk, teljesen kihagyjuk az északi részt.
Így a menedékházban este újratervezés volt a program. A csapat két tagja úgy döntött, továbbmennek, négyen pedig kiszállunk reggel és lemegyünk Vizzavonáig, hogy ott visszatérve a kevésbé technikás, inkább túrázós és könnyebbnek tartott déli szakaszt teljesítsük. Volt bennünk egy kis rossz érzés, de a társaink üzenetei meggyőztek arról, hogy jól döntöttünk. Ők egy erőnlétet, technikai tudást és bátorságot követelő, csipkézetten sziklás, inkább a hegymászáshoz közelítő részét teljesítették az útvonalnak. Havas sziklákon, csaknem függőleges, láncos terepen küzdöttek fel és lefelé – nehéz lenne eldönteni, melyik volt embert próbálóbb. Aludtak szabad ég alatt és így elmondhatják magukról, hogy házuk van a GR20on, hiszen az ott talált kövekből épített szélfogónak még házszáma is van: Tighliettu 38. Keresse meg, aki arra jár. Volt 30 méter csúszás a mélybe a havon, majd megkönnyebbülés és kétségbeesés, hogy innen hogyan tovább. Volt patakba esés, szerencsétlenül pont egy kőre, bordazúzódással. De kárpótlást jelentett a másnak csak képeslapon csodálható látvány, a vulkanikus tó, a remek vacsora az egyik menedékhelyen és a tudat, hogy teljesítették, megcsinálták.
A déli szakasz hőseire más típusú terep és kihívás várt. A sziklák itt szelídebbek voltak, nem olyan vad, durva kövek, mint északon. Végtelenül hosszú emelkedők és meredek, de erdei, köves vagy apró sziklás utakon vezetett a túra. A félreértések elkerülése végett: ez a rész sem lebecsülendő – tüdőt, lábat, kitartást szintén próbára tett. Az időjárással nem volt szerencsénk: egy ragyogóan napfényes reggel után néhány órán belül kitartó eső, majd jég és újabb eső volt műsoron – 2000 méter felett. Nem szerettük. Itt is akadtak azért bőven sziklamászós részek, de tulajdonképpen csak színesítették az útvonalat. A GR20 elképesztően szép, változatos, a természet tájépítészetének köszönhetően néha olyan érzésünk volt, mintha valakinek a kertjében járnánk. Bizonyos szempontból talán így is van… Sajnos az időjárás és a Tour de France busz és vasúti járattörléseinek következtében nem tudtuk teljesíteni az utolsó két etapot és így a déli részt befejezetlenül hagytuk magunk mögött.
A GR20on született egy szállóigénk: ez az a hely, ahol lefelé is felfelé kell menni. Soha nem volt két pont között egyenesen fel- vagy levezető szakasz. Cikkcakkban haladtunk mindig, akár a hegyre felmásztunk, akár lefelé ereszkedtünk. Azt hinné az ember, felfelé rosszabb. Nos, korántsem mindig: a terep, a talaj rendkívül nehézzé tudja tenni a lejövetelt. Az egyetlen izomlázunk is lefelé született. Az egész útra jellemző volt, hogy soha nem tudtuk, hol is vagyunk pontosan, mi áll még előttünk, az itinerben megadott szintidők milyen teljesítményre vonatkoznak, bár erre tudtunk leginkább támaszkodni a teljesített vagy éppen hátralévő táv hosszának megbecsülését tekintve. Mindig végtelen hosszúnak tűnt az út vége, ami a menedékházhoz vezet. Nem tudom, mi tette ilyen reménytelenül hosszúvá a gite-khez vezető utolsó szakaszokat, de az egyik legrosszabb élmény a GR20-on. Az érzés, hogy még mindig, még mindig, még mindig, még mindig, még mindig menni kell, pedig már jó ideje látom a tetejét… A hegyi menedékházak rém egyszerűek, túl nagy luxust nem vártunk tőlük, de a valóság még azt is alulmúlta: a legtöbb helyen guggolós, pottyantós a WC, világítás nincs, a víz jéghideg még fogmosáshoz is. Tisztelet a kivételnek, a „fogadósok” nem túl segítőkészek, tudják, hogy úgy sincs választás. Néha úgy éreztük, a komfort csaknem teljes hiánya nem a zord körülményeknek, inkább a nemtörődömségnek köszönhető: túrázók így is vannak, minek ezzel is törni magukat. Nem többről, mint néhány deszkába üthető szögről van szó a ruhák felakasztásához, vagy plusz 20 centi deszkáról a zuhanyzó ajtaján, hogy ne fújjon be a szél. A legjobb menedékház a déli szakaszon Croci-ban volt: egy barátságos, az angollal megküzdő fiatal lánynak és egy igazi vendégszerető, beszélgetős, pálinkázós tulajdonosnak hála, remekül éreztük magunkat itt. A korzikaiak, franciák furcsa nép: egyrészt barátságosak, segítenek, ugyanakkor pont az ellenkezője is igaz. Bastia-ban vártuk a Tour befutóját. Előzőleg megkérdeztük, hogy erre jönnek-e el a biciklisek. A Tourist Office-ban lelkesen mondták, hogy igen-igen itt jönnek. Csak azt nem tették hozzá, hogy nem aznap, hanem a következőn…
A tény, hogy a túrát jobbára nem élveztük, hanem megküzdöttünk vele, nem a GR20 hibája. Csakis magunknak köszönhetjük. Mindenféle hegyitúrás tapasztalat híján fogalmunk sem volt, mi vár ránk. Nem volt olyan térképünk, amilyet az egyik házban kölcsönkaptunk francia túrázóktól: részletes útvonalterv etaponként bontva, útleírással, nevezetes pontokkal a szakaszokon belül. Az átlagban 15 kilós hátizsákok napi egy etapra valók. A futócipő kizárólag akkor hasznos, ha maximum 4 kilós a zsák és tényleg futni akarjuk a távokat. A vízhatlan lábbeli nagy előny: az első tíz patakon való átkelés élvezet, kaland – a harmincadiknál utálunk még arra is figyelni, hogy ne ázzon el a cipő. Ami végig kitartást adott és most utólag is nagyon nagy érték – a csapat, a társak, akikkel végigküzdöttük, kínlódtuk, csodáltuk az egészet. Én a magam részéről szeretem végignézni a képeinket és örömmel tölt el, hogy ennek a társaságnak a része voltam.
Mindezek ellenére vagy talán éppen ezért, mind tervezünk visszamenni, befejezni azt, amit most nem tudtunk megcsinálni. Mert a GR20 gyönyörű, vonzó, kihívás, kaland…
Kép és szöveg: Vendler Balázs
Kapcsolódó anyagaink:
Egyedülálló túraútvonalak a világ színes helyszíneiről
Miért egészséges a kemping?
Amerikai fiatalok meghódítják az Adirondack-hegységet
